Székelyföld jövője közös nemzeti ügyünk

Aut(onom)isták. Ezt a címet adta egyik cikkének Salamon Márton László, a romániai Új Magyar Szó ultraliberális nézeteiről ismert publicistája. Az írás a Szász Jenő vezette Magyar Polgári Szövetség „izzadságszagú próbálkozásain” gúnyolódott, alattomosan elhallgatva a román választási törvény antidemokratikus módosítását, ami lehetetlenné tette, hogy a tavalyelőtti választásokon új pártok is indulhassanak. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy „a négy évvel ezelőtt útnak indított terv kivitelezésében a látványos fordulatokhoz szokott magyarországi Nagy Testvér nem volt elég kitartó”.
Az ilyen megnyilvánulások jó ideje nem számítanak ritkaságnak az erdélyi közéletben. Sőt, bizonyos körökben valóságos kultusza van a területi autonómia intézményén, valamint a területi autonómiáért munkálkodó szervezeteken való csúfolódásnak. A helyzetet súlyosbítja, hogy ezzel egyidejűleg megjelent egy korábban nem használt fogalom, a „kulturális autonómia”. Aztán a „kulturális autonómiát” az „autonómia” szinonimájaként kezdték használni; s így végül eljutottunk oda, hogy ma már szinte mindenki mást és mást ért autonómia alatt. Pedig hogy mekkora különbség van a két autonómiatípus közt, az néhány európai példán nagyon jól nyomon követhető.
Európa legismertebb kulturális autonómiája Finnországban működik. Az ország 5,2 millió lakosából csupán mintegy 300 ezer svéd, a svédek mégis önálló oktatási rendszerrel, három államilag finanszírozott egyetemmel, hat színházzal, saját svéd nyelvű laktanyával és egy önálló egyházmegyével rendelkeznek. Nyelvüket minden olyan településen hivatalosan használhatják, ahol ők alkotják a lakosság legalább nyolc százalékát, vagy létszámuk eléri a háromezer főt. (A 180 ezres Vantaa lakosságának például csupán három százaléka svéd, a svéd nyelv mégis hivatalosan használható.) Csakhogy – és ez itt a lényeg – a finnországi svédek mindennek ellenére: fogynak. A 2004. december 31-i adatok szerint Finnország lakosságának ma már csak 5,5 százaléka svéd, holott arányuk 1930-ban még 11, de még 1950-ben is 8,6 százalék volt. S hogy ennek mi az oka? A második világháború után a kivándorlás és az iparosítás következtében jelentősen megváltozott a korábban túlnyomóan svédlakta tengerparti régiók lakosságának összetétele (Vantaában 1950 és 2000 között 22 százalékról csökkent három százalékra a svéd lakosság aránya), s ezzel egyidejűleg nagy mértékben – ötven év alatt a duplájára – nőtt a vegyes házasságok száma. A svédek csak napjainkban szembesülnek vele, hogy dacára minden támogatásnak, az idő ellenük dolgozik. A finnországi svéd sajtóban egyre gyakrabban vetődik fel a területi autonómia lehetősége. Nyilván azért, mert vannak, akik a szintén Finnországhoz tartozó, de területi autonómiával rendelkező, svéd többségű Aland-szigetek példáján okulva úgy érzik, hogy a svédlakta régiók nyelvi-kulturális sajátosságai kizárólag így őrizhetők meg.
Dániában a népszámlálások alkalmával nem gyűjtenek a nemzeti-nyelvi identitásra vonatkozó adatokat, így csak bizonyos jelekből lehet következtetni arra, hogy a németek száma csökkenőben van. Egy ilyen jel például, hogy napilapjuk, a Nordschleswiger húsz évvel ezelőtt még négyezer példányban jelent meg és fogyott el – ma már csak háromezerben. Pedig a dániai németek is rendelkeznek a kulturális autonómia intézményével, s az oktatás, a kultúra és az egyházi ügyek területén teljes önállóságot élveznek. Jóllehet alig 15–20 ezren vannak, 24 óvodát, 16 iskolát, egy gimnáziumot, saját könyvtárakat és tucatnyi egyesületet tartanak fenn. Mi több, szövetségük 1969 óta önálló lakástámogatási alapot működtet, mely a német fiataloknak lakásvásárláshoz, illetve házépítéshez harmincéves futamidőre ad kölcsönt. Az asszimilációt azonban így is csak lassítani tudják, feltartóztatni nem. Mivel az apró dániai német közösség meglehetős területi szétszabdaltságban él – Dél-Jylland tartománynak alig hat-nyolc százalékát teszik ki –, természetes, hogy folyamatosan nő a vegyes házasságok, s velük együtt a dán nemzetbe beolvadó németek száma.
Nézzünk egy másik példát! Dél-Tirol, Olaszország német többségű tartománya 1972 óta rendelkezik területi autonómiával. A dél-tiroli autonómiastatútum sajátos eleme az etnikai arányosság elve, amelynek értelmében a lakásépítési támogatásokat, a bérlakásokat, illetve a közszférában a munkahelyeket az egyes településen élő népcsoportok arányában osztják el. 1920-ban, amikor Ausztriától elszakították, Dél-Tirolban 200 ezer német élt. Ma 300 ezer. A latin kisebbség száma ugyanebben az időszakban kilencezerről 18 ezerre emelkedett.
De hasonlóan kecsegtetők a gazdasági eredmények is. Az autonómia egyik nagy vívmánya, hogy ma az adókból és egyéb forrásokból származó bevételek 90 százaléka a tartományban maradhat, s csak a fennmaradó tíz százaléka kerül Rómába. Dél-Tirolnak emellett önálló gazdaságfejlesztési programja van, mely három pillérre – az ipari és kereskedelmi tevékenység támogatására, az önálló költségvetési és az önálló foglalkoztatáspolitikára – épül. Ennek köszönhetően a tartományban évtizedek óta nem ismerik a munkanélküliség fogalmát, az egy főre jutó bevételek pedig csaknem húsz százalékkal haladják meg az olasz átlagot. Mindent egybevetve Dél-Tirol ma az Európai Unió nyolc legfejlettebb régiójának egyike. Ami feltehetőleg nagyon komoly szerepet játszott abban, hogy azok a dél-tiroliak, akik az ötvenes-hatvanas években a rossz gazdasági helyzet miatt Ausztriába, Svájcba és Németországba emigráltak (Dél-Tirol akkori lakosságának tíz százaléka), mára túlnyomórészt visszatértek szülőföldjükre.
Dél-Tirol és Erdély sorsát gyakran vetik öszsze, valamiről azonban nem szabad elfeledkezni. Ausztria az 1955-ös függetlenné válása óta a mai napig kiáll a dél-tiroli német kisebbségért, méghozzá mindenkor a pártok feletti összefogással. Annak ellenére, tegyük hozzá, hogy Dél-Tirol soha nem játszott és ma sem játszik olyan szerepet a német történelemben és kultúrában, mint Erdély vagy Székelyföld a magyarban.
Ideje tisztán látnunk. Nyelvi, kulturális sajátosságai és értékei nemcsak egy népcsoportnak, hanem egy régiónak is lehetnek. Másrészt lényeges, hogy az elszakított magyarság helyzetét ne csak a katalánokéhoz vagy a skótokéhoz viszonyítsuk, hiszen az ő esetükben önálló, „anyanemzet nélküli” népcsoportokról van szó. Ehelyett rá kell mutatnunk, hogy azon népesebb kisebbségek sorsát, akiket szintén az első világháborút követő békeszerződések által szakítottak el anyanemzetüktől – ilyenek a belgiumi németek és a dél-tiroliak –, területi autonómiával rendezték. Ami nemcsak a kulturális, de a gazdasági és közigazgatási önállóságot is magában foglalja. Ezt a tényt minden lehetséges hazai és nemzetközi fórumon hangsúlyoznunk kell.