Az utóbbi három esztendő vitái az új felsőoktatási törvény körül minden korábbinál jobban megosztották az egyetemek oktatóit. A tanárok nem egyszerűen aszerint szerveződtek csoportokba, hogy melyik oldallal szimpatizáltak (baloldali támogatás, jobboldali elutasítás), hiszen több szocialista érzelmű kolléga is abszurdnak találta az egyetemi autonómia megszüntetését, hanem minden eddig tapasztaltat jóval meghaladó mértékben jutott kifejezésre a választott egyetemi vezetők személyes érdekeltsége. A régi hagyományokat az európai és nem az amerikai magánegyetemek mintájára megújítani kívánó professzorok viszont számos esetben felemelték szavukat mind a törvénytervezet tartalma, mind az előkészítés módja miatt.
A három évvel ezelőtti eredeti tervezet hosszú útja során szinte hetente változott, mire a május végén éppen aktuális változatról az érintettek – formális megkérdezésük nélkül – június elején nyilatkozhattak volna, már újabb verzió volt (szintén néhány napig) forgalomban. A változatok gyors egymásutánisága nélkülözött minden átgondoltságot, belső koherenciát. A hároméves időszakban egyetlen nap sem jutott arra, hogy a felsőoktatásban dolgozók kicsit is szélesebb körét megkérdezzék, hogy valamiféle konszenzust alakítsanak ki. „Demokrácia” – démosz nélkül. A miniszter számos ponton valamilyen megfontolásból engedett ugyan, de mindenképpen ragaszkodott ahhoz, hogy megszüntesse az egyetemi autonómiát, a teljhatalommal rendelkező irányító testületbe saját embereit, privatizátorait rakja be. (Nagyon árulkodó módon az irányító testület első feladata az egyetemi vagyon értékesítése lett volna.) A törvénytervezet egyik szellemi atyja egyébként, volt hozzá bátorsága, nyilvánosan is megtagadta torzszülött gyermekét. Sajnos nem mindenki tett így: az egyetemi vezetők egy része – ők tudják, miért – végig kitartott a napnál világosabban alkotmányellenes tervezet mellett. Az Alkotmánybíróság, mint ismeretes, 2005 októberében porrá zúzta az egyetemi eszme- és értékrend elleni, korábban példa nélküli merényletet. Tudtommal az említetten kívül nyilvánosan senki sem ismerte el, hogy törvényellenes tervezetet támogatott minden eszközzel és hosszú időn keresztül.
A miniszter azonban mindenáron törvénykezni akart. A végül elfogadott változatban az irányító testület gazdasági tanáccsá szelídült. Az autonómia papíron megmaradt, de az egyetemekhez rendelt levitézlett pénzügyminiszterek még nagyon sok kárt okozhatnak. Különösen akkor, ha az egyetemi vezetők nem állják útját intézményeikben a politikai (és gazdasági) érdekek durva megjelenítésének. A kinevezettek szakmai kvalitásairól saját főnökeik, az akkori miniszterelnökök és pártjuk állították ki az elégtelen bizonyítványt.
A névsorból is világosan kitetszik, hogy az igazi cél itt nem a felsőoktatási intézmények gazdasági működésének racionalizálása (persze arra is szükség lenne), nem a fejlesztés, hanem az egyetemeinken még kétségkívül meglévő vagyon, szellemi kapacitás, épület, érték privatizálása. Miután az államitól a magán felé vezető úton másfél évtized alatt szinte minden elfogyott, nem maradt más hátra, mint az egyetemek és a kórházak magánosítása. Ebben (és nem sok másban) az új kinevezettek kétségtelenül nagy jártasságot mutatnak.
A legrégibb egyetemi hagyománnyal rendelkező Itáliában szokás a tanévnyitót januárban tartani: a napokban ott hallottam, hogy a professzorok hálás szívvel köszönetet mondtak a megyének, a városnak, a nagy cégeknek, a bankoknak, mert önzetlenül támogatták őket. Pontosan felsorolták, hogy a normatív támogatáson túlmenően az állami, a megyei, a városi és a magánszféra milyen képzési irányt finanszírozott, milyen alapítványokat tett, milyen összegekkel. A szponzoroknak természetesen eszükbe sem jutott, hogy megkérdőjelezzék az egyetemi autonómiát. A banki és politikai világ az egyenlőség elve alapján finanszírozza a kölcsönös érdek alapján kiválasztott cél megvalósítását. Ugyanabban a városban láttam hatalmas betűkkel kiírva: az antik színházat egy világcég és a helyi bank költségein újítják fel, a román kori székesegyházat a nálunk is ismert Cassa di Risparmio, a reprezentatív kiadványokat a Cariverona támogatja és így tovább.
Szegeden vagy Budapesten ilyesmit nem láthatunk. Sőt, magáncégek ügyes szerződésekkel rendesen kopasztják a művelődés és a tudomány amúgy is szegény, s így kiszolgáltatott központjait. Pedig a szó szoros értelmében omladozó Dugonics téri főépületre, ahol a mennyezetet már csak utólag berakott faállványok tartják, igencsak ráférne egy kis banki beavatkozás. (A gomba módra szaporodó bankok meglétére az egyetemi oktatók egyébként csak a fényűző külsőségekből és kellékekből következtethetnek.) Az annyira áhított multik és gazdag cégek nálunk egyáltalán nem éreznek felelősséget a fogadó város felvirágoztatásáért. Félek a régi-új komisszárok pénzéhségétől, féltem az egyetemet, féltem évszázados, nem árucikk értékeit. Rossz előérzetem van: azért jönnek, hogy vigyenek, s nem azért (mint másutt), hogy hozzanak.
A szerző egyetemi tanár
origo.hu
Pszichológus Magyar Péter volt barátnője interjújáról: tipikus bántalmazó kapcsolat
