Görgey úri murijától Bozóki kultúrkáoszáig

Meglehetősen nagy volt a jövés-menés a kulturális tárcánál a 2002-es kormányváltás óta. Görgey Gábor dzsentris, úri muris pünkösdi királysága után jött Hiller István, aki bombasztikus bejelentéseivel használta fel miniszterségét pártbeli karrierjének építésére. Őt pedig Bozóki András követte, aki a magyar művészeti élet legkülönfélébb területeinek képviselőivel akasztott tengelyt – mindemellett demokratikus jelszavakat szajkózva erősíti mindinkább az állami beavatkozást a kultúrába, s az általa kinevezett vezetők között gyanúsan nagy az elvbarátainak és az egykori munkatársainak aránya. Alkotóink, valamint művészeti szervezeteink eközben változatlanul dolgozni próbálnak – mind kevesebb pénzből, s egyre szűkülő mozgástérben. Ahogy lehet.

Béke- és nyugalomteremtés – ezek voltak a hivatalába lépő Medgyessy Péter által kinevezett kulturális miniszter, Görgey Gábor legfőbb frázisai. Görgey – mint beiktatásakor kijelentette – a miniszterséget csupán kirándulásnak tekinti a politikai életbe. Később azt is mondta, hogy ő „nem antidemokratikus pasas” – azonban miniszteri intézkedései ennek az ellenkezőjét bizonyították, s a kulturális tárca élén eltöltött egy évét éppen ez tette emlékezetessé.
Görgey ugyanis mintha afféle úri murinak tekintette volna miniszteri szerepkörét. A külföldi kultúreseményeken előszeretettel szerepeltette hitvesét, Iván Ildikót, és amikor az Operaház éléről menesztette az öt évre szóló megbízatásából mindöszsze egy esztendőt kitöltött Győriványi Ráth György fő-zeneigazgatót – s a helyére Szinetár Miklóst nevezte ki –, az intézkedés többek között annak is volt köszönhető, hogy Győriványi nem adott elég szerepet a miniszter feleségének, aki szabadúszó szopránénekesként szokott volt fellépni az intézményben. Hasonlóképpen Görgey „demokratikus pasas” mivoltát példázta az, amikor a Nemzeti Színház élére Huszti Pétert nevezte ki pályázat nélkül, aztán visszavonta barátjának megbízatását, és meg is kérte: ne pályázzon a teátrum főigazgatói posztjára.
A Görgey-féle rendteremtés a kulturális élet más területein sem maradt el. „Nyugalom és békés munka uralkodik az Operaházban, a Nemzeti Színházban, az összes magyar zenekarban és a filmesek között” – foglalta össze munkájának eredményét egy interjúban a miniszter. A kánaáni állapotot azonban nem mérte mindenkinek egyenlő kanállal – regnálása során például 1,658 milliárd forintnyi támogatásban részesítette a Nemzeti Filharmonikus Zenekart, azonban eközben az önkormányzati zenekarok mindössze 990 millió forintot kaptak a kultusztárcától, valamint a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának is mindössze 40, a MÁV Szimfonikus Zenekarnak 54, a Liszt Ferenc Kamarazenekarnak pedig 66 millió jutott. Nem „indulatból vagy politikai elfogultságból, hanem minden esetben szakmai alapon” –, ahogyan a miniszter fogalmazott.
Ráadásul Görgey – aki mellesleg saját bevallása szerint kinevezéséig nem is tudta, mit jelent a V4 rövidítés – nem vett részt a visegrádi négyek kulturális minisztereinek lőcsei találkozóján, hanem ehelyett Bécsbe ment, kiállítást megnyitni. (Igaz, éppen nagy volt a hó a felvidéki utakon, meg aztán Béccsel ellentétben Lőcse felé nem vezet autópálya…) Inkább elküldte maga helyett a felvidéki városba egyik államtitkárát – s ez Görgey kevés jó döntései közé tartozott, így a tárgyalásokon a magyar fél legalább tudta, miről van szó. S ne feledjük, arra is akadt példa, hogy Görgey egy sajtótájékoztatón munkatársaitól kért felvilágosítást azt illetően, mikor is van a magyar kultúra napja. Ennek ellenére leköszönését követően Görgey sértetten tette közhírré: az őt ért támadások mind alaptalanok voltak, és akik kritizálták, azok „a bokájáig sem érnek fel”. Bizony: úriember elegánsan távozik.
Görgeyt Hiller István követte a kulturális tárca élén. Zseniális miniszter volt. Legalábbis abból a szempontból, ahogyan tárcavezetői feladatkörét felhasználta önmaga népszerűsítésére, aminek hamarosan meg is lett az eredménye: Hiller lett a Magyar Szocialista Párt elnöke. Ennek érdekében ha meglátott egy mikrofont, rögvest belenyilatkozott valami bombasztikusat. Megalakította például a Kulturális Stratégiai Tanácsot, amelynek elvileg „kormányzati ciklusokon átívelő” jövőképet kellett volna kidolgoznia a magyar kultúráról, ám a hosszas munkálkodás eredménye valami helyzetfelmérő előtanulmány lett csupán. Szó volt emellett arról is, hogy Székesfehérvárott létrehozzák Európa legnagyobb filmfesztiválját – ebből sem lett semmi. Eközben időről időre mind kevesebb pénz jutott a kultúrára, azonban Hiller – legalábbis a kényes kérdéseket feltenni csak ímmel-ámmal hajlandó médiumok számára – sikerrel tüntette fel többként a kevesebbet. Az Országgyűlés sajtó- és kulturális bizottságának miniszteri meghallgatásait meg rendre különböző ürügyekkel odázta el mind későbbi időpontokra. Közben férfimanökent nevezett ki miniszteri tanácsadóvá, ha itthon rossz volt az idő, Jemenben munkálkodott a magyar kultúra ügyéért, és jól kistafírozta Farkasházy Tivadar feleségének Hócipőjét is. Aztán megvált miniszteri posztjától, hogy teljes erejét az MSZP elnöki feladatainak ellátására fordíthassa. Ha ez volt a miniszteri nyilatkozatdömping célja, akkor Hiller István sikeresen zárta ténykedését a kulturális tárca élén. Hogy már szocialista elnöknek lenni sem a régi, és Hiller jelenlegi helyzetét leginkább a „két szék között, a pad alatt” kifejezéssel összegezhetnénk, már nem rajta, hanem a hatalom érdekében mindent és mindenkit felőrlő gyurcsányi gőzhengeren múlott.
Végül Gyurcsány Ferenc – talán a legnagyobb ellenzéki pártnak szánt fricskaként – a Fidesz-alapító anarchista politológust, Bozóki Andrást nevezte ki kulturális miniszternek. Bozóki személyében olyan politikus került a tárca élére, akinek nagyon is van elképzelése arról, hogyan kellene alakulnia a jövőben a magyar kultúra ügyének. Az más kérdés, hogy ez a vízió többnyire a legkevésbé sem egyeztethető össze a szakmai szervezetek és a kulturális intézmények érdekével. Bozóki az alternatív s az amatőr kultúra fórumait szeretné bővíteni – azonban a jelek szerint a meglévő struktúrák pusztításával. A maradványképzés kapcsán a legkülönfélébb területektől vonta meg a tárca a forrásokat – emiatt Bozókihoz már a legkülönfélébb művészeti szervezetek intéztek nyílt levelet –, miközben két léggitározás között súlyos összegeket fordít a fejlett piaccal bíró könnyűzenei kultúra fejlesztését szolgáló PANKKK-programra és egyéb populistagyanús projektumokra, és közbotrányt okoz azzal, hogy a hazai alternatív rock terén jeleskedett Müller Péter Sziámit nevezi ki az Operaház stratégiai igazgatójává. A Nemzeti Kulturális Alapprogram „demokratizálásának” jegyében a szakmai szervezetek véleményét figyelembe se véve jelöli ki az intézmény új kurátorait, akik közül jó néhánnyal egykori lapjában, a Magyar Narancsban, vagy éppen a PANKKK-program előkészítésénél dolgozott együtt. Eközben a művészeti érdekvédelmi szervezetek és intézmények a súlyos forrásmegvonások miatt lassan ellehetetlenültek, a Petőfi Irodalmi Múzeum jövőre mindössze 15 millió forintnyi támogatásban részesül, és a Medgyessy-kurzus elején a filmszakmának ígért 9 milliárd forintos támogatás az ígért összeg felét sem éri el már. Nem utolsósorban pedig Bozókinak sikerült a korábban jobbára balliberális érzelmű humánértelmiséget is az MSZP–SZDSZ-kormány ellen fordítania.