Félelemben Európa és a keresztény világ

Félelem költözött gondolatainkba, érzéseinkbe. A mozlim világon végigsöprő utcai tüntetések, zászlóégetések, a dán termékek elleni bojkott, a nagykövetségek fölgyújtása döbbenetet és félelmet kelt a nyugati világ polgáraiban. Az első érzelmi reakción túl azonban kísérletet kell tennünk a helyzet összefüggéseinek megértésére, mert félelmünkön talán így úrrá tudunk lenni. Helyesebben még ekkor sem, hisz a civilizációs küzdelemmé terebélyesedő összekülönbözés megállítása, visszafordítása meghaladja nemcsak a magyar, de szélesebben a nyugati világ lehetőségeit.
A muzulmán világ egy jelentős része föllázadt. A Nyugat ellen lázadt föl, még akkor is, ha tudjuk, hogy a Keletről egységesnek látszó nyugati világot számos törésvonal osztja meg. Még akkor is, ha a két nagy nyugati pólus között, az Egyesült Államok és az Európai Unió között, főleg a tömegek közt, ellentétek feszülnek. Ellentétek, amelyek nagy része az iraki háború és a terror elleni küzdelem szükségességének, módszereinek különböző megítéléséből fakad. A muzulmánok egy része vallási vezetőik radikálisabbjainak ösztönzésére, állami segítséggel, de legalábbis engedékenység mellett a nyugati világban 2001. szeptember 11-e óta minden korábbinál erősebben jelentkező mozlimellenesség és terrorizmusvád ellen lázadt föl. A kiszorítottság és a megalázottság ellen. Félelemkeltésre és megalázásra félelemmel és viszontalázással válaszoltak. Félelemre félelem, megalázásra megalázás, napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra mintha egy mocsárban vergődnénk, ahol minden egyes mozdulatunkkal még mélyebbre süllyedünk a félelemkeltés iszapjában.
Ebből a mocsárból, a civilizációs küzdelemből nem lesz könnyű kikecmeregnünk, mert mint minden polgárháborús helyzetnek, ennek is az a sajátja, hogy észrevétlenül válik az ember részesévé, váratlanul, kiszámíthatatlanul, s akárhogy is kapálózik, katonává válik.
Magyarországot az iszlám ellenségeinek listájára vették. Magyarország így megint belesodródott egy globális konfliktusba, amelyből méreteinél, gyengeségénél fogva győztesen aligha kerülhet ki, s minderre úgy került sor, hogy az ország polgárai sem a konfliktus közelségével, sem veszélyeivel, sem a mindennapi életet átrendező következményeivel nincsenek tisztában. E ki tudja kik által összeállított listára azért került föl az ország, mert a Népszabadság és a Magyar Hírlap a napokban közölte egy dán bulvárlapban szeptemberben megjelent Mohamed-karikatúrák némelyikét. Mi sem lenne könnyebb, mint jól elverni a port e lapok szerkesztőin, és rájuk hárítani a felelősséget. Könnyű lenne, de jobbára igaztalan, hisz a képek megjelentetését lehetővé tevő szerkesztői döntés az olvasók tájékoztatását tartotta szem előtt és azt, hogy a sajtószabadságot biztosító közösségben élünk. Azzal azonban nem számoltak, mint ahogy Gyurcsány Ferenc sem számolt a szaúdi válogatott leterroristázásakor, hogy napjaink nemzetközi rendszerét alapjaiban megrázó globális konfliktus egyik legérzékenyebb, legvitatottabb kérdésében szólalnak meg, a terrorizmus és terrorizmusvád kérdésében. Ha a másfél éves szaúdi reakciókból még nem tanultunk (noha tanulnunk kellett volna!), akkor ebből most tanulnunk kell, s tisztában kell lennünk minden olyan lépésünk következményével, ami e globális konfliktus érzékeny területeit érintheti. E konfliktus ugyanis túl van az egyéni felelősség nyugati rendszerén, itt a kollektív bűnösség gondolata irányítja a cselekedeteket és megszólalásokat. S nem csak az egyik oldalon.
A sajtószabadság ebben a konfliktusban érvényét vesztett ideál. Konzervatív gondolkodók sora hívta föl figyelmünket, hogy a szabadságjogok nem velünk született jogok, hanem a közösség által biztosított lehetőségek. S amelyek addig állnak fönn, míg a közösség létezik és önálló. Ha megszűnik vagy meggyengül a közösség, megszűnik a jog is. A mohamedán világ polgárainak jelentős része nem fogadja el e szabadságjogok érvényességét, s nem kíván a jogokat biztosító közösség részesévé válni. Felvilágosulatlanságuk miatt ki lehet őket oktatni, ki lehet őket gúnyolni, meg lehet őket alázni, ám tisztában kell lennünk azzal, hogy sem erőnk, sem akaratunk nincs a viszonválasz megakadályozására. Bojkottálni fognak, tüntetni, zászlót égetni és autókat, házakat gyújtani, hogy rémisztőbbeket ne is fessünk veszélyként a falra. Ha meg akarjuk őrizni az európai belső békét, a maitól különbözően kell az iszlámhoz viszonyulni, az itt élőkhöz is és a mozlim világ országaihoz egyaránt. Mert míg a nyugati kereszténység különböző áramlatainak képviselői nem nyúlnak a nyers erőszak eszközeihez szentségeik profán megsértésekor, addig a muzulmánok egy része igen. Ez a realitás, s innét kezdve nem a jog, hanem a félelem határozza meg – jobb esetben – az egymás mellett élést.
A dánok elleni bojkott, a dánok kollektív bűnössé nyilvánítása üzenet. Üzenet, ami a nyugati világ egészének szól, s amit elsősorban nem is Koppenhágába, de Washingtonba küldtek a lázadók. A dánok elleni bojkottban, az Arla cég üzemének kényszerű bezárásában ott lapul az európai balekség is, hisz az európai közvélemény inkább ellenezte az iraki háborút, és sokkal palesztinbarátabb, mint az Egyesült Államok közvélekedése és különösen politikája. Most mégis a kamaszosan és gyengén viselkedő európaiak ellen irányul az erősen túlzott, állami asszisztálású válasz. Amit tömegmozgalomként kell számon tartanunk, hisz épp az Arla tájékoztatása szerint a bojkott nem központi vezénylésű akció volt, hanem a szaúdi kisboltosok hólabdaszerűen növekvő, alulról szerveződő mozgalma. Még akkor is, ha a tiltakozások, a fenyegetés – minden bizonnyal nem véletlenül – egybeesik az iráni urándúsítási program fölújításával, az atomenergia-ügynökség Iránt tessék-lássék módon elítélő határozatával.
A félelemmel teli helyzet megoldására mi sem könnyebb, mint doktriner, erkölcsi érvrendszerekből levezetett javaslatok adni. A baj csak az, hogy a doktrínák tekintélyét épp azok nem fogadják el, akiknek viselkedését szabályozni akarnánk innét a nyugati világból. Bölcs megoldásokat már nehezebb javasolni, mert nemigen látszik működőképes megoldás a viszályra. Az amerikai megoldás, az erőszakos demokráciaexport Irakban is, Palesztinában is válságot idézett elő, s most már látjuk, hogy az EU langyos, „lefizetős” javaslataira sem vevők a Közel- és Közép-Kelet népei. Legalábbis egy jelentős részük. S be kell ismernünk, nekünk európaiaknak sincs sem javaslatunk, sem erőnk a helyzet rendezésére. Ami marad, a puszta félelem. S ez most lemondást és önkorlátozást kíván, a nagyobb katasztrófa megelőzése érdekében. Csak rossz és még rosszabb között választhatunk.