Miért szükséges a kormányváltás?

Nem gondolom azt, hogy a négy éve, 2002-ben hatalomra, illetve kormányra került MSZP– SZDSZ-koalíció csak rosszat tett az országnak. Nem vélekedem úgy, hogy tevékenységükkel kilátástalan helyzetbe sodorták az ország lakosságát. Nem állítom azt, hogy jót, hasznosat, pozitívan értékelhetőt nem cselekedtek, s nem voltak előremutató, objektív értékelés szerint is támogatható elképzeléseik, döntéseik. Nem. De – sajnos – nagyon határozottan érzem és állítom, hogy nagyon-nagyon sok rossz döntést hoztak, nagyon-nagyon sokat ártottak az országnak, a nemzetnek, igen hátrányos helyzetbe hoztak széles embertömegeket, néprétegeket. S természetesen nem kis számú olyan intézkedés, döntés, határozat is született, amely egy nagyon szűk, de rendkívül erős érdekérvényesítő képességgel rendelkező csoport – az úgynevezett holdudvar – számára nyitott meg újabb és újabb lehetőségeket, pénzforrásokat, elősegítve, illetve lényegében folyamatossá téve az állami vagyon egy részének döntően magánzsebekbe való vándorlását. Ráadásul jogilag is meglehetősen vitatható, morálisan pedig mindenképpen elítélendő módon.
2002-ben – bár nem örültem, hogy politikai irányváltás következett be a országban, s én nem is támogattam szavazatommal ezt a váltást – nem tartoztam azok közé, akik mindent elveszettnek ítéltek, akik a következő négy évre csak rosszat jósoltak. Én úgy véltem – persze inkább csak reménykedtem ebben –, hogy nagy gond, alapvető probléma nem lesz: a magyarországi demokrácia már elég erős, s lassan-lassan talán eljutunk olyan periódusba, amikor már nem lesz sorsdöntő kérdés az ország lakossága számára, hogy jobboldali vagy inkább baloldali jellegű kormány alakul-e. Amikor már minden kormány elsősorban arra koncentrál, hogy az ország hajóját jó irányba vezesse, s békés, nyugodt, botrányoktól mentes vizeken hajózzon. Túlzottan optimista voltam, talán kicsit naiv és menthetetlenül jóhiszemű is. Ugyanis nagyon nagyot tévedtem.
Éppen az elmúlt négy év történései indokolják írásom címét, s támasztják alá sokunk – remélhetőleg a többség – szilárdan vallott meggyőződését, mely szerint mindenképpen kormányváltásra van szükség. Nem szabad hagyni, hogy folytatódjon mindaz 2006 után is, amit az MSZP– SZDSZ-koalíció 2002 és 2006 kötött művelt. Váltás kell, éles és határozott fordulat, jelentős módosítás számos téren. Nézzük – természetesen a teljesség igénye nélkül –, hogy miért is látom szükségét a váltásnak; miért gondolom úgy, hogy jogunk van egy új, jobban működő, a józan többség érdekeit jobban képviselő kormányt követelni.
Nyilvánvaló, hogy ha egy országot értékelünk, ha a kérdéses országot vezető kormány tevékenységét tesszük mérlegre, akkor sokféle szempontot kell és lehet figyelembe venni. Vannak egyértelműen döntő paraméterek, s vannak talán kisebb jelentőségű tényezők. De az a napnál is világosabb, hogy a gazdaság tényleges helyzetét a legdöntőbb paraméternek kell tekinteni. Átmenetileg lehet ugyan bizonyos pénzügyi, kalkulációs trükkökkel kedvezőbb helyzetet kimutatni, mint a valós állapot; lehet reklámozni a dübörgő magyar gazdaságot, hirdetni a nagy jólétet, de tartósan nem lehet hazudni a népnek. S rendkívül sajnálatos tény – a Világbanktól kezdve mindenhonnan kapjuk az elmarasztalást –, hogy a magyar gazdaság bizony elég alacsony szinten teljesít. Igen magas a költségvetési hiány, őrült mértékben felduzzadt az államadósság, és a folyó fizetési mérleg is jelentős deficitet mutat. Egy olyan kormány, amely alatt ez a három – egymástól ugyan nem teljesen független – mutató ilyen erősen negatív, nem érdemli meg, hogy újabb négy évre kapjon lehetőséget, hogy esetleg megpróbálja korrigálni korábbi tévedését. S természetesen ez a probléma meg van spékelve a növekvő munkanélküliség gondjával, az ipari és mezőgazdasági tevékenység leépülésével, gyárak, üzemek megszüntetésével, felszámolásával, a szociális biztonsági háló szétszakadásával, az egészségügy továbbra is katasztrofális állapotával. Azzal, hogy megszűnnek munkahelyek, nincs, vagy alig van lehetőség munkát vállalni a kisebb településeken, hogy a normális emberi lét alapfeltételei sincsenek meg az olyan falvakban, ahol nincs orvos, posta, óvoda, iskola.
Természetesen nincs rálátásom érdemben minden területre, de néhányat belülről ismerek. Ami például az oktatásügy, illetve a felsőoktatás területén történt az elmúlt négy év alatt – amikor ismét Magyar Bálint irányította (botrányoktól kísérten) az Oktatási Minisztériumot, az SZDSZ igényeinek megfelelően –, arról csak a lehető legnegatívabb véleményt tudom megfogalmazni. Tudnék nagyon durván, sértőn is véleményt nyilvánítani, de szeretném ezt elkerülni. Csak így nagyon nehéz az igazságot kimondani. Azért megpróbálom. Attól tartok, hogy nemcsak az a baj, hogy gyakran nem hozzáértő, nem átgondolt intézkedésekre került sor, hanem ennél jóval nagyobb a probléma. Tudatosan rombolnak értékeket, taposnak meg hagyományokat, vesznek semmibe nemzeti eszméket, értékeket, hirdetnek visszatetsző hiperliberális elveket, járulnak hozzá az agymosáshoz, a kultúra elsekélyesítéséhez. Ugyancsak igen rossz a véleményem a kormány környezet- és vízvédelmi tevékenységéről, a kutatásfinanszírozásról és a sport támogatásáról is. Nincs hely arra, hogy részletes kritikát fogalmazzak meg minden kérdésről, de a lényeg abban van, hogy e területeken nem szavak kellenek, hanem tettek. Világos érvelést követően gazdasági döntések, érdemi munka, kiszámítható következmények. Árvízvédelmi töltések építése, környezetbarát infrastruktúra-fejlesztés, a kutató-fejlesztő munka érdemi támogatása, a sportolási lehetőség szélesítése, támogatása, a sporttudományi kutatómunka elismerése és támogatása. Mindez elmaradt.
Siralmasnak, szomorúnak, elhibázottnak, sajnálatosnak ítélem a kormány külpolitikáját. Azt most nem kívánom kifejteni, hogy jó volt-e, szükséges volt-e csatlakozásunk két éve az Európai Unióhoz (egyre több a kételyem); de az tény, hogy a kormánynak nem az unió érdekeit kell a magyar lakossággal szemben képviselni, hanem a magyar érdekeket kellene kőkeményen az unióban képviselni. S természetesen – ezt ítélem a legsajnálatosabbnak – a környező országokban élő, magyar nyelvű, és magát, a magyarság egészéhez soroló külhoni magyarság érdekeit kell védenie, képviselnie minden fórumon, akár a szomszédos országok vezetőinek véleményével szemben is. Azt én nagyon sajnálatosnak tartom, hogy mondjuk a zentai, nyitrai, ungvári és kolozsvári magyarok nem lehettek magyar állampolgárok; azt pedig, hogy a kormány vezetője és tagjai ellenük kampányoltak, nem tudom megbocsátani. Erre – az én erkölcsi nézeteim szerint – nincs mentség. Ez, megítélésem szerint nem tévedés volt, hanem bűn.
A végére hagytam még egy kérdést, amit – meggyőződésem szerint – nem szabad mellőzni, bár nem kívánom a jelentőségét túlhangsúlyozni. Van egy mondás: úgy hangzik, hogy „a fejétől bűzlik a hal”. Nos, a lényeg az, hogy szerintem Magyarország kormányfőjének olyan embernek kell lennie, aki erkölcsi tartásában, viselkedésében, megnyilvánulásaiban is alkalmas e tisztség méltó képviseletére. Én úgy vélem, hogy a jelenlegi miniszterelnök nem alkalmas erre, s alkalmatlanságát – sajnos – nemegyszer bizonyította már. Persze – jól tudom – ő is ember, ő is tévedhet. De miniszterelnökként ennyiszer nem. Egyébként közvetlen elődje – a D–209 fedőnevű tiszt – is produkált néha (például a soproni mutogatással) olyan viselkedést, amit súlyosan elítélendőnek éreztem. Szerintem – szeretnék nem elfogult lenni – az 1998 és 2002 közötti időszak miniszterelnökének nem voltak súlyos kritikával illethető megnyilvánulásai. Hibái persze voltak, de őszintén remélem, hogy tanult e hibákból.
Azt írtam korábban, nem szabad hagyni, hogy a jelenlegi koalíció lehetőséget kapjon arra, hogy 2006 után is folytathassa elhibázott, negatívan értékelhető politikáját. Az írástudók felelőssége felhívni erre a figyelmet. Az írástudóké – az író, olvasó, gondolkodó, véleményt alkotó polgárt értem rajta – a felelősség, ami egyúttal kötelesség is. Mert nem elég gondolkodni, véleményt formálni, de a véleményt ki is kell mondani, le kell írni, hatni kell azokra – a szavazópolgárokra –, akiknek a döntésétől jelentős mértékben függ e kicsi ország és a Kárpát-medencében élő magyarság sorsa. Józan, felelős döntés kell, ehhez pedig – ezt megalapozóan – nyugodt, higgadt, nem elfogult érvelés; de a váltás igénye mellett elkötelezett vélemény az írástudók részéről.

A szerző egyetemi tanár