Nyugaton a helyzet változik

A nyugati sajtó, ha egyelőre óvatosan és láthatóan kelletlenül is, de egyre határozottabban megválik az egyoldalú, kritikátlan balliberális kormánybarátságtól, és jóval árnyaltabban kezdi bemutatni a magyarországi viszonyokat. Az elmúlt hónapokban szinte nyomtalanul eltűnt a kormánypárti sajtóból a nyugati Gyurcsány-dicséretek visszaidézése.
E változásnak csak az egyik, ám jól érzékelhető jele volt például a Szabó-ügy tálalása a német nyelvterület sajtójában, ahol szinte egyöntetűen az alapos rendszerváltás elmaradását tették szóvá. S olyan mondatokat is leírtak, hogy „még mindig a félelem légköre uralkodik a filmes szakmában, de ez jellemzi az egész országot is” (Die Welt, február 4.). De ugyanebbe a sorba állítható, hogy a február elején megtartott MIÉP-gyűlést követően elmaradtak az 1998-ban vagy 2002-ben szinte a mindennapok részévé vált rituális aggodalmak: vajon Csurka István formációja 100 vagy 110 százalékkal kerül-e a Parlamentbe.
Gyurcsány Ferenc és az általa vezetett kormány kegyelmi időszaka nagyjából 2005 tavaszáig tartott a külföldi sajtóban. Addig számos, tiszteletköröket sem nélkülöző, „érted aggódunk” hangvételű interjú jelent meg a miniszterelnökkel, s benne ünnepelték a megrendült szociálliberális koalíció megmentőjét, aki kommunikációs képességeiben végre méltó ellenfele lehet Orbán Viktornak. Másrészt – miként elődje esetében is – ekkor még nagylelkűen elhallgatták az apróbb-nagyobb bakikat, mint például a szaúdi labdarúgók leterroristázását, vagy éppen a Zuschlag-ügyet. Csak a történteket követő elemzéseikben szóltak Medgyessy Péter megbuktatásának okairól. A nyugati sajtót végigkövetve a kormányfőváltás derült égből érkező villámcsapásként következett be, melynek szinte semmilyen előjele sem volt.
Az utólagos értékelésekben természetesen azonnal megtalálták Medgyesssy bukásának okát a túlzott jóléti kiadásokban, s kezdetben finoman, majd egyre határozottabban jelezték: megszorításokat, a szociális ellátások kurtítását várják Gyurcsány Ferenctől. Az első hónapokat – van még, aki emlékszik ezekre az időkre – az új miniszterelnök lázas semmittevéssel töltötte. Kormányzás helyett főként arculatfényezéssel és a Fidesz támadásával foglalkozott – azt üzenve, nincs szükség komolyabb reformlépésekre, elegendő lesz néhány apró kiigazítás. Majd háromnegyed év múlva rádöbbent az ország valódi állapotára, s bevallotta, hogy a kormányrúd átvétele teljesen felkészületlenül érte. Úgy tűnt, hogy az új miniszterelnök teljesíti ezeket az elvárásokat, hiszen minden létező alkalommal – így az osztrák Profilnak adott, 2005. május 2-i háromoldalas interjújában is – ígéretet tett arra, hogy nem készít 2006-ra kampányköltségvetést és harcolni fog a populista ígérgetések politikája ellen.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a Magyarországon széles körben elterjedt és elterjesztett véleményekkel szemben a nyugati újságírók – tisztelet a kis számú kivételnek – egyáltalán nem tekinthetők a hazai történések független megfigyelőinek. Csak töredéküket érdekli egyáltalán a magyar belpolitika; kormányzati vagy ellenzéki sajtótájékoztatókon alig-alig tűnnek fel, s írásaik gyakran csak előítéleteik megerősítéséről, vagy személyes ellenszenvükről szólnak. Ilyen angolszász prekoncepció olvasható ki a Financial Times ominózus írásaiból is, ahol minden bajra hatékony gyógyszerként ajánlgatják az új EU-tagoknak a privatizációt, miközben eszükbe sem jutna hasonlóan fontos stratégiai ágazatok esetében azok eladását követelni az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Ezt a privatizációt feltétlenül dicsérő hozzáállást legfeljebb akkor váltotta fel némi kétely, amikor nem az nyert, akire számítottak. Így a német sajtó többször is tudósított a Budapest Airport privatizációjakor hoppon maradt Hochtief elégedetlenkedéséről, és meglepő módon hitelt adtak ama híreknek, miszerint a Gyurcsány–Blair-vacsora is segítette a brit cég győzelmét. (Amúgy nehezen magyarázható mással Blair feltűnése az MSZP kampányában, mint a BA magánosításában nyújtott budapesti kormányzati segítség törlesztésével. Nehéz kommentálni annak a Tony Blairnek a meghívását, aki kormányával uniós elnöksége alatt rendkívül bátran spórolt az új tagokon, s akinek oroszlánrésze van abban, hogy a 2007 és 2013 közötti EU-költségvetési ciklusban sem kompenzálják teljes egészében az uniós újraelosztás egyik legnagyobb vesztesének számító Magyarországot.)
Mivel az nevetséges vád lenne, hogy egy politikai alakulat – jelen esetben a Fidesz–MPSZ – a nemzeti érdekeket védi, ezért ez átstilizálódik maradisággá, idegenellenességgé és az elmaradhatatlan antiszemitizmussá. (William Langer amerikai történész szerint társadalmi berendezkedésük felsőbbrendűségéből kiindulva a XIX. századra az angolszász elitek meggyőződésévé vált, hogy szinte vallásos küldetésük az egész világot megjavítani.) Ma már az MSZP is elismeri, hogy a kétoldalú kapcsolatok 2001. végi megromlását a Fidesz-kormány azon döntése váltotta ki, hogy a világos washingtoni elvárások ellenére vissza merte utasítani a rosszabb és drágább amerikai vadászgépajánlatot.
Kétezer májusa azonban más szempontból is fordulópontnak számított. Ekkor szinte minden jelentősebb nyugati sajtótermék megvonta az unió 2004-es kibővítésének egyesztendős mérlegét. S annak ellenére, hogy törekedtek a jó hírek egyenlő és igazságos elosztására, Magyarországot illetően minden igyekezetük ellenére sem tudtak ilyennel szolgálni. Mindennél többet elárul Gyurcsány Ferenc értékvilágáról az, hogy a már említett Profil-interjúban „A whisky és a konyak olcsóbb lett – ennek nagyon örülnek a férfiak” szellemesnek szánt megjegyzéssel írta le uniós tagságunk értelmét. Még kiáltóbbá vált az ellentét, ha a lengyel parasztok elégedettségével – akiknek jelentős jövedelememelkedéshez vezetett az EU-tagság – vetették össze a magyar gazdák helyzetét. A kritikus elemzések utólag igazolták a tél végi gazdademonstrációt, s ha késve is, de cáfolták a februárban még kommentárok nélkül átvett kormányzati magyarázatot, miszerint főként az ellenzéki bujtogatás váltotta ki a tüntetést.
Ahogyan romlottak az ország pénzügyi mutatói, s amint egyre világosabbá vált, Gyurcsánynak a fogadkozásaival ellentétben esze ágában sincs a választások előtt a költségvetési hiány csökkentése, avagy bármilyen megszorító intézkedés elfogadása, úgy szaporodtak az egykori kedvencet mind határozottabban bíráló írások. Mára a külföldi sajtóban közhelynek számít Magyarország siralmas pénzügyi helyzete, melyet – hangzik a megfellebbezhetetlenként előadott verdikt – a választásokat követően rendbe kell rakni. (Van valami diszkrét bája, amikor jól szituált nyugati zsurnaliszták és banki elemzők követelnek megszorításokat egy szerény életszínvonalú országban.) S lassan még ebben a magyar jobboldallal szemben gyakran ellenséges közegben is nő az a felismerés: inkább egy megbízható, kiszámítható Fidesz, mint a jelenlegi kaotikus vircsaft.
Bár a korábbi sajtókampányok már megkeményítették a magyarokat, és érzékeltették, az újságírók gyakran lényegülnek át semleges megfigyelőből politikaalakítóvá. Ezért hasznos volna, ha a nyugati zsurnalizmus fordulatával párhuzamosan a hazai polgárok is tudatosítanák magukban a tényt: a magyar politikai elitnek nem az a feladata, hogy döntéseit külföldön megtapsolják. Sőt, ha egy kis külhoni borzongás kíséri e döntéseket, az a lépések helyességét jelzi, hiszen az ellenérdekű felektől aligha várható elismerés. Magyarország ugyanolyan uniós tagállam, mint Dánia vagy Belgium, így csak rendkívüli esetekben kerül nemzetközi reflektorfénybe. S ez még akkor is így van, ha néhányan ennek az ellenkezőjét próbálják egyre eredménytelenebbül elhitetni kül- és belföldön egyaránt.

A szerző történész