Politikáról, választásokról nehéz pártatlanul írni. Az alábbiakban azt vizsgálom, hogy az Európai Unió később csatlakozott (tehát nem alapító) tagállamaiban a jelenlegi magyarországival hasonló történelmi helyzetben, az unióhoz való csatlakozás után közvetlenül, miképpen alakult a választások eredménye, és hogyan szerepeltek a vezető kormánypártok.
A hat alapító ország 1952-ben hozta létre az Európai Szén- és Acélközösséget, 1958-ban az Európai Gazdasági Közösséget és 1967-ben az Európai Közösséget. Nagy-Britannia, Írország és Dánia 1973-ban, Görögország 1981-ben, Spanyolország és Portugália 1986-ban csatlakozott az akkor már szilárd struktúrával rendelkező Európai Közösséghez. Svédország, Finnország és Ausztria 1995-ben lépett be, de ők már a maastrichti szerződéssel 1993-ban létrehozott Európai Unióba.
Az 1973-ban csatlakozott Dánia, Írország és Nagy-Britannia mindegyikében a regnáló kormánykoalíció bukását hozta a csatlakozás utáni első általános választás. Dániában az 1973-as választásokra azóta is mint földcsuszamlásra emlékeznek a politikai évkönyvek. A hatalmon lévő szociáldemokrata párt mandátumainak több mint egyharmadát elvesztette, a parlamenti képviselők fele kicserélődött, a szociáldemokraták ellenzékbe szorultak.
Nagy-Britanniában 1974-ben a kormányzó Konzervatív Párt kisebbségbe került, az évet 16 százalékos mandátumcsökkenéssel zárta, és az addig ellenzéki Munkáspárt vette át a kormányrudat. Írországban a csatlakozás utáni első, 1973-as választás szintén kormányváltást eredményezett.
Görögországban az 1981-es belépést követő választás során az addig ellenzékben lévő, Papandreu által vezetett pánhellén mozgalom abszolút többséget szerezve váltotta a hatalomban az Új Demokráciát. Ez utóbbi országgyűlési képviselőinek száma 171-ről 115-re zuhant.
Portugália az egyetlen ország, ahol a hatalmon lévő párt a csatlakozás utáni első, 1987-es választásokon megerősítette helyzetét. Itt az egyébként jobboldali irányultságú Szociáldemokrata Párt maradt kormányon, valószínűleg nem kis részben a Brüsszel által akkor még el nem tüntetett felzárkóztatási bőségszaru áldásainak köszönhetően.
Spanyolországban a belépéskor hatalmon lévő szocialista párt a csatlakozást követő másfél évtized öt országos választásának mindegyikén kevesebb és kevesebb mandátumot szerzett, amelyből az 1986-os választásra 10 százalékos csökkenés jutott. Ezen a példátlan lejtmeneten csak az iraki háborúból való kiszállással kampányoló Zapatero tudott fordítani 2004-ben.
Finnországban 1995-ben a koalícióban kormányzó Centrum Párt mandátumai 20 százalékának elvesztésével és a kormányrúd kényszerű átadásával fizetett a csatlakozásért. Ausztriában az 1999-es választás eredményeképpen a Szociáldemokrata Párt képviselői helyeinek több mint 8 százalékától búcsúzhatott. Így tizenöt év után először vesztette el a kancellári pozíciót – és ezzel a szövetségi kormányzás lehetőségét.
Svédországban a szociáldemokrata pártnak a politikai életben betöltött pozíciójáról sokat elárul az a tény, hogy lassan hat évtizede az ország legerősebb pártja. A csatlakozás utáni első, 1998-as választáson ez a Szociáldemokrata Munkáspárt a háború utáni legrosszabb szereplését produkálva mandátumainak 20 százalékát vesztette el. Összefoglalásképpen tehát elmondható, hogy az Európai Unió korábban csatlakozott tagállamainak túlnyomó többségében a szervezetbe történő belépést követő választások során a vezető kormánypárt jelentős és érzékeny veszteséget könyvelhetett el. Az EU-csatlakozás előtti ígéretek és a csatlakozás után megtapasztalt valóság különbsége sokat magyarázhat ebben. Az európai trend tehát semmi jót nem ígér az MSZP-nek mint vezető magyar kormánypártnak.
Természetesen ellenérvként felhozható, hogy a korábban csatlakozott tagországok példája nem feltétlenül alkalmazható Magyarországra, hiszen az itt leírtak érvényesülését a tagországok specifikus, egyedi körülményei is befolyásolják (például az egyetlen kivétel Portugália esetében). A brit uniós elnökség elhíresült csökkentett költségvetése azonban tényszerűen mutatja, hogy a portugáliaihoz hasonló brüsszeli nagyvonalúság már a múlté. Ráadásul hazánk nettó befizetői státusát sem sikerült eddig meggyőzően cáfolni. A permanens forradalom helyett a permanens sajtókampányban bízó hazai baloldal valós kormányzati teljesítménye pedig igencsak szerényre sikeredett. Utalnék arra a tényre is, hogy a hozzánk történelmileg ezer szállal kötődő, az ugyancsak 2004-ben csatlakozott Szlovéniában és Lengyelországban folytatódott az európai trend. Szlovéniában az országot 1992 óta kormányzó liberális demokraták szenvedtek vereséget, és kényszerültek a hatalom átadására, Lengyelországban pedig tavaly a baloldal katasztrofális veresége az 1990-es magyarországi változásokat idézte.
Mindkét országban a jobboldali ellenzék került kormányra az EU-csatlakozás utáni első választások eredményeképpen.
Mogyorósi András
A szerző egyetemi docens
origo.hu
Egyre nagyobb bajban a SPAR - heti összefoglaló
