Jóslás a mi időnkről a jövendőnek

Néhány évvel Mohács után Zólyom várában megszületett Balassi Bálint, és ugyancsak néhány évvel Trianon után Zámolyon megszületett Csoóri Sándor. Milyen távol van egymástól ez a két évszám? Milyen távol van Zólyom és Zámoly? Vagy milyen közel? Lehet, hogy olyan közel, még egy enyhén ívelt kard is átéri, most már mindörökre. 1526 és 1920 a magyar történelem két legtragikusabb évszáma. Közte irdatlan idő, 400 év, és mi változott két pogány között egy hazáért tusakodó szívünkben? Valójában semmi, a kérdés akkor is és most is az, hogy ennek a Kárpát-medencében örökkön-örökké magyarul beszélő népnek ki az ősellensége: mások vagy mi magunk, az elsülylyedt magyar Atlantisz háborodott túlélői? A teljes és álnok leveretésben szinte csak egyetlen fegyverünk maradt, Balassi legfényesebb kardja, a magyar költészet. Balassi találta ki először, hogyan lehet a haláltáncot Allegro barbaróvá változtatni. Úgy, ahogy Liszt Ferenc Csárdás macabre-ja is megszülte Bartók Allegro barbaróját. Ebben a megtalált művészeti formában, hűséggyűrűn cizelláltan keretbe foglalva ott csillog a négy gyémánt tartalom: Isten, haza, teremtő szerelem s becsület.
Azóta a magyar költészetnek ez a Grál-vonala engeszteli a magyarok istenét, mint sámánok a vadászaton megölt nagyvadak lelkét.
A hetvenes évektől volt Magyarországon egy ember, akihez bármikor fel lehetett menni, ha valahol valami rossz történt. Ha kirúgtak vidéken egy népművelőt, ha el kellett juttatni titkos utakon Erdélyből Afrikán keresztül Amerikába egy negatívot, ha nem engedtek gyártani egy gyógyszert, ha nacionalizmusnak nevezték a népművészetet, ha kirúgással fenyegettek egy tisztességesebb szerkesztőt, ha bármivel megaláz valakit a fennálló hatalom, és főleg azzal, ha meg lehetne valósítani valami jó ügyet.
Ilyenkor jó Balassi–Csoóri kapitány nyeregbe pattant, jobban mondva kocsiba ültünk (engem akkor neveztek el célszemélyként Zorrónak), és jó társakkal, Kiss Ferenccel, a kitűnő irodalomtörténésszel, Nagy Lászlóval és másokkal portyázni indultunk. Csak ámultak az ügynökök, a mára „minden tiszteletet megérdemlők”. Mi meg mostuk a gyalázatot, akkor is, most is. Nekünk már akkor is Balassi fényes suhogó kardja tetszett, és Ady Endre ostora, ahogy Nagy László kezébe fogta. A táncházmozgalom sem lett volna nélküle, óvó, támogató derűs jelenléte nélkül, az, ami, fergeteges, felszabadult jókedv, a szabadság akkor még vékony ereit kitapogató szelíd, de egyre hatékonyabb lázadás.
És jöttek a 70-es években a nagy Csoóri-esszék is. A népköltészet és a költészet testvérbirodalmait a legmélyebb lényegüknél összekapcsoló látomásokkal. A balladák évezredes mélységeit elemezve megtalálja az aranyágat Lorca Vérnászáig. Annyi bánat a szívemen, kétrét hajlott az egeken népdalsoroktól József Attila Ódájáig.
Csoóri Sándor olyan ember, olyan költő, aki akár egy diólevélen egyensúlyozva is eljut a tengerig. Ahogy Kosztolányi írta Balassiról: háborgó élete elsodorta a tengerhez, a végtelen vívódás és a végtelen vizek partjára. Könnyed beavatások bajnokainak hamleti eleganciával veti oda Csoóri: beavatott vagyok és kitagadott egyszerre. S ha megkérdeznéd tőle, mi a beavatás, csak mosolyogna, mint a papok az óegyiptomi szertartásokon, és nagyon rejtélyesen ennyit mondana: légy a diófák és a rigók vendége, s egyszer, legalább egyszer a tengeré.
Ha megkérdeznéd, mit jelent az, hogy kitagadott, akkor azt a két szót mondaná, hogy nappali hold. De ez a kérdés, a nappali hold kérdése tabu. De miért is? Mintha megtilthatnánk a Bibliának, hogy Nimród és Jahve küzdelméről beszéljen. Mintha egy költő nem mondhatná ki, hogy az a nyelv, amit Bábelben beszéltek, az a magyar volt, és ezt a nyelvet zavarták meg féltékeny angyalok.
Közben arra is rájön, hogy mára mennyire kiüresedett a rimbaud-i jelszó: a modernnek lenni tetőtől talpig tétele. Főleg most, amikor manipuláltan visszavetített hamis kánonok monoton működtetik a megbénult irodalmi életet.
A rossz pörök, az elvetélt ügyek, a tragédiák idejére Csoóri Sándornak is, mint Balassinak, maradtak a versek. Úgy látszik, a vers az a furcsa rejtélyes kagylógyöngy, amit csak az igazi szenvedés szül, formál nemessé. Vélhetőleg az Éden a versnélküliség áldott vagy áldatlan állapotában leledzik.
A korán, tragikusan elvesztett szerelmeshez írt versciklus Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének a magasságait érinti.
Berzsenyi elégiája című versében saját Berzsenyi magáról így ír:
Sereglés voltam egymagam, magamból sokasodó / virágzó cseresznyefák és nők oldalán is / mindig héjázó / agglegény / lassú romlástokban lehetnék még tán ősötök / vad kutyátok.
Már nem lehetnél, Sándor, már az vagy.
Szinte megalázó egy ilyen gazdag életműből néhány mondatot, néhány gondolatot kiragadni, de menti helyzetem, hogy kitűnő irodalomtörténészek még ebben a zavart kánonokkal teli korban is, már eddig is mélyen elemezték Csoóri Sándor munkásságát. Egy nem történt meg. Az elmúlt fél évszázadnak van a legzavarosabb irodalomtörténet-írása, tele nagy szakmai teljesítményekkel és kínos igazságtalanságokkal. De ha én is mondhatok egy jóslást a mi időnkről, akkor abban biztos vagyok, hogy jönnek fiatal emberek, akik magas szinten folytatják például azt, amit Féja Géza, Németh László és mások elkezdtek, és ha megírják az elmúlt évtizedek végre kiegyensúlyozott és magyar irodalomtörténetét, akkor felvázolnak egy fő és organikus vonulatot, a magyar irodalom Balassi-vérvonalát, ami ebben az időszakban Illyés Gyula, Nagy László és Csoóri Sándor volt.
Ma még sokan emlékszünk, miért mondta Nagy László, hogy neki Ady Endre ostora tetszik.
Nekem Csoóri Sándor Balassi Bálint-emlékkardja tetszik.
Elhangzott a Balassi Bálint-emlékkard
átadásának ünnepségén