Sorozatos baklövések a külügyekben

Ígéretek és valóság

Feltűnő a két szocialista–liberális kormány programjában, hogy külpolitikájuk még hangsúlyaikban sem térnek el egymástól. Az unióhoz fűződő viszonyról, hazánk regionális szerepéről, biztonságpolitikai kérdésekről és más ügyekről hasonlóképpen fogalmaznak, éppen ezért joggal vizsgálhatjuk együtt a két kormányprogramot.
„Érdekeltek vagyunk abban, hogy növekedjék az Európai Unió világgazdasági és világpolitikai szerepe” – szögezi le a gyurcsányi kormányprogram. A Európai Unióhoz fűződő kapcsolatrendszert illetően a Medgyessy- és a Gyurcsány-kormány kétségkívül éppen olyan elkötelezettnek mutatkozott, mint elődei. Az elmúlt négy esztendőben azonban a szocialista–liberális kabinet többször is súlyos érdekellentétbe került Brüsszellel. Ennek legszemléletesebb példája az iraki szerepvállalásban tanúsított magyar aktivitás, hiszen a kormány nyíltan az amerikai törekvéseket támogatta a közösségi politikával szemben. Magyarország nem óvta az uniós érdekeket akkor sem, amikor a román csatlakozási tárgyalásokon szó nélkül hagyott lezáratlan, problémás ügyeket, például a környezetvédelem terén.
Az EU gazdaságpolitikáját Gyurcsány Ferenc több alkalommal is nyíltan bírálta. Megrökönyödést váltott ki például, amikor kínai útján leszögezte: „Most az Egyesült Államok és Kína diktálja a versenyt a világban.” A magyar miniszterelnök kínos magyarázkodásra kényszerült akkor is, amikor a brüsszeli döntéshozókkal nem egyeztetve a kínai állampolgárok uniós vízumának eltörléséről beszélt az ázsiai országban. Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc egyébként különösen nagy hangsúlyt fektetett az orosz és kínai kapcsolatok erősítésére, de ezt az önmagában örvendetes tényt nem sikerült konkrét politikai és gazdasági tartalommal megtölteni.
„Kormányom erősíti Magyarország stabilizálószerepét Közép- és Kelet-Európában” – fogalmazott Medgyessy Péter már 2001. január 8-án a Pilvax kávéházban elmondott, Egyetértésben a nemzettel című beszédében. A vágyott stabilizálásnak kiváló fóruma lehetett volna a visegrádi együttműködés, amelyet különösen Medgyessy Péter kormánya igyekezett elbagatellizálni. 2002 decemberében a szlovákiai Szomolányban tartott kormányfői megbeszélésekről rögtön a munkavacsora végén eltávozott, 2003 júniusában és 2004 márciusában pedig el sem ment a tanácskozásra, jóllehet ez utóbbin még a NATO főtitkára is megjelent.
Bár a Gyurcsány-kormány programja szót ejt arról, hogy hazánk „megkülönböztetett figyelmet fordít Szerbia-Montenegróra, valamint Ukrajnára”, másképp alakultak a dolgok. Már Zoran Djindjics szerb miniszterelnök meggyilkolásakor sokaknak feltűnt, hogy a magyar kormány csak belügyminiszteri szinten képviseltette magát a temetésen. Az ukrán „narancsos forradalom” idején még kínosabb epizódra került sor: amint azt egy nyilvánosságra került külügyminisztériumi feljegyzés is tanúsítja, a magyar kormány Janukovics győzelmét valószínűsítette Juscsenko ellenében, és ennek megfelelő külpolitikai, diplomáciai lépéseket terveztek. A Gyurcsány-kormány Románia, Horvátország és Ausztria esetében sikeresebben jelenítette meg jószomszédi kapcsolatait, a protokolláris szempontból tetszetős, de konkrét politikai eredményeket nemigen hozó, közös kormányülésekkel.
Miközben a kormányprogramban kiemelt helyen említették a nemzetközi terrorizmus elleni harcot, Magyarország leginkább Gyurcsány Ferenc szaúdi labdarúgókat leterroristázó kijelentésével került a világlapok címoldalára. Az eset – különösen az iszlám országaiban – megrengette hazánk tekintélyét, és megkérdőjelezte elkötelezettségünket a terrorizmus elleni fellépést illetően.
Leszögezi a kormányprogram, hogy „célunk az észak-atlanti szövetségi rendszer erősítése”. Jelenleg azonban éppen mi vagyunk a szövetség leggyengébb láncszeme, tekintve, hogy hazánk képtelen teljesíteni vállalásait. A NATO-vezérkar és a szervezet főtitkára több alkalommal is számon kérte a magyar kormányon az elodázott haderőreformot. Nem túlzás azt állítani, hogy külföldön nagy megütközést keltett, amikor a költségvetési hiányra hivatkozó Gyurcsány-kormány a rendszerváltozás óta a legnagyobb költségcsökkentést hajtotta végre a honvédségben. Mindez komoly nyugtalanságot okoz a NATO vezetésének, és semmilyen tekintetben nem szolgálja Magyarország érdekeit.
A kormány ígéreteihez tartozik Kovács László 2002-es kijelentése, miszerint választási győzelmük esetén a Külügyminisztériumban csak a miniszternek és a politikai államtitkárnak kell távoznia, mindenki más folytathatja a munkáját. Ehhez képest 2002 őszéig a minisztériumi vezetők egynegyedét, közel negyven köztisztviselőt mentettek fel, váltottak le, helyeztek át, vagy kényszerítettek távozásra. Ez a szám azóta tovább nőtt, a belső átalakításnak álcázott politikai tisztogatások egészen mostanáig, a választási kampány kezdetéig folytatódtak.
A kiürülő kassza, a hiányzó állami bevétel, az általános költéscsökkentés a Külügyminisztérium működésére is rányomta bélyegét. 2006-ban tíz százalékkal, mintegy ötmilliárd forinttal kevesebből gazdálkodhatnak majd a Bem rakparton. Szó esett arról is, hogy folytatódnak a nyugdíjazások, egyes vezetői beosztások megszűnnek, illetve átalakultak. Tavaly év végén jelentették be, hogy bezárják az ulánbátori, a limai, a bogotai nagykövetséget, valamint a Ho Si Minh-városi és a montreali főkonzulátust, és átszervezik az egész külképviseleti hálózatot. Túl a Medgyessy- és Gyurcsány-kormány külpolitikai fiaskóin, tény, hogy a szocialista–szabad demokrata választási ígéretekben hatékony és felelős magyar diplomáciáról, külképviseleti rendszerről volt szó. A mögöttünk álló kis híján négy esztendő éppen ennek ellenkezőjét bizonyította.