A szemfényvesztés magasiskolája

Nézi az ember az éppen regnáló hazai neoliberális miniszterelnököt, s elképed azon, hogy mindennek az ellenkezőjét mondja álságos méltósággal, mint amit tesz, és mint ami a valóságban van. Nemrég a bíróság sem cáfolta meg, hogy hazudott volna. Így tehát a valótlanság áriája nem éppen meglepő. Az már sokkal inkább, hogy ez az egyéni és csoportérdeken túllátni és túllépni képtelen figura államférfit játszik. Még a december 5-én elárult határon túli magyarokat is emlegeti, s szolidaritásról is beszél, miközben nem érdekli a gazdák gondja, kivándorlásra biztatja a fiatalokat, és igen, újra rémisztgeti a nyugdíjasokat azzal, hogy nem kapnak nyugdíjat a Fidesz járulékcsökkentő javaslata miatt, ha nem rá szavaznak. Igen, hát 2002-ben is jött 23 millió román…
Tervekről és felelősségről beszél egy olyan ember, akinek kormányzati elődjének és saját magának az uralma alatt a magyar adósság többel nőtt, mint az egész Kádár-rendszer alatt. Az, hogy adatai nem egyeznek szinte semmiféle valósággal – nos, annak komoly képpel való magabiztos sorolása csak azt bizonyítja: senkit sem vesz komolyan. Csak a hatalom számít Gyurcsány Ferencnek, miközben ellenfelét istenkirálynak nevezi. S az a szomorú, hogy ezt a tragikomikus figurát komolyan és „mélyen” fogják „elemezni” a cselédsajtó képviselői. Azt viszont, hogy a független értelmiségieknél mindig magasan nyerni fog Orbán Viktorral szemben, előre borítékolhatjuk.
Fogunk hallani az (álságos) mérsékletről, s arról, hogy a tettekről beszél egy zömében propagandakormány vezetője. Hiszen tettek csak a privatizáció és a pénzvisszatartások körül voltak. Átalakító szándékaik – kevés kivétellel – csak rombolni tudtak (lásd: oktatásügy, egészségügy). Hogy képzeli ez a főfoglalkozású milliárdos azt, hogy az „ócsítást” (bérekben) jelentő versenyképességet mindenek fölé helyező kapitalista szövegek közben hirtelen – a hívek táborán kívül – mindenki meghatódik a szolidaritás meg a magyarság emlegetésétől? Gyurcsány urat bizonyos „magas” fogalmak használatától (tisztesség, munka, szociális érzékenység) is el kellene tiltani. Nem illenek az ilyen ember szájába.
A máskor az EU-pénzek jövendő mannájával nyugdíjasokat kábító jóember végül egy új banknál kötött ki, ahol „minden egy helyen van”, s nyilván a saját klientúrával a „jó gondolkodású” gazdasági szereplőket lehet preferálni. A jogosan lázadó magyar gazdák ne reménykedjenek! A pénz okos: lám, eddig is azokhoz vándorolt, akik alkalmasak a kezelésére. A nagyok és gátlástalanok által diktált (fiktív) piac hamar ki fogja deríteni, ki „versenyképes” (például a Népszava), és kinek jut „szolidaritásból” csak a segély. Ehhez nagyon értenek azok, akik itt évtizedeken keresztül csinálták a káderpolitikát.
Úgy látszik, hogy a diktatúrás emberek nem tudnak elszakadni a hegemón, sőt abszolút hatalom gyakorlásának mákonyától, s attól, hogy ők mindent helyesen látnak és tesznek. Bár mostanában a gyanús privatizációs ügyletek után az ellenfél jelszavainak, gondolatainak kisajátítása (ellopása) is folyik. Gyurcsány Ferenc tényleg azt hiszi, hogy ő bármit mondhat és tehet – következmények nélkül? Egy pár száz fős „szocialista” kongresszus kétségbeesett bizalma egyébként sem jogosít fel sok mindenre. KISZ-műveltsége van. Ebből ugyan verbálisan kinőhet a nagybetűs, semmit sem jelentő Köztársaság vagy a kókai Magyarország Rt., de a saját nép létérdekeinek megértése nem…
Az ember nézi a fontoskodva és ájtatos képpel prelegáló miniszteriális embert, s nem érti azt, hogy hogyan kerülhet ilyen figura Andrássy Gyula, Tisza István vagy Bethlen István örökébe. Természetesen voltak már más gyenge örökösök is – főleg a külső meghatározottságok idején –, de egy állítólag szabad nép élén nem állhatna ilyen személyiség. A politika ugyanis közösségi szolgálatot jelent, s nem a magán- és csoportérdek kizárólagos érvényesítését. De ma Gyurcsány jóvoltából s a koalíciós pártok elképesztő materializmusából kifolyólag ez történik. Ennek következménye az, hogy a népnek propaganda jut (mint a kommunizmusban is); míg a klientúrának ingyen vagyon, pénz és pozíció. A segélyezési elv pedig a lumpenesedést segíti, míg a közoktatás leépítése a média vezérelte bunkóság tömegesedését. A tulajdon nélkülivé tett – s jórészt munkanélküli – tömeg pedig mintegy biztosítéka az örök elvtársi uralomnak, liberálisra átfestett homlokzatok mögött.
Gyurcsánnyal és csapatával megjelent nálunk az európai üzletes világ haláltánca, amelyben minden értéket halálra „kommunikálnak”, nem véve észre, hogy már réges-rég vékony jégen járnak. Az élet megváltoztathatatlan egzisztenciális struktúráit semmibe véve üzletelő brancsok persze önpusztítók is. Nem véletlen az, hogy „filozófiájuk” egybeesik a veterán kommunisták minden távlatos befektetést ellenző magatartásával: arra a „kis időre” minek vállaljanak például felújító kiadásokat?
Egy baj van csupán: a mai „szociálliberális” uralom önmagával együtt elsüllyeszt mindenkit. S ezért kellene ezt a társaságot a privátumba küldeni, hogy szürcsölhesse a whiskyjét, s a köz dolgát másra hagyva süppedjen a dekadens társadalmi csoportok szokásos útján. A milliárdosok nyakkendői figyelmeztessenek, míg a kommunista veteránok értelmetlen, 14. havi nyugdíjat elutasító vastapsa sarkallja tettekre mindazokat, akik az egyetemes magyarság jövőjéért akarnak dolgozni.

A szerző történész, egyetemi docens