Amikor tavaly Sólyom László és Szili Katalin között elkeseredett küzdelem zajlott az államfői pozícióért, a politikai krízist előidéző Kuncze Gáborék (talán a nevető harmadik elméletében bízva) potenciális jelöltként bedobták Szabó István nevét is. Úgy gondolták: az Oscar-díj közös nevező lehet. De mi történt volna, ha – össznemzeti kompromiszszumként – tényleg megválasztják „Képesit” köztársasági elnöknek? Akkor ma, a sztárrendező síkos ügynökmúltjának lelepleződése után nemcsak morális, hanem alkotmányos válságban is leledzene az ország. Nem csupán a hollandok (és talán az oroszok) vernék a fejüket a falba, hogy még 2005-ben is életműdíjat adtak az életművét élethazugságra felépítő Szabónak, hanem talán még a szüretelő mancsosok is elkomorulnának némiképp.
Szabó a temérdek, egymásnak ellentmondó magyarázkodása során többek között koncepciós eljárásként próbálta beállítani üdvös leleplezését. Mikor visszakérdeztek, mire gondol, olyasmit mondott: nem tudja, ő nem ért a politikához. Még mindig képes számomra meglepetéseket szerezni. Nem ért a politikához, csupán úgy kicsúszott a keze alól a Mephisto. Ugyanezt sugalmazták a vele egy tévéstúdióba telepedő besúgott kollégák, Jancsó Miklós és Mészáros Márta is. Ők sem értenek a politikához, csupán filmet csinálnak róla: Jancsó a Szegénylegényeket, Mészáros a Naplókat. De akkor ki értsen a politikához? Lakat T. Károly talán ezért invitálta meg a Nap-kelte műsorába melléjük Gálszécsy András volt titokminisztert.
A Szabó-ügy szenzációértéke átmeneti, máris újabb ügynökügyi hordalékok rakódnak rá; de ennél a közszolgálati csevegésnél érdemes lehorgonyozni, mert felidézésével a fecsegő felszín alá pillanthatunk. A hallgatag mélybe. Vagy ha úgy tetszik: a mocsárba.
Lakat T. szerint „egy ilyen ügy kapcsán mindig jön három-négy-öt-hat-tíz olyan ember, aki viszont azt hangsúlyozza, hogy nem volt kötelező” a besúgás. Gálszécsy reagálása: „Ezek általában fiatalabbak, és nem éltek abban a korban; vagy gyerekek voltak. Így könnyű. (…) Mindenkinek megvan a maga története, és nyilván abba a történelmi korszakba kell beágyazni azt a történetet, hogy valaki értékelni tudja. (…) Bár az újság azt írja, hogy neki az a célja, hogy legyen egy újabb törvény, amelyik aztán mindent tisztáz: mire erre a törvényre sor kerülne, ha egyáltalán lesz valaha ilyen, senkit nem fog érdekelni.” S hogy miért nem érdekel senkit? „Most képzeld el annak az embernek a helyzetét, aki egy sokkal kisebb valaki, mondjuk hotelportás volt, és kötelezték arra, hogy ha egy külföldi bejelentkezik, akkor arról részletesen közöljön. Az egy idő múlva azt mondja: érdekes, engem is spicliznek? Hát itt van egy ember, akinek meghamisították a 6-os kartonját. Itt van egy másik ember, aki soha az életben nem járt a taszári repülőtér környékén, és most polgármester. Itt van egy miniszterelnök, aki a KGB-től védte a magyar pénzügyminisztériumot. Itt van egy gróf úr, aki nem tudom mi. Akkor engem ugyanide akarnak, ugyanilyen szégyenpadra akarnak állítani? Aki a kenyerét veszélyeztette volna, ha azt mondja ennek a bizonyos főhadnagynak, hogy én nem fogom jelenteni, hogy ha egy angol ide bejön? Tehát egy idő múlva ezek a történetek arra jók, hogy tökéletesen elsekélyesedjen az egész ügy. És lehet, hogy nagyon nemes szándéka van ennek az Élet és Irodalomnak (amiben én azért egy picikét kételkednék), de a végeredménye az lesz: ez az egész ügy már abszolút senkit nem fog érdekelni. Mindenki elmondja a maga egyéni élettörténetét, akinek a nevét előráncigálják valamilyen ügyből kifolyólag, de a magyar választóközönséget már a legcsekélyebb mértékben nem érdekli. (…) De én úgy gondolom, hogy a Szabó István nevét a következő generációk még tudni fogják, a cikkírónak a nevét meg az ÉS-t már réges-régen elfelejtették.”
Foglaljuk össze. Gálszécsy szerint aki nem élt egy korban, esetleg gyerekként élt benne, annak semmi köze hozzá. Azé a történelem, aki akkor és ott megművelte. Az embereket nem érdekli, ki súgta be őket; miként azt sem, hogy ki köszönhette besúgásnak a karrierjét a diktatúrában. Ha a törvényt eléggé sokáig elhúzzuk, minden érintett a temetőbe kerül. S akkor ugyebár nem marad érintett; nem lesz miről beszélni. A kreált vagy valóságos Kondor-, Szita-, Medgyessy- vagy Esterházy-ügyek valóságtartalmát pedig a szőnyeg alá kell söpörni, hogy a hivatalból besúgó hotelportások jól tudjanak aludni. Egy Oscar-díjas spicli definíciószerűen többet ér egy Oscar nélküli tényfeltárónál. Szabóra pedig legalább annyira fognak emlékezni, mint Leni Riefenstahlra.
A beszélgetés egy másik pontján a műsorvezető úgy véli: Gálszécsy András nagyon közel volt a tűzhöz. Mire a tűzmester: „Én úgy veszem észre, vagy legalábbis úgy emlékszem, hogy 1990 és 1994 között maga az Országgyűlés is nagyon félve nyúlt ehhez a témához hozzá.” Jól emlékszik. „Többek közt azért, mert minden politikai párt vezetőiben volt egy olyan félelem, hogy az ő képviselői között is elég szép számmal vannak olyanok, akik akkor érintettek lesznek, hogy úgy mondjam. Nem véletlen, hogy 1994-ben az első parlament utolsó ülésszakán fogadták el ezt az első törvényt, amelyik egyáltalán evvel foglalkozott.” Amihez ugyebár Boross-tanácsadóként neki semmi köze nem volt. „A másik oldal viszont állandóan összekeveri a hivatásos tiszteket a spiclikkel. Ami az én mániám, hogy nem kell egy hivatásos hírszerző tisztet összhangba hozni avval, aki mondjuk a szomszédjáról jelentett vagy a munkahelyi kollégájáról, mert az két teljesen más műfaj. Minden államban minden korban voltak hírszerzők, kémelhárítók meg terrorelhárítók, de egy demokráciában nem szoktak spiclik lenni.” Csakhogy mi most diktatúráról beszélünk. A III-as ügyosztály meg a diktatúra antidemokratikus képződménye volt, amelynek „szakembereit” nem védheti a demokrácia.
„Ma már az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában ott van négy kilométernyi irat, négyezer folyóméter. Aki maga elé képzel egy papírlapot élből, és azt megszorozza annyival, hogy abból négyezer méter lesz, akkor látható, hogy mennyi időt venne igénybe ennek a feldolgozása, hogy tényleg hitelesen ebből törvény alapján lehessen egy névsort vagy bármi ilyet készíteni.” Bízza ránk, Gálszécsy úr, ne legyen ez már az ön gondja. Majd felállítunk egy magyar Gauck-intézetet, sok szorgalmas szakemberrel, akiket nem Fodor Gábor delegál. Folyóméterenként fogjuk felvenni az embereket. Meglesz az a lajstrom gyorsan, amibe önök bele se fogtak: jelentésírók, jelentésszerkesztők, jelentésolvasók – szépen, oszlopokba rendezve. Hogy tudjuk, kiknek kell a nyugdíját újrarendezni, kiket a közügyektől eltiltani, kiktől a további adóforintokat megtagadni. „De addigra elmúlik annyi idő, hogy (…) ha az én hetvenes generációm kihal, a következő generációban ez már senkit az égadta világon nem fog érdekelni.” Na ez az, ami fatális tévedés, Gálszécsy úr. Én például a negyvenes generációhoz tartozom, s még nem tűnök szenilisnek. A másik alapvető tévedése meg az, hogy a nemzet szolgálja a nemzetbiztonsági szolgálatot, s nem a szolgálatok a nemzetet.
Mészáros Márta szerint Szabó filmrendező osztálytársai korán halnak. Mire Gálszécsy – aki a kádári spiclik helyett szívesebben vizsgálgatná a diktatúra ügyészeit, népi ülnökeit és vérbíráit – kivágja a tromfot: „Ezek után ki mer ítélkezni, kérdezem én tisztelettel?” Jelentem tisztelettel: nem tudhatom, korán halok-e majd – de én mégis megkísérelném.
Gálszécsy András a Ki kicsoda saját maga által jóváhagyott szócikke szerint köztisztviselő, jogász, jelenleg a 73. évében jár. Meghányta-vetette az élet és a létező kommunizmus: legszebb esztendeit – tizenhét és húszéves kora között – a hortobágyi kitelepítésben töltötte a szüleivel együtt. Ennek ugyan Rákosi kegyvesztésével vége szakadt, de csak azért, hogy Gálszécsyt két évre elvigyék munkaszolgálatos katonának. Ezt követően is csak segédmunkás, anyagkezelő lehetett. Hogy harmincévesen a Pécsi Dózsa könyvelője, az már nyilván a kádári konszolidáció nagyvonalú ajándéka. Azután a Baranya Megyei Tanács főelőadója, s mikor elvégezheti a jogi kart is, a Fővárosi Tanács főosztályvezető jogásza lesz. Negyvenéves kora körül már országos tervhivatali főelőadóvá, majd a KSH osztályvezetőjévé avanzsál. Mikor annyi idős, mint én most, akkor az állami népesség-nyilvántartó főosztályvezetőjeként nyomja el a szocializmus; de még nincs ötven, amikor már a Pénzintézeti Központ igazgatóhelyettesi székében találjuk. A rendszerváltozás a SOTE gazdasági főigazgató-helyetteseként éri. Az Antall-kormányban a Miniszterelnöki Hivatal főtanácsosa lesz. Ekkor ötvenhét éves. 1990 decemberétől 1992 februárjáig (jogászi, könyvelői, tanácsi, tervhivatali, demográfiai és pénzintézeti gyakorlattal) a titkosszolgálatokat felügyelő tárca nélküli miniszterként tagja az Antall-kormánynak. Úgy nyugdíjazzák, hogy még be sem töltötte a hatvanat. Nyugdíjasként azonban az MDF-be 1992-ben belépő Boross Péter belügyminiszter tanácsadója lesz, majd Antall halála után az immár kormányfő Boross főtanácsadójává avanzsál. Napsugaras éveibe még belefér, hogy mellékesen és nem kis mellékesért (1992–93-ban) elnökölje a Malév felügyelőbizottságát is. (Mint láttuk, régi légügyi dinasztiáról van szó.)
Azt gondolná az ember, hogy az 1994-es waterlooi méretű vereség után az emlékiratai írásába fog – de nem. A Horn-éra nagy részében, 1995-től 1998-ig már megint ő a feje a Malév felügyelőbizottságának. (Régi légügyi stb.) Ez azonban nem lehet túl megerőltető számára, mert teljes értékű, fitt nyugdíjasként 1995 és 1997 között képes ellátni emellett a Közbeszerzések Tanácsának elnökhelyettesi feladatait is. Az ember nem igazán érti, hogy a gyűlölt Antall-kormány titokminisztere a hatvanas évei derekán, a 72 százalékos többségű Horn–Kuncze-kormány alatt miként lehetett ilyen nagyvonalú álláshalmozó, míg rá nem téved a szeme egy szerény sorra a biográfiában. Gálszécsy 1994 júliusa és decembere között már megint kormányfő-tanácsadó: Horn Gyulának ad tanácsokat az átadás-átvétel legkritikusabb fél évében. Ezek után már nem is csodálkozik az ember, hogy 1995-től (harmadik nyugdíjas állásként) egy darabig még a Magyar Nemzeti Bank ügyvezető igazgatója, s egészen 2001-ig (ekkor 68 éves) a tanácsadója.
Gálszécsy élete (is) maga a történelem, s az exminiszter hasztalan reménykedik az eljövendő nemzedékek totális érdektelenségében: ebből az öröklött történelemből igenis tanulni akarnak. Megérteni az összefüggéseket és tanulságokat levonni belőlük. Mindent tudni akarnak majd, s elég sokat fognak is tudni. A kíváncsiság elsöpri az ostoba és sanda szándékkal felállított tabukat. Ha kell, a fiamat történésznek nevelem, hogy így legyen. De ha nem lesz a levéltárak búvára, akkor is akad majd a 2000-es esztendő szülöttjei között olyan, aki rátévedve egy ilyen kivonatos életrajzra, felteszi a kézenfekvő kérdéseket. Tipikus volt-e egy ilyen kádári szocialista karrier? Hogyan lett a deportált osztályellenségből megtűrt, majd futtatott társutas? Miféle káderpolitika alapján válogatta tanácsadóit, bizalmasait a rendszerváltozás miniszterelnöke? Lehetett-e mindennemű titkosszolgálati tapasztalat nélkül titokminiszterré válni? Komolyan vehető-e, hogy az egyik antalli titokminiszter a másik antalli titokminiszternek ad tanácsot? (Mert Boross nem csak belügyminiszter volt azelőtt…) Miként cseppent a rendszerváltozásba Boross Péter, a Nap-kelte későbbi nagy kedvence, Horn Gyula állandó közszolgálati vitapartnere? Hogyan lehet egy botcsinálta titokminiszter három egymást követő miniszterelnök (Antall, Boross, Horn) tanácsadója? Hány igazgatói meg felügyelő- bizottsági pozícióval kompenzálható három év deportálás és két év munkaszolgálat? Közérdekű kérdések, amelyek közérdekű válaszokat igényelnek.
Ha egyesek ostobának próbálnak nézni másokat, az nem álcázható generációs kérdésnek. Vannak, akik jól érzik magukat a mocsárban. Mi szeretnénk kijönni belőle.
origo.hu
Kedves pályázók, akik jelentkeztetek a TISZA Párt álláshirdetésére: csúnyán elbántak veletek, úgy tűnik!
