A génkezelt értelmiség fals génje: az árulás kódja

Amikor ezeket a sorokat le kell írni, a legfájdalmasabb viviszekciót kell elvégezni önmagunkon. Egy olyan osztály – vagy kommunista értelmezés szerint: réteg – tagjaként, amely győztesként is kikerülhetett volna a rendszerváltozásnak csúfolt össznemzeti színjátékból, szigorú önkritikát kell gyakorolnunk, és az életmentő műtét érdekében annak minden fájdalmas szavát, hangját és mondatát le kell jegyeznünk. Mindazoknak, akik még meg akarnak maradni, és nem érik be a köznapi vegetálással, amelyet jelenkorunk számunkra és kortársaink számára még kínál. Jelen írás nem politikai indíttatású, bár ha az lenne, akkor sem kellene szégyenkezni miatta, hiszen éppen a homo apoliticus vétkeiről van szó: az immáron több mint fél évszázada húzódó és egyre jobban elhatalmasodó értelmiségi betegségről, amely megfertőzte a többi társadalmi osztályt is.
A nemzeti, illetve inkább nemzetellenes színjáték szereposztásáról van szó, amellyel ez a csúfos fejezet kezdődött. Arról a csúfos korszakról és annak mentalitásáról, amelynek révén mindnyájunkat bepiszkítottak valamilyen formában és szinten, holott eredetileg mi nem ezt akartuk. Akkor mi még csak élni és élni hagyni akartunk, ahogy történelmi hagyományaink szerint illett. A fejünk fölött viszont olyanok döntöttek az ország sorsáról, akikben bármi más, csak nem a feltétlen jóság és jóindulat munkált. Épp ellenkezőleg: az olthatatlan bosszúvágy és a csúfondárosság mindennel szemben, ami számunkra fontos volt.
Ne feledjük el, hogy az én gyermekkoromban még mélyen élt a nemzet tudatában az a gyalázatos antré, amit az oroszok benyomulása jelentett Magyarország számára. Vörös hadseregestül, vérbajos, tetves katonák elátkozott, tömeges, erőszakos nászával és a meggyalázott nemzet minden, máig idehallatszó sikolyával együtt. Hátunkban a románok sokadszori árulásával és szűnhetetlen hátbatámadási szándékával, majd a gulágokra elhurcolt tízezrek hazáig el nem hallatszó zokogásával. Mivel arról is szólni kell, miért volt vállalhatatlan minden ép morális érzékű ember számára a kommunizmus, illetve annak átkeresztelt változata, az emberarcúnak hazudott szocializmus, arról se szabad hallgatni, hogy a „pacifikált” lakosság minden idegszálával tiltakozott a fentiek ellen, és mindazokat, akik nyereségvágyból, karrieréhségből vagy szellemi törpeségből fakadó embergyűlöletüktől és bosszúvágyuktól hajtva némi habozás után minden különösebb lelkifurdalás vagy fenntartások nélkül egyszerűen beálltak janicsárnak, és még unokáikra is csak ezt a gyalázatos örökséget hagyhatták.
Különbséget kell tenni persze a megvezetettek és a nagy átverők között. Ez utóbbiak valósággal kéjelegtek időnként abban, amit ellenünk elkövettek, és még haláluk előtt se tudtak megtérni. Hanem – mint Farkas Vladimir – kifejezetten büszkék voltak arra, hogy „ők voltak a nagy csapat”, azaz egy hamis küldetéstudattól elvakultan igazságosnak, jogosnak és helyesnek tartották a magyarság ellen elkövetett gaztetteiket, valamint az erőszakos hódítók – hűbéruraik – minden infernális tervét és azok kivitelezését.
Volt aztán az átvert kisemberek egyre népesebb tömege. Őket azzal áltatták, hogy mindez róluk szól. Hogy létezik népi demokrácia, amely most igazságot szolgáltat a sokat szenvedett dolgozó tömegeknek, akiknek eddig csupán a szenvedés és elnyomatás volt az osztályrészük. Mire észbe kaptak, észbe kaptunk, már itt voltak az oroszok a spájzban, vagyis a mérvadó értelmiséggé avanzsált hungarofób kis csapat. Mert annyit utólag be kell látnunk, hogy ugyancsak kevesen voltak, szovjet szemináriumostul, párttitkárostul, nómenklatúrástul. Hozzánk, a tengerhez képest csöppnyien.
Mire másodszor észbe kaptunk, már felnőtt az első generációs értelmiség, amely el volt ragadtatva attól, hogy korábbi zsellérsorsához képest valamivel jobban élhet. Összehasonlítási alapja nem volt, még az osztrák határon se látott túl, hiszen utaznia nem volt szabad. Kivéve az előre, minimális baksisért leszerződött besúgói hálózatnak, amelynek már akkor is mindent szabad volt. Igaz, csakis a leigázottakkal, a besúgandókkal szemben. Mert felfelé egy út volt: a behódolás. Az első generációs értelmiségnek aztán szembesülnie kellett az első nagy csalódással: az ő gyermekei már ismét hátrányos helyzetű kádereknek számítottak, ha tovább akartak tanulni és továbbvinni szüleik nehezen megszerzett első generációs kultúráját. Így a törvényszerűen bekövetkező törés folytán kettészakadt az új értelmiség, vagyis egy részük megmaradt töretlenül párthűnek, míg a „kigolyózottak” érzelmileg szembefordultak a korábban szédítő magasságokat kínáló, hazug rendszerrel. Az „elit csapat” fele szintén a vázolt módon haladhatott felfelé, és most már több generációnak adhatta tovább átkos hagyományát: a „felfelé behódolni, lefelé taposni” nemtelen életfilozófiáját.
De ma már kissé másról van szó. A manapság annyit reklámozott génkezelt termékekhez hasonlatosan a szellemi génkezelésnek is ördögi a sémája. Egy élő, életképes szervezetbe, saját, önös célok alapján beleoltanak valami életidegen, oda nem illő dolgot, amely az „oltást” megrendelő kizárólagos céljait szolgálja, csakis annak hoz hasznot, míg a genetikailag tönkretett egyed vagy faj hamarosan kipusztulásra lesz ítélve. Terméketlen lesz, súlyos, degeneratív betegségektől fog szenvedni, jóllehet első ránézésre túlburjánzik és szinte elpusztíthatatlannak látszik. És ide érkeztünk, a nagy látszatok világába, ahol semmi nem az, aminek tűnik, hanem egy halálos, dögletes kór tüneteit hordozza magán. Maga az alkotás, amely szembefordult az isteni teremtéssel, és annak műhelytitkait el nem leshetvén, magával az ördöggel cimborál, annak sugallatai alapján teszi mindennek az ellenkezőjét, amit a természet rendje diktál. A növényekbe állati vagy bakteriális géneket olt be, hogy azok ellenállók legyenek az egysejtűek okozta fertőzésekkel szemben. Embert és állatot klónoz, hogy a Mindenható trónfosztását balga módon kikiálthassa, holott az általa előállított DNS spirálja visszafelé forog, a klónozott egyedek pedig hamarosan elpusztulnak, mert „csupán azt az egy jelszót, kódot nem tudja”, amely az anyagba életet lehelhetne. Kreatúrái pedig olyanok, mint a művirág: olyanok, mintha, de valahogy mégse…
A génkezelt értelmiségbe oltott fals gén nem más, mint az árulás kódja. Önmaga feladásáé, hazája, családja elárulásáé és a feladott erkölcs helyébe ültetett csip, a baksis bálványozásáé. Azé a hamis tudaté, hogy másképp nem lehet. Mit nem lehet? Hát érvényesülni, karriert csinálni, sok pénzt keresni, elismert emberré, sztárrá válni, televízióban bunkón viselkedni, ostobaságokat beszélni, és ezért nagy tapsokat, gyakori kitüntetéseket kapni. Mindezt úgy, hogy a megszólított tömegek (a plebs, a kirekesztettek, lenézettek, a kizárólag tapsolásra beidomítottak) ész nélkül, gondolkodás nélkül bevegyék, és a fejük fölött összekacsintó „huncutságból” semmit ne vegyenek észre. Az árulás ideológiája oly könnyű! A hozzá való alkalmazkodást csak elkezdeni nehéz, mert családunk, neveltetésünk révén – normális esetben – él bennünk egy komoly ellenállás, amely egyáltalán nem hajlamos a mutyizásra, a gátlástalan viselkedésre, az erkölcstelenségre. A nagy átverés ezzel a gátlással bánik el legelőször, amikor kipécézi magának a töretlen erkölcsű, a köznapi aljasságokhoz egyáltalán nem alkalmazkodó embert, kikiáltva őt szélsőségesnek, elmaradottnak, ostobának és sok más egyébnek, aminek bélyegét éppenséggel ő kellene hogy viselje. Mert az árulás ideológiája a hárítás eszközével teljesedik ki igazán. A kollektív szellemben nevelt ember már nem érzi át igazán az egyéni felelősség terhét és megtisztelő voltát, hanem abban a hamis illúzióban ringatja magát, amit a kollektív felelőtlenség bárgyú és habkönnyű, ingoványos terepe jelent a számára. Mintha megszabadultunk volna! – kiálthatna fel ebben a nirvánaként megélt állapotban, amely valójában inkább a könnyű drogok világával lehetne azonos. A szellemi csipeket beültetők világának egyik klasszikus eszköze a különféle boldogságpótlékokra, bódítószerekre való rászoktatás: kóla, cigaretta, marihuána, alkohol, munka- és élvezethajhászás, modernizmusnak nevezett szellemi pótszerek. Ezeknél ugyanis mindig megvan egy átmeneti időszak, amíg az egyén még megtagadhatná a „beetető” által diktált iramot, a teljes függőségre való rákényszerítést. Azt az állapotot, amikor már csak a kemény drogok jelenthetnek pillanatnyi megváltást a sivár jelen poklával szemben.
Ahogy a nagy csaták után is mindig akadnak túlélők, hírmondók, úgy a modern kori rabszolgasággal szemben is maradnak immúnis személyek, még a legcsúnyábban meggyalázott értelmiségen belül is. Ezért minden, saját fajtánkat sújtó, kritizáló szentenciával szemben is megvan a reménysugár, amelyet egyéni, családi neveltetésünknek köszönhetünk, és annak az ellenállást hordozó szellemi génnek, amelyet az ördögi praktikák nem illethetnek. Még akkor sem, ha a kicsiny baksis helyett komoly jattokat ígérnek. A gén neve: lélek. A teremtés misztériuma által kapott lélekláng, amely a porból, hamuból, múló, romlandó anyagból lévő testet összetartja, élteti és jobb sorsa felé vezényli. Igaz, közben egyre hangosabban vonít és fontoskodik az a had, amely éppen ezt a kicsinynek hitt dolgot olcsó pénzen eladta. Ám a génkezelt értelmiséggel szemben mindig fel kell állnia a maroknyinak hitt csapatnak, amely az előbbivel szemben bizton tudja, milyen értéket hordoz magában.
Egy dolgot kell tudatosítani a korábban kárhozat útjára lépett lelkekkel: az életünk olyan isteni ajándék, amely bármely pontján megfordítható. Jó és rossz irányban egyaránt. Éppen ezért a megtévelyedett értelmiségieket (és az általuk megvezetett tömegeket) nem elítélni, megvetni és lenézni kell, hanem jó értelmiségihez méltóan folyamatosan tanítani. Ki élőszóval, ki írással, egy a lényeg, hogy a ránk bízott léleklángot nekik felmutatva be kell világítani a szebbik utat, amely kivezetheti a lesüllyedt emberiséget a pokol bugyrai felé haladó széles útról. Mert a tömegember és annak ideológusa folyton arra hivatkozik, hogy az az út, amelyre ő irányítja híveit, igen széles és jól kitaposott út; míg a keveseké, az „isteni őrülteké” ugyancsak keskeny, és ki tudja, hová vezet. A tömegesen elkövetett gyalázat soha nem adhat felmentést a mások ellen elkövetett vétkekre. Oda a tiszta szívből jövő megbánás, a megvallás, majd a vezeklés vezetheti a jótét lelkeket.
Múltbeli dolgainkról szólva soha nem szabad megfeledkeznünk azokról a nagyszerű tanítókról, akik bennünk is éltették a reményt, és rendesen feltarisznyáztak minket a nagy útra, amelyet a felnőttkor önállósága jelent. Amikor már nem lehet és nem illik másokra hárítani a felelősséget, hanem mindig, minden tettünkért magunknak kell tartanunk a hátunkat. A polgári hagyományok és a nemzeti kultúra továbbadói, a sötét korokban is szellemi világosságot hirdetők azok, akik a nyelveket nem beszélő és a kulturálatlanság „igényét” meghirdető korban, a modernizmus leplébe burkolózó áltanokkal és szellemi pótlékokkal szemben mindig fel tudtak mutatni valamit. Olyasmit, ami valódi sikerélménnyel töltötte el a sikeresen vizsgázó nebulót, a szülőket pedig arra ösztönözte, hogy ne az út mentén heverő szellemi üvegcserepekre figyeljenek, hanem arra a belső igényre, amelyet Weöres Sándor az „örök áramnak” nevezett. Ez pedig, éppen belső értékei folytán, össze nem téveszthető és be nem váltható holmi baksisokra. A néptanítók és a nagy tanító szavai feledhetetlenek. Élnek a tanítványok mindennapi cselekedeteiben és a költészet halhatatlan értékeiben, a szép szavak csodálatos muzsikájában. Ezeket a hangokat nem nyomhatja el a júdáspénz csörgése. Igaz, akik az utóbbit választják, ideiglenesen vagy végleg megsüketülnek, a finomabb hangzásokat nem hallják meg. Kodály Zoltán hazájában azonban nem illik lemondani a botfülűekről sem, hanem mindent meg kell tenni azért, hogy „a fülük kinyíljon”. Az egygenerációs kihalás kultuszát nem szabad terjeszteni. A léleklángot pedig akkor is fel kell mutatni, amikor a gúnyolódók látszólag túlerőben vannak.

A szerző szerkesztő, újságíró