Egy óriás árnyékában megszólalni

Nehéz az óriások árnyékában megszólalni, de ha így gondolkodtak volna egykor az emlősök, most a dinoszauruszoké volna a Föld. Bizony nehéz egy óriás árnyékában megszólalni. Nehéz Fejtő Ferenc árnyékában megszólalni. Szólásra emelkedve hát mindenekelőtt hadd szögezzem le, születési rendellenesség, értsd: 1958, okán sajnos nem találkozhattam József Attilával személyesen. Ez részemről hiba, miként az is, hogy személyesen nem lehetett szerencsém se Babitsot, se Kosztolányit, se Karinthyt, se Bartókot ismerni. Találkoztam viszont párszor Nagy Lászlóval, Kormos Istvánnal és Vas Istvánnal. Utóbbi egyébként, amikor még szentül lírai költőnek véltem magam, megjegyezte: prózaíró lesz a fiú. A kodifikátor jellegű múltból nekem ennyi jutott, mégis beszélek, merthogy „ifjoncként” úgymond meg lettem szólítva, hisz történelemórát tartottak nekem. Történelemórát tartott valamennyiünknek Fejtő Ferenc.
A történelemóra, Fejtő Ferenc történelemórája, egy kérdés nyomán pergett le. Varnus Xavér kérdezte meg a mestertől, riporterként a közszolgálati m1-esen, hogy mivé is lesznek a fiatalok, ha már nincs előttük követhető érték és példakép, mivé is lesznek vajon, ha csak a televízió előtt bambulnak. Fejtő elmondta, valóban történelmi tisztánlátásra szorulnak a fiatalok, s érzékeltette, hogy mit illenők tudni. Ad egy: Szent István lényegileg nem volt szent. Ad kettő: a kurucok és a labancok gyűlölték egymást. Ad három: Kossuth nem egyesítette a nemzetet. Ad négy: a tanácsköztársaság időszaka alatt az egész ország rövid időre megtért a kommunizmushoz, mert attól remélte a függetlenséget. Négy tantétel, avagy inkább négy tézis, hisz a párttaggyűléseken tézisek szoktak lenni. Fejtő Ferenc egy röpke gesztussal deheroizálta Szent Istvánt, egy másik röpke gesztussal a Rákóczi-szabadságharcot a modern torzsalkodások egyfajta pedagógiai előképévé minősítette, majd egy újabb röpke gesztussal deheroizálta Kossuthot, hogy egy röpke gesztussal rehabilitálja és reheroizálja a tanácsköztársaságot. Fejtő mondata a sajtóegyensúly és az egyes – nem kettős – mérce nyelvén a következőképp ellenpontozható: 1944-ben az egész ország megtért a nyilasokhoz, mert tőlük reméltek függetlenséget. Egy effajta mondat ellen Fejtő és elvbarátai vélhetőleg vehemensen tiltakoznának, míg a tanácsköztársaság effajta rehabilitációja, interpretációja ugyanazon emberek szemében megmarad merengő, tiszteletre méltó memoárnak. Úgy tűnik, azért, hogy a Lenin-fiúk egyetemlegesen legyenek a történelmi tudatban elítéltek, még mindig dolgozni kell. Ez még mindig nem evidencia. Bűnbocsánat settenkedik a kertek alatt. A settenkedő bűnbocsánat visz malomkeréknyi virágcsokrot Szabó Istvánnak, és ugyanez a settenkedő bűnbocsánat beszélteti Fejtőt. A új kommunista műszak ügynöki fedőneve manapság a moralizálgatás.
Fejtő elmondta: mindenkinek meg kell bocsátani, akinek a kezéhez nem tapad vér. Emberek egzisztenciális megsemmisítése, művek betiltása, általában a lelki terror eszerint megbocsátható. Az persze igaz, hogy a kisember az önkény viszonyai közt saját nyilvánvaló érdekeinek és gyöngeségének maximálisan ki van szolgáltatva. Nemcsak diplomácia, de élet sincs kompromiszszumok nélkül, s az is igaz, hogy egy adott kor tudatállapota nem ítélhető meg az utókor által felismert szellemi javak visszamenőleges, antedatált érvényesítésével. Egy ország nem vonszolhatja a saját hajánál fogva önmagát Münchhausenként vészbíróság elé csak azért, mert itt mert maradni, s nem emigrált az utolsó emberig nyugatra, Fejtő feloldozása mindazonáltal sommás, hisz nem a vér és nem vér, nem a vörös és fehér által definiálható az ésszerű kompromiszszum, értsd: KISZ-tagság, párttagság, szakszervezeti bizalmi stb. – és a bűnös részvétel közti különbség. Mondhatjuk persze, hogy aki nem ölt, az ártatlan, akkor viszont Fejtő miképpen bocsáthatott meg személy szerint Kádárnak? Ez önellentmondás. A Kádárnak nyújtott feloldozással Fejtő saját szavait, saját elméletét cáfolta meg. Ennél az öncáfolatnál csak az a megilletődöttség a veszélyesebb, amivel Fejtő a Kádárral való találkozását leírta. Mert ha Kádár János az a bizonyos suhanc, aki esernyőket szállított a József családtól, akkor nem lehet rossz ember. Ki a virágot szereti, rossz ember nem lehet. Ki József Attiláéknak segített, rossz ember nem lehet. A kommunistákat mindig is az anekdota és a krumplihéj mosta tisztára. Mellesleg az ugyancsak megér egy misét, hogy Fejtő kiknek nem bocsát meg. A MIÉP-eseknek. Merthogy az ő pálfordulásuk nem vezényszóra, nem kényszerre következett be. Olykor kétségkívül idegesítő, amikor valahai párttitkárok ma hangos nemzetiek, de a politikai szabadsághoz a korábbi nézetek felülvizsgálata, felülbírálata is hozzátartozik, s ki-ki elszámolhat a saját lelkiismeretével, hogy miből mivé, kiből kivé lett az idők során. Egy tény, az, hogy Fejtő a tanácsköztársaságtól Kádárig, s a Fejtő szerint Nagy Imre halálos ítéletét szignáló Nyers Rezsőig mindenkinek megbocsát, csak a MIÉP-eseknek nem, ez önmagáért beszél. Mutatja, hogy Fejtő Ferenc még mindig abban a közmegegyezésben él, melyet sem Orwellnek, sem Koestlernek, sem Szolzsenyicinnek, sem Szaharovnak, de a Szovjetunió összeomlásának sem volt ereje megbontani. E közmegegyezés szerint a baloldali értelmiség még mindig eleve progresszív, a jobboldali értelmiség pedig gyanús, ha nem épp retardált.
Engem ez a közmegegyezés érdekel. Egy pap, ha Isten bejelentené, hogy nincs, hinne-é tovább? A létező – valaha létezett – szocializmus és a baloldal közti barátság úgy tűnik, örök és megbonthatatlan. Emberek, akik elszenvedték a terrort, akik szemtanúi és áldozatai voltak a tisztogatásoknak, a végső következtetésig, az önkritikán túli önmegkérdőjeleződésig nem tudnak eljutni. A baloldali mitológiában a csalódás a beavatási szertartás része, a kommunizmus pedig az az unokaöccs, akiről sohase beszélünk, de időnként mégis meglátogatjuk.

A szerző író