Szeretetfelfogás a pápai enciklikában

Az első enciklika minden pápa esetében valamiképpen programadó is. A Deus caritas est sem marad adós azzal, hogy megjelölje, mi XVI. Benedek tanításának központi gondolata: a kereszténység nem elvont eszme, hanem találkozás egy konkrét személylyel, Istennel, aki maga a szeretet. Bátor választás a pápa részéről a szeretetet állítani első nagy formátumú tanítói megnyilatkozásának középpontjába. Egyfelől magától értetődő téma, amiről mindenki tud beszélni, másfelől azonban – ahogyan ő maga is megjegyzi – mára a szeretet és a szerelem fogalma megkopott és lejáratódott. Nem véletlen, hogy a Deus caritas est címet viselő enciklikát XVI. Benedek éppen karácsony napján írta alá. Azon a napon, amikor az emberek „a szeretet ünnepét” ülik. A témaválasztással és az időzítéssel a pápa éppen azt szeretné elérni, hogy elgondolkodjunk azon, mi is az a szeretet valójában, amit karácsonykor ünneplünk. A választ a körlevél kezdő szavai adják meg: Isten a szeretet. A dokumentum célját pedig ekképpen foglalja össze: „Első enciklikámban arról a szeretetről szeretnék beszélni, amellyel Isten halmoz el bennünket, és amelyet nekünk is tovább kell adnunk másoknak.”
Az enciklikában – amely műfaja szerint a hívek számára a közismert hitigazságokat újabb szempontok szerint bemutató nagyobb pápai dokumentum – az elmélkedő teológus együtt jelenik meg a nagyon is élet közeli hitoktatóval. Örül annak, hogy átadhatja tudását másoknak, és találó megfogalmazásaival, feszes gondolatmenetével képes felkelteni az emberek érdeklődését. Jó tanárhoz illően először az elméleti alapokat fekteti le („szeretnék pontosítani néhány lényeges adatot Isten szeretetével kapcsolatban”), majd konkrét példákkal mutatja be, hogy a szeretetből milyen cselekedeteknek kell fakadniuk egyéni, illetve közösségi szinten.
A szentatya rögtön az elején a kereszténység központi gondolatára irányítja a figyelmet. Nem valami elvont elmélet, etikai alapon meghozott döntés vagy csupán parancsolatok követése a kereszténység, hanem „egy eseménnyel, egy Személlyel való találkozás”, hiszen „Isten előbb szeretett minket”. S így az emberi szeretet nem más, mint „válasz a szeretet ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk”. A körlevél első része tehát filozófiai-teológiai szempontból mutatja be a szeretet/szerelem keresztény értelmezését. Miközben az ókori görögök az éroszt, a testi vonzódást kifejező szerelmet istenítették, a Biblia az agapét (latinul caritas), a másikhoz odaforduló szeretetet állította előtérbe. Ezért vádolják sokan azzal a kereszténységet, hogy ellensége a testnek, az érosznak. A pápa elismeri, hogy valóban voltak ilyen tendenciák is, azonban hozzáteszi, hogy megtévesztő „a test felmagasztalásának” az a módja, amelyet nap mint nap tapasztalni, és amely az éroszt a „csak szex” állapotra fokozza le, ami így áruvá, egyszerű „dologgá” válik. Mert ezáltal – figyelmeztet a pápa – „az ember maga is áruvá válik”. Itt könnyű a szexrabszolgaságra, a prostitúcióra vagy akár a pornóiparra gondolni. A pápa azonban nem csak erre utal: az ember, miközben a testiséget magasztalja, valójában „a testet és a szexualitást csupán saját maga anyagi részének tekinti, amit felhasználni és kihasználni kell”. A keresztény emberfelfogás ennél sokkal többre tartja mindkettőt. Az embert a maga testi-lelki valójában tekinti, amelynek tehát a testi szerelem is Istentől adott és akart része. De az érosz önmagában nem elég az embernek: az elsődlegesen a maga javát keresi; ám ha fokozatosan fejlődve, megtisztulva felfedezi a másik személyt, onnantól kezdve az ő javát keresi. Ekkor alakul át agapévá, azaz felebaráti szeretetté. A valóságban „érosz és agapé soha nem engedik, hogy teljesen elválasszák őket egymástól”, hiszen magában az emberben okozna törést. Nem állja meg tehát a helyét a szembeállítás – jelenti ki a pápa –, miszerint van egyfelől a „profán (testi) szerelem”, másfelől pedig a „szent szeretet”, és az egyház csak ez utóbbit tartaná fontosnak. A szeretet egy „egységes valóság, még ha különböző dimenziókkal rendelkezik is”. Ahol azonban ez a két dimenzió „teljesen elválik egymástól, a szeretetnek csak karikatúráját kapjuk”. Az érosz ezért csak a házasság „kizárólagos és végleges” kötelékében „valósítja meg belső rendeltetését”. Fontos az a gondolat is, miszerint a szeretet/szerelem nem csupán egy érzelem. „Az érzelmek jönnek-mennek. Az érzelem csodálatos gyújtószikra lehet, de még nem a szeretet teljessége.” Hozzáteszi, az Istennel vagy a másik emberrel a szeretetben/szerelemben való találkozás „akaratunkat és értelmünket is megszólítja”, mert a „szeretet sohasem befejezett és teljes, hanem életünk folyamán változik, érlelődik, és éppen ezáltal marad hű önmagához”.
Az enciklika második, jól elkülönülő részében a pápa a szeretet gyakorlatát állítja a hívek elé. A szeretetszolgálat az egyház természetéhez tartozik, csakúgy, mint az ige hirdetése és a szentségek kiszolgáltatása. Mivel az egyház „Isten családja a világban”, nem szabad, hogy tagjai közül bárki is szükséget szenvedjen. Ugyanakkor az agapé-szeretet túlmutat az egyház keretein: a bibliai irgalmas szamaritánusnak kell mércéül szolgálnia. Ezen alaptételekből kiindulva XVI. Benedek bemutatja, hogy a felebarát iránti szeretet nemcsak az egyénnek kötelessége, de az egyháznak mint közösségnek is. A szeretet szolgálatának ahhoz, hogy rendezetten működjön, intézményesülnie kellett. Ezért jött létre már az ősegyházban a diakonátus intézménye, és ezért alapították a középkor folyamán a kolostorok melletti első kórházakat. Az iparosodás korában alakuló új szerzetesrendek nagy szerepet vállaltak a korabeli szociális ellátás biztosításában.
Az egyházi szeretetszolgálat rövid történeti áttekintése során a pápa szembeszáll a marxista kritikával is, amely szerint a jótékonykodás csak az igazságtalan világrend további fennállását segítené elő, mert csak elejét veszi a világforradalomnak azáltal, hogy elviselhetővé teszi a szenvedéseket és a nyomort. A marxista megoldási modellről megállapítja, hogy „ez az álom szertefoszlott”. Vele szemben a XIX. század végétől kibontakozó katolikus társadalmi tanítás a gazdasági globalizáció hatásai miatt kialakult nehéz helyzetben „érvényes iránymutatásokkal szolgálhat az egyház határain túlmutatóan is”. Ennél a pontnál azonban szükségét érzi a pápa, hogy megerősítse az egyházi tanításban a II. vatikáni zsinat óta hangsúlyosan szereplő elválasztáselvet. „Az igazságos társadalmi és államrend megvalósítása a politika központi feladata” – írja. Az állam nem kényszeríthet senkire valamilyen vallást, hanem biztosítania kell annak szabadságát és a különböző vallások követői közötti békét. Az egyház pedig „mint a keresztény hit társadalmi kifejeződése” a maga részéről független, és hitén alapuló saját közösségi szabályai szerint épül fel és működik, „amelyet az államnak tiszteletben kell tartania”.
Az igazságos rend építése azonban etikai kérdéseket is felvet, amelyekkel a hitnek is foglalkoznia kell. A hit az, ami erkölcsi alapokat képes adni a politikai gondolkodás és cselekvés számára. Az egyház azonban nem akar magának hatalmat az állam fölött, és nem is akar „ráerőltetni azokra, akik nem osztják hitét, olyan perspektívákat és viselkedésformákat, amelyek abból fakadnak”. Egyszerűen csak hozzájárulni kíván „az értelem megtisztításához és segítséget nyújtani, hogy azt, ami helyes, itt és most fel lehessen ismerni s majdan megvalósítani”. Társadalmi tanítását nem maga akarja konkrét politikává alakítani: „nem vehet részt és nem is szabad részt vennie a politikai küzdelemben” – ez a világi hívek feladata. Viszont nem is nézheti tétlenül azt: a természetjogból fakadó észérvekkel és a lelki erőforrások felszabadításával kell hozzájárulnia az igazságos társadalom megvalósításához.
A pápa másik alaptézise, hogy a felebaráti szeretetre mindig szükség lesz, mert az állam nem gondoskodhat mindenről, így nem adhatja meg, ami a szenvedő embereknek a legfontosabb: „a szeretetteljes személyes törődést”. Az állam feladata ezen a téren annyi, hogy elismerje és támogassa – a szubszidiaritás elvének megfelelően – a társadalmi kezdeményezéseket. Az egyház szervezett formában gyakorolja az alaptevékenységéhez tartozó szeretetszolgálatot. Nemcsak anyagi segítséget nyújt a szükséget szenvedőknek, hanem a lelküknek is gondját viseli, amire „gyakran az anyagi támogatásnál is nagyobb szükség van”. A pápa elismeréssel nyilatkozik a világszerte egyre jelentősebb méreteket öltő önkéntes munkáról. Különösen jelentősnek tartja a fiatalok szerepvállalását, akiknek ez olyan életiskolát jelent, „amely a szolidaritásra nevel és arra, hogy készek legyenek ne csupán valamit odaadni, hanem egyenesen önmagukat”.
Az enciklika az elméleti alapvetésen túl konkrét iránymutatásokat nyújt az egyház karitatív tevékenységéhez. Az egyházi szervezeteknek a szakmai hozzáértésen túl mindig valami többet kell nyújtaniuk: a szív odafigyelését. Tevékenységüknek függetlennek kell lennie pártoktól és ideológiáktól: nem arra szolgál, hogy ideológiai alapon megváltoztassa a világot, hanem hogy emberibbé tegye. A szeretet továbbá teljesen ingyenes, így a szeretetszolgálat sem lehet eszköz valamilyen más cél eléréséhez. Tilos tehát a prozelitizmus – nem szabad megpróbálni a hitet másokra ráerőltetni. A keresztény ugyanakkor tudja, hogy a szeretet a legjobb tanúságtétel Istenről.
Két véglettől is óva inti a szentatya a karitatív szervezetek munkatársait. A feladatok nagysága és az eszközök elégtelensége láttán sem szabad elkeseredniük: nem nekik kell „megváltaniuk” a világot, ők csak eszközök Isten kezében. Másfelől nem szabad annak a kísértésnek sem engedni, hogy munkájukkal egyetemes megoldást találnak minden problémára. A pápa a szentek – mindenekelőtt kalkuttai Teréz anya – példájára utalva figyelmeztet: „Itt az ideje, hogy ismét megerősítsük az imádság fontosságát.” Az imádságban lehet ugyanis Istennel találkozni és szeretetét megtapasztalni. Mert szeretetet csak úgy lehet adni, ha az ember előbb maga is kap belőle. És végső soron ki mástól kaphat, mint Istentől, aki maga a szeretet.

A szerző Vatikán-szakértő