Történeti múltidézés, tényszerűen

A mai magyar köztudatban január 12-éhez két fogalom kapcsolódik. Az egyik maga a 63 évvel ezelőtti Don menti tragédia kezdete, a másik a rendszerváltozás óta évenként megtartott néhány emlékező rendezvény, az egyre kevesebb hiteles szemtanúval, az egyre sablonosabb szónoklatokkal, és az egykori kényszerű áldozatvállalás veszteségeinek egyre túlzottabb méretű hangsúlyozásával. Ezen rendezvényekről, illetve a doni apokalipszisről – rövidebb cikkekkel, riportokkal – a napilapok s a média híradásai is megemlékeznek.
A Magyar Nemzet Honvédek a doni vágóhídon (Látó-Tér rovat, január 12.) címmel megjelent múltidéző írása késztetett arra, hogy e szomorú esemény szinte állandósuló publicisztikai eszköztárára, az unos-untalan ismételt meganynyi közhelyre, téves adatra s hipotézisre felhívjam az értő olvasók figyelmét. Bizony nem először teszem már.
A szóban forgó cikk alapját – szerzőjének és címének megnevezése nélkül – kétségkívül egy hadtörténeti feldolgozás, illetve annak annotált változata képezte. Ezen korabeli hadiokmányokon alapuló munkák azonban úgy tűnik, a publicisztika számára sohasem lehetnek elégségesek, s gyakran problémákat is okozhatnak. Tavaly, illetve tavalyelőtt dr. Somorjay Lajos Megjártam a Don-kanyart című kötete, az idén – jelen esetben – Kónya Lajos Hej, búra termett idő címmel 1956-ban megjelent harctéri naplónak álcázott szépirodalmi vádirata testesítette meg mindazt, melyből számtalan hatásvadásznak tűnő szólamot (lásd A magyar baka puszta kézzel ment a halálba…) és valótlan adatot lehetett átmenteni a mostanában már korrektebb, ismeretterjesztő jellegű írásokba.
A cikk a német–szovjet háború kezdetére, az 1941-es esztendőre nyúlik vissza, a Szovjetunió elleni magyar hadüzenet – ma már egyre kevesebbet használt – felemlegetésével. Magyarország a második világháború alatt egyedül az Egyesült Államoknak üzent hadat, azt is roppant furcsa körülmények között. Bárdossy László miniszterelnök – a kassai bombatámadás és a Körösmező–Budapest között közlekedő vonat szovjet vadászgépek általi megtámadása után, az 1920. évi I. és XVII. törvénycikk értelmében – 1941. június 27-én az alábbiakat jelentette be az Országgyűlés képviselőházában: „A magyar királyi kormány megállapítja, hogy a támadások következtében Magyarország és Szovjet-Unió között a hadiállapot beállott.” A magyar katonai vezetés és Horthy kormányzó „elviselhetetlen szégyennek” tartotta volna, ha az ország az ismételt provokálatlan támadás után is távol tartotta volna magát a háborútól.
A cikk írója által lényegesnek tartott közhelyek a későbbiekben is előfordulnak. A 2. hadsereg kötelékébe tartozó „nagyjából” 50 ezer munkaszolgálatos eltúlzott létszámadata sem először fordul elő a napi sajtóban. A fennmaradt korabeli dokumentumok alapján ezzel szemben a hadsereg 1942 tavaszán elvonuló létszáma a 17 ezres munkaszolgálatos kontingenssel együtt 207 ezer volt, majd novemberre a bekövetkezett veszteségek pótlására s a személyi állomány tervezett részleges felváltására a 22 ezer munkaszolgálatost is beleszámítva még 40-45 ezren kerültek ki a Don menti hadműveleti területre.
Ahogy a gyorshadtest 1941. nyári–őszi ukrajnai hadműveletei, úgy a 2. hadsereg 1942. nyári–őszi Don menti, úgynevezett hídfőcsatái is bagatellizálódnak az írásban. A szerző feltehetően a veszteségek alapján súlyozta e harccselekményeket, azt gondolván, hogy az 1943. januári szovjet offenzíva nyomán bekövetkezett eseményekhez egyik sem volt mérhető. Mellesleg az 1941-ben négy hónapig tartó hadműveletek (umanyi csata, veszteséges folyamvédelem a Dnyepernél stb.) során a honvédcsapatok 3730 főnyi veszteséget – hősi halott, eltűnt, megsebesült – szenvedtek, és további 830 fő tért haza súlyos betegen Ukrajnából. A 2. hadsereg vesztesége (elesett, megsebesült, eltűnt) a Don menti hídfőcsaták alatt lényegesen több volt. A korabeli jelentések 26-27 ezer főről számoltak be. A tisztikar 20 százaléka, a legénység 15 százaléka, a munkaszolgálatosok 6 százaléka esett ki 1942. október elsejéig. A hadsereget anyagi téren is jelentős veszteségek érték, az 1. páncéloshadosztály harckocsijainak száma az őszi hónapokra felére csökkent.
A 2. hadsereg fegyverzetét és felszerelését „sokak állítása szerint” a cikk írója botrányosnak ítéli. Valóban, szinte alig akad olyan korabeli hadiokmány, feljegyzés, harctéri napló vagy visszaemlékezés, mely ne számolna be a Donnál alkalmazott harceszközök minőségi és mennyiségi hiányosságáról. Bűnbakot azonban hiába is keresnénk, jobb fegyverek a hátországi alakulatoknál sem maradtak. A honvédség 1938-tól meginduló fejlesztése legfeljebb a szomszédos országok hasonló vagy azt meghaladó hadipotenciállal rendelkező hadseregeivel megvívandó harcokra képesítette a csapatokat. A 2. hadsereg fegyverzete és felszerelése természetesen mind mennyiségben, mind minőségben elmaradt a német és a szovjet hadseregekétől, hiszen a honvédség alakulatait nem a katonai nagyhatalmak háborújában való részvételre készítették fel. A két gyalogezredből és egy könnyű tüzérezredből álló 13 500 fős magyar könnyű hadosztályok a három (lövész, gránátos) gyalogezreddel rendelkező német és a szovjet hasonló seregtestekhez mérten a legfőképpen a páncélelhárításban s a gyalogsági nehéz- és lőfegyverek (aknavető, géppisztoly) számában és minőségében mutatkoztak gyengébbeknek. A német és szovjet páncélos seregtestek a magyar 1. páncéloshadosztállyal összevetve mind harckocsijaik, mind tüzérségi lövegeik tekintetében nagyobb harcértéket képviseltek, jóllehet a német hadvezetés a háborús veszteségek miatt ekkor már a sajátjait is egyre kevésbé tudta kellőképpen felszerelni.
A keleti hadszíntérre kivezényelt 2. hadsereg történetének egyik fontos alapkérdése, nevezetesen személyi veszteségének megállapítása már régóta késztet becslésekre történészt, szak-, memoár- és újságírót egyaránt. Egy bűvös hatjegyű szám – a 147 971 – jóllehet sokáig „tartotta magát”, páran kritikátlanul át is vették, de „fellelhetőségét” senki sem ismerte, valódiságát senki sem tudta megerősíteni. Ma már a részadatokat tartalmazó dokumentumokból megközelítő pontossággal következtethetünk a tragédia méreteire. Tudjuk, mennyien kerültek ki 1942 tavaszán és pótlólag a keleti hadszíntérre, s 1943. január 12. és május 30. között hányan tértek haza sebesülten, betegen és épen. Tudjuk azt is, hogy a kezdeti harcok, majd az 1942 nyári, kora őszi Don menti hídfőcsaták során 30 ezer fő volt a 2. hadsereg véres vesztesége, tehát az elesettek, sebesültek, eltűntek és fogságba esettek száma. Az 1943. évi nagy veszteségekre leginkább a 2. hadsereg-parancsnokság helyébe lépő Magyar Megszálló Erő Parancsnokság 1943. május 21-i keltezésű veszteségkimutatásában szereplő két létszámadatból következtethetünk, ezek alapján 1943. január 1-jén 204 334, április 6-án pedig már csak 108 318 fő volt a 2. hadsereg élelmezési állománya. Nincsenek adataink viszont a sebesülésükből felépült visszatérők és a hadifogságba esettek pontos számáról, s a veszteségek pontos meghatározását rendkívüli módon megnehezíti az eltűntnek nyilvánítottak magas aránya is. Mindent egybevetve – nem csupán egyfajta véleményt alkotva – hozzávetőlegesen 125 ezer főre tehető a hősi halottak, a sebesültek és a hadifogságba esettek száma. Közülük 49 ezren estek el, közel ugyanennyien sebesültek meg, a hadifogságba esettek száma pedig szovjet forrásokra hivatkozva 27-28 ezer fő lehetett. A hősi halottak és a sebesültek számaránya a hadsereg 1943. januári–februári visszavonulása során s az azt követő újjászervezése alatt vált közel egyenlővé, mivel ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt a maradandó veszteség volt a nagyobb.
Mint a 2. hadsereg doni tragédiájával foglalkozó hadtörténész, tisztában vagyok azzal, hogy pontosításaim, kiigazításaim – ahol szükségesnek tartanám – komolyabb eredményre nem vezethetnek. Közhelyek voltak, vannak és lesznek. Amíg viszont e szomorú esemény így vagy úgy továbbra is írások témája lehet, története talán idővel megtisztulhat a rárakódott sztereotípiáktól.

A szerző hadtörténész