Személyes sértésnek veszik a kritikát

Ha népünk sorsáról valami mélyen igazat mondanál, s mégsem zúdul rád a közvélemény-formálók ádáz dühe, gondold újra, valamit biztosan elhibáztál. Ebben az álszent, hazug világban, amely emelt fővel vállalja, sőt követeli az értéksemlegességet, ahol Mikszáth Kálmán elbukik a piaci megmérettetésben, miközben a realityshow botrányhősei a praktikus tudás követelményének jegyében érettségi tétellé válhatnak, ahol az adófizetők pénzén jól tartott haveri kör odáig szemtelenedik, hogy vezető kormánypolitikusok reklámozásával illusztrál tankönyveket, ahol a jobb célra hivatott erőforrások nagy része – már zsenge gyermekkortól, s a mélypszichológiai tudás teljes eszköztárával felvértezve – a tömegek elbutítását, elaljasítását szolgálja, ahol a nemzeti megmaradásért tenni akarókat idegengyűlölőként bélyegzik meg, a kulturális-erkölcsi hanyatlás miatt aggódókat kirekesztőnek kiáltja ki az értékeket rafinált módszerekkel az életünkből kicenzúrázni igyekvő agymosóhivatal, ahol a családi adókedvezményt az igazságtalanság szimbólumaként bélyegzik meg és számolják fel, miközben a tőzsde felfuttatása érdekében új kedvezményeket kap a majdani nyugdíját mai magánspekulációval megfejelni képes törpe kisebbség; érezd rosszul magad, ha a „mérvadók” joviálisan rád mosolyognak.
Egy ilyen világban a püspöki kar körlevelét fogadó ádáz acsargás biztató jel, félre nem érthető visszajelzés, hogy főpásztoraink alaposan felsértették a szép új világ Patyomkin-falát, a zsibbasztó propagandától már-már elandalult embertársainknak módot adva rá, hogy egy pillantást vethessenek a díszletek mögé.
Érthető persze az ingerültség, amikor a „megcsináltuk” kampány fuvolaszavát kellemetlen igazságok disszonáns üstdobpergése zavarja meg. A nemzetközi pénzügyi lapban magukat dicsértetők („a magyarok még soha ilyen jól nem éltek”) fülének kellemetlen lehet hallaniuk, hogy „nemzetünk nagyon nagy bajban van, csak Isten irgalma menthet meg bennünket”. És bizonyos szempontból még meg is lehet érteni őket. Hiszen a statisztika szerint tényleg jól élünk. Soha ennyi új autót, házimozit nem forgalmaztak az autó- és házimozi-forgalmazók. A kenyér és a cirkusz mennyisége kétségkívül emelkedő tendenciát mutat. És akkor jönnek ezek…
Ráadásul itt ez a kirekesztő minősítés, hogy az ateisták nem tudják, mit cselekszenek. Egy pillanatra tekintsünk el attól, hogy ez nem a körlevél értelmező, hanem imarészéből kiragadott részlet, Jézus szavait felidéző, a kívülálló, sőt az ellenség üdvéért mondott jóindulatú fohász, s vizsgáljuk meg úgy, ahogy kritikusaink magukra vették. Miért, tudják? Tudatosan rombolják le azt a családtámogatási rendszert, ami egy csekély segítséget adott a nemzet túléléséért a legtöbb áldozatot vállaló nagycsaládosoknak? Tudatosan rombolják le az egykor műveltséget és nevelést is adó közoktatást? Tudatosan teszik lehetetlenné az iskolai nevelőmunkát az átlagos és a speciális gondozást igénylő gyerekek összeömlesztésével? Tudatosan lazítják fel a drogbárók bizniszét úgy-ahogy megnehezítő szabályokat? Tudatosan terjesztik kultúra címén a provokatív blaszfémiát? Tudatosan hergelik egymás ellen a csonka hazában maradt és az utódállamok fennhatósága alá szorult magyarokat? Tudatosan hosszabbítják meg törvénytelen sietséggel a saját értelmiségük által is katasztrofálisnak minősített, lélekmérgező hazugságtévégyárak garázdálkodásának időkeretét? Tudatosan készülnek a tehetősek saját luxus-egészségügyének kiszakítására, az elesettek egészségnyomorának fokozására? Ha nem tudnák, mit cselekednek, az enyhítő körülmény volna.
Nemzetünk nagy bajban van. Hogy mekkora bajban, azt értő szívű baloldali honfitársaink is könnyen átláthatják, ha emblematikus költő-zsenijük, József Attila Hazám c. versét csöndben újraelmélkedik. Amelyben azt olvashatjuk, hogy „ezernyi fajta népbetegség”, „egyke és sivár bűn” – emlékszünk még rá. (Siessünk; gyermekeink már nem fognak…) A testi-szellemi nyomornak inkább csak a köntöse más, mint két emberöltővel ezelőtt, a veleje talán még súlyosbodott is. Depresszió, alkoholizmus, kábítószer, tudatos gyermek nem vállalás; dőzsölő kivagyiság és léleksorvasztó nyomor békétlen egymás mellett élése, haldokló falvak ezrei, fűtetlen viskójukban megfagyó nyugdíjasok a luxuslakóparkok és föld alatti úszómedencék árnyékában. Ám a legnagyobb veszély talán éppen az, hogy dübörgő gazdaságról, nagy jólétről hadováló, képmutató vak vezetők terelgetnék népünket tovább a szakadék felé, akik személyes sértésnek veszik a tükörtartást, a kivezető út szelíd felkínálását. Ha netán tudnák, mit cselekednek, százszor igaz, hogy hazánk nagy bajban van, csak Isten irgalma mentheti meg.

A szerző újságíró