A jövendő megbűnhődése hátravan

Egy Magyarországra látogató nyugat-európai barátom egyszer a hetvenes években azt a találó megállapítást tette, hogy Magyarország tele van mogorva arcokkal. Azóta figyelem: külföldről hazatérve engem is azóta is mindannyiszor megcsap a mogorvaság légköre.
– Nagyon sok ember érzi úgy, hogy becsapták, megtaposták, megalázták – magyaráztam. – A vasfüggönytől keletre a keserűség mindenütt kiül az arcokra. Ezen a tájon a történelem a jogtiprások története.
A vasfüggöny leomlott, de az arcok nem derültek fel. Ha a hangulat jóra fordulását a rendszerváltozás kritériumának tekintenénk, azt kellene mondanunk, hogy nem volt rendszerváltozás.
Panaszkodó nép vagyunk, és őseink biblikus jeremiádáit a mai sáros hétköznapok durcás sértődöttségre vagy ingerült szitkokra változtatták át. Az állam – nagy patrónusának segítségével – számos kiváló polgárát meghurcolta, lemészárolta, kiűzte. Előbb elvette, majd tönkretette polgárainak tulajdonát. Úgyszólván mindenkinek adósa lett, és a saját népével szemben akkora tartozást halmozott föl, hogy képtelenség lett volna elvárni tőle, hogy ezt valaha is kiegyenlítse, jóvátegye. A rendszerváltó állam beismerő vallomása és a kárvallottak sorstársi érzületei akár megbékélést is hozhattak volna. A kárpótlás szükségszerűen csonka maradt, az igazságtétel pedig elmaradt, de sok ember túltette magát ezen, leginkább – érdekes módon – az egykori arisztokraták. Vélhetnénk, hogy az eltemetett romokon új élet sarjadt, és most már minden másképp van.
Ám közben magánkézbe adás címén elvesztegették a polgárok egykori tulajdonának maradékát is. Akik még nem tudták, most megtanulhatták, hogyan mulatnak az országló urak. Azután itt van a tömérdek be nem váltott ígéret: a nemzet napszámosainak – például a pedagógusoknak – az évtizedek óta várt megbecsülése, az egészségügyben dolgozók közvetlen kizsákmányolásának és a betegek hálapénz általi közvetett kizsákmányolásának a megszüntetése, a mezőgazdaság kizsigerelésének jóvátétele, a cigányok ügyének egyre halogatott felkarolása stb.
Az állam nem segítette polgárait, hogy a maguk lábára álljanak. Sokan valóban rá is vannak utalva, de vannak politikai érdekek, amelyek kihasználják ezt a függőséget. Az eredmény pedig újra ugyanaz: az emberek továbbra is az államon csüggenek, és egyre többen érzik úgy, hogy rászedték őket.
Mosolyból fogcsikorgatás
A negyvenévnyi szocializmus alatt a szocialista szó – úgymond – fosztóképzővé vált. (Gondoljunk a „szocialista munka”, „szocialista demokrácia”, „szocialista szerződés”, „szocialista törvényesség” stb. kifejezésekre, amelyek jelentését a mindennapi tapasztalat szerint a „szocialista” jelző kiüresítette.) A mostani négy év ráadás ellenben nem fosztogatással, hanem osztogatással indult. „Jóléti rendszerváltozást!”, „Magyarország többet érdemel!” – hangzott, és egészen az őszi helyi választásokig dőlt is a „több”. No de nem volt pénz a mulatságra. Az állítólag üres államkasszából futotta ugyan néhány hónapig, de miután ennek nyakára hágtak, elkezdték volna az áthárítási műveleteket. Először is a nép között szétszórt aprópénzt akarták az államháztartásba visszacsorgatni, mégpedig a jól bevált módszerrel: inflációval, a miatta befolyó adótöbblet révén. Ezt készítette volna elő, majd ezt igazolta volna a forintleértékelés is. Ettől ugyan az ország népe elszegényedik sok magyar vállalattal együtt, de az állam mellett az exportra dolgozó multik is jól járnak. Ezt a stiklit a Magyar Nemzeti Bank meghiúsította. Ilyen körülmények között nem sikerült kellő ütemben elsütni Medgyessy Péter bevetésre váró két további csodafegyverét sem: az állami vagyon eladásának újraindítását és az Európai Unió pénzének szabályellenes bevonását az államháztartásra nehezedő nyomás könnyítésére. Ami késett, nem múlott, de a késés miatt mégis fejveszett kapkodás vette kezdetét. Néhány bűnbakot – pénzügyminisztert, pártelnököt, miniszterelnököt – el kellett csapni. A terhek nagy részét rá kellett lőcsölni valaki másra, például az önkormányzatokra. Aztán találni kellett néhány társadalmi réteget, amelyet meg lehet vásárolni a többi rovására; például a szegényeket a családosok rovására. (Kár, hogy nagy az átfedés köztük.) Rövid lejáratú kölcsönt kellett kisajtolni a vállalkozói rétegből az áfa-visszatérítés jogellenes halogatásával, a gazdákból pedig az EU-jussuk visszatartásával. De mindez nem volt elég.
Mit volt mit tenni, meg kellett nyitni a külföldi kölcsönök csapját. A leértékelés lebegtetésével és a kölcsön iránti éhség kimutatásával sikerült felverni a kölcsönök kamatát is, ami gyarapította az állam fizetnivalóit, és ezzel tovább növelte a kölcsönigényt. A kormány ezenközben pedig nagy erőfeszítéssel, egyre elszántabban várta a csodát.
Lám, a történelem arcátlanul ismétli önmagát: a népszerűségvesztés elkerülésére a szocialisták újra belehúzták az országot az adósságcsapdába. És a célt – úgy tűnik – el is érhetik, mert újabb és újabb tartalékokat tárnak fel és termelnek ki. Például a kölcsönnek nevezett veszélyes termelési módszer mellé felsorakoztatták a „köz- és a magánszféra partnerségének” politikailag kiemelten korrekt módszerét.
A tartalékok kiaknázása azonban nem más, mint a jövő felélése, s ebben párunkat ritkán látjuk. A magyar emberek önként hajítják oda saját jövőjüket, hiszen az önkizsákmányolás és az önsorsrontás a kádári hagyományok nyomán népszerű szenvedély hazánkban, akárcsak a dohányzás vagy a szesz. Tömegek törődnek bele abba, hogy valóságos bérük töredéke után vannak nyugdíjra és betegség ellen biztosítva vagy még annyira sem; mintha biztosak lehetnének benne, hogy fiatalon és hirtelen fognak elhalálozni, és ebben sokszor nem is csalatkoznak. Tömegével érzik úgy, hogy a jelen szorításában el kell halasztaniuk a gyermekszülést, majd egykedvűen veszik tudomásul, hogy lemaradtak róla. A szülés halogatása is a jövőtől vett kölcsön, a lemondás róla viszont a jövő kifosztása. Az olyan emberek, akik enynyire beletörődtek saját jövőjük elvesztésébe, miért is tiltakoznának az ország jövőjének elzálogosítása ellen?
A jövőbe való befektetés egyik követendő módja a külföldi tanulmányút. De a külföldre távozásra biztatás a hazai esélyek lerontásával párosítva nem más, mint a jövő kiárusítása leszállított áron. Menj csak, magyar, a nagyvilágba; itt nincsen számodra hely! A fiatalok távozása tehermentesíti ugyan a hazai munkanélküli-ellátót, és ideig-óráig külföldi aprópénzt csöpögtet az országba, de annak árán, hogy a távozók tekintélyes és legértékesebb hányada az ország számára elvész. Aki az ifjak külföldre távozását erőlteti, az a jövőről nyíltan lemond.
Aztán kifosztható kincsesbányának itt van maga „a köz”. Mi más lenne a közintézmények – kulturális és oktatási intézmények, a haderő stb. – költségvetésének ismétlődő megnyirbálása, ha nem a köz kifosztása? Ennek már nagy hagyományai voltak a köztulajdonon alapuló szocialista társadalom utolsó éveiben is: szinte minden köztulajdonban volt, de a köz mégis koldussá szegényedett. Semmire nem tellett neki: se intézményi beruházásra, se vécépapírra. Félelmetes paradoxon: a köz zsebeit az akkori szükségben azért ürítették ki, mert a néptől, az emberektől féltek. Mert tudták, hogy az embereknek a köz kifosztása még mindig kevésbé fáj, mint ha a magánzsebeikbe nyúlnak. S lám, ugyanaz a recept működik ma is. Tudják, hogy ha az egyes emberből adóemeléssel vagy bármi más módon pénzt csikarnak ki, annak elveszthetik a szavazatát, az Operaháznak viszont nincs szavazati joga.
Úri muri után jön a feketeleves
Magyarország visszavonhatatlanul megkapta, amit érdemelt, de hogy mit, azt még mindig nem érzi, hiszen még most jön csak a feketeleves: a számlát ugyanis utólag kell fizetni. A jövendő megbűnhődése még hátravan. Fizetnünk kell nemcsak készpénzzel, de nemzeti tekintélyünk elvesztésével, határon túli magyarjaink lemorzsolódásával, erkölcsi vereséggel Európa színe előtt, lemaradásunkkal és küszködésünk elnyúlásával is.
Nem kerülhetjük el, hogy a 2002–2006 közötti időszakért fizessünk, de meg kell tennünk mindent következményeinek minél gyorsabb felszámolásáért. Várhatjuk, hogy visszatér a 90-es évek elejének számlafizetésre vonatkozó közhelytára: „Kik viselik az átalakulás terheit? A lakosság a tűrőképességének határán van! Nem lehet már újabb terheket rakni a dolgozók vállára!” stb. Már hogyne lehetne! Csak nem képzeli bárki is, hogy a felelőtlen felelős urakon, elvtársakon be lehetne hajtani sokbilliós összegeket? Akkora a fizetnivaló, amekkorát csakis mi, az államot alkotó nép képes kisajtolni magából. Olyan összegekről van szó, amelyeket mi éltünk fel, amelyeket a mi kölcsöneink után fizettünk ki kamatként, amelyek a mi kormányunk által nyitva felejtett pénzcsapokon csordogáltak el. Hiába mossuk kezeinket: nem lehet lemosni rólunk, hogy részesek vagyunk a felelősségben. Demokrácia van, nemde? Ki szavazta be őket a hatalomba, és ki hagyta, hogy a jövő terhére megvesztegessék, ha nem mi?
Sorsunk a hitelezőink kezében van
Az elhibázott négy év következményeit nem könnyű helyrehozni. Eladhatjuk mindenünket, ami maradt, és ezzel is csak egy-két évig bírjuk még. Vagy bevezethetünk szigorú megszorításokat, takarékossági intézkedéseket, és várhatjuk, amíg ezek meghozzák a gyümölcsüket. Ezt diktálná a neoliberális gazdaságfilozófia. Talán emlékszünk még rá: Ceausescu Romániája is eladósodott akkor, amikor a kádári Magyarország, de a diktátor gondolt egyet, és Románia néhány év alatt visszafizette néhány milliárd dolláros adósságát. Ez volt az az időszak, amikor odaát éheztek, fáztak, és naponta órákig szünetelt a villanyszolgáltatás. Az ilyen kúra ráadásul a gazdaságot is lezülleszti, és ennek következményeit nem tudták, nem lehet évtizedekig sem kiküszöbölni. Magyarország egy főre jutó jelenlegi adóssága jó néhányszor akkora, mint Romániáé volt akkor, úgyhogy szép kilátásaink volnának, ha megszorításokkal akarnánk a gödörből kimászni. Pedig ez az, amire a neoliberális gazdaságpolitika mindig is hajlik, és most is nyújtana számunkra, és bizonyosak lehetünk benne, hogy a balliberális észkombájnok már főzik a terveket, hogy választási győzelmük esetén hogyan adagolják nekünk. És Európa meg Amerika tapsolni fog nekik, mert úgy érzik, kölcsönadott pénzüket így kaphatják vissza. A megszorítás fájdalmas, de nem az vele a fő baj, hanem az, hogy önmagában alkalmazva lefelé vivő csavarvonalra viszi a gazdaságot.
Csak azt ne higgye ám senki, hogy a jelenlegi garnitúra, amely négy évig oly ügyesen odázta el, hogy szembenézzen a tényekkel, ezen a nyomon tovább haladhatna egy tapodtat is! Ha hitelezőink azt látnák, hogy minden megy tovább a régi mederben, megfojtanák az országot. De azt az illúziót is fel kell adnunk, hogy az ellenzék, ez a sok okos fiú, hatalomra jutva majd csak kitalál valami ügyes fogást, ami könnyedén átemel bennünket a jelenlegi nehézségeken.
Megoldást csakis egy új, felelős, távlatos politika hozhat, amelyre ma kizárólag egy Fidesz vezette kormány lehet képes, de amelynek a mi áldozatvállalásunkra szüksége van. Egy olyan kormány, amely nem osztogatással szerez bizalmat, de nem is fosztogatással teremt anyagi alapot törekvéseihez. Olyan, amely építi a jövőt, nem pedig kizsákmányolja. Amely takarékosságra, befektetésre ösztönöz. Amely nemzeti összefogásra serkent, és hatékonyabbá teszi országunk intézményi berendezkedését is. És csak akkor húzhatja ki sikeresen az országot a kátyúból, ha kellő bizalmat kap a választóktól. A Fidesz megtalálta azt a pontot, amellyel kezdve a gazdaságot legvalószínűbben ki lehet rántani a kátyúból: munkahelyteremtő adó- és járulékszabályozással. Ne higgyük, hogy ezt a munkát számunkra nélkülünk el tudják végezni. Ahhoz, hogy a válságból kilábalhassunk, be kell látnunk vagy hinnünk kell, hogy van értelme egymásért, magunkért áldozatot vállalni. Magyarország népét az elmúlt évszázadban túl sok áldozatra kényszerítették értelmetlen célokért, és áldozata legtöbbször semmivé vált. Amikor azonban a sors úgy hozta, önként vállalt véráldozatot, katasztrófahelyzetben pedig az öszszefogás szép példáit adva győzedelmeskedett. Most közel vagyunk a katasztrófához, és ezzel a lelkülettel kell a változást akarnunk. Magyarország népe többet már nem érdemel, de ha megmutatjuk, hogy többre képes, úrrá leszünk ezen a helyzeten is.

A szerző fizikus, egyetemi tanár