Változatok vattakabátra

A magyar társadalom a mai napig nehezen nyugszik bele a rendszerváltozás elmaradásába: ez a keserves gond mérgezett gombóc legtöbbünk torkában. Ha megnézzük a mostani társadalmi megosztottságot, akkor azt látjuk, hogy nagyjából a társadalom egyik fele húz ide, a másika oda; anélkül, hogy az ide vagy az oda pontos tartalmával tisztában lett volna bármikor. Annyi bizonyos, hogy 1989–90-ben az akkori felnőttek túlnyomó része azt akarta, hogy ezután másként legyen, a kommunisták tűnjenek el a közhatalom környékéről. Abban megoszlottak a vélemények, hogy mennyire tűnjenek el és hova, mi történjék velük, kapjanak-e valamilyen büntetést. A hangulat nem volt forradalmi, de emelkedett, katarzis közeli. Még a Kádár-rendszer haszonélvezői és kiszolgálói közül is sokan ráébredtek emberi és nemzeti felelősségükre, s valami szebbre, jobbra, igazabbra vágytak.
A szocializmus maga holtan feküdt, temetetlenül és kifosztva. Végelgyengülésben múlt ki. Főlakájai rabolták ki, és egyetlen könnycseppet sem ejtettek érte. Legféltettebb kincsét, az eszméjét a szemétre rúgták; csak a gyűrűt, a karórát, a csizmát szedték le az oszladozó tetemről. Akik máig jó szívvel gondolnak rá, zömmel egyszerű, ma már idős emberek, akik a szocializmus idejében éltek. Semmi több: éltek. Beleéltek, átélték, túlélték. Akkor nőttek fel, akkor tanultak és estek szerelembe, akkor alapítottak családot, akkor szerették és nevelték gyermekeiket. Bizony, rengeteget dogoztak, s persze a KISZ-ben meg a vállalatnál a pártemberekkel buliztak, mert a bulikat ott és így tartották. Idővel ilyen-olyan módon – a kor adta feltételek között – lakást szereztek, szüleiket ápolták, pappal temettették őket, suttogva mondtak igazat, autót vettek, nyaraltak az NDK-ban. Amikor visszasírják a Kádár-rendszert, saját, egyetlen életükre gondolnak vissza jogos szeretettel. Leginkább az antikommunisták hibája, hogy emlékeikhez máig ható politikai árnyék kapcsolódott. Egyetlen példa. Az 1950 után születettek nemigen tudták, hogy kik voltak azok a bizonyos Horn-típusú pufajkások. Amikor a nemzeti érzelműek ezeket szidták, a korabeli melósok érezték találva magukat, mivel ők is pufajkát hordtak. Nem politikai, muszkavezető, forradalmat és veséket leverő pufajkások voltak, hanem lakatosok és traktoristák: a gyárakban és a földeken ugyanis ez a bizonyos vattakabát volt a téli munkaruha. Természetesen a hátuk mögött gúnyolták a tökfej górékat, a pártbizottságról szalajtott téeszelnököket, akik nem tudták megkülönböztetni a zabot a lótól, és nagyokat röhögtek a politikai vicceken.
Őszintén akarták a rendszerváltozást. Hogy ezen mit értettek? Bizony kevesen álmodtak az „ötvenhatos magyar modellről”, a valódi, a közélet egészére, tehát a politika, a tulajdon és a munka világára egyaránt kiterjedő demokráciáról, amely a köztulajdont megőrizve a jogok gyakorlását az ott dolgozókra ruházta volna. Később néhány kisebb üzem, például a herendi porcelángyár került ily módon a munkások tulajdonába – kizárva, hogy bárki 2,5 százaléknál nagyobb részesedést szerezzen. A többség osztrák életszínvonalat, polgári szabadságjogokat akart – komcsik nélkül.
A kádárizmus vezető rétege tudta, hogy az első választáson el fogja veszteni a politikai hatalmat, ezért minden erejével a szocializmus tetemének kifosztására összpontosított, s a hatalom visszaszerzését a meggazdagodás utánra halasztotta. De alaposan felkészült rá. A Szovjetunió felől biztonságban lehetett, hiszen a régi elvtársak ott is ugyanezt a forgatókönyvet hajtották végre. Sok szakértő szerint központi kottából dolgoztak. Nem kellett félnie a Nyugattól sem. A marxizmusból is megtanulta, hogy a nemzetközi nagytőkének szüksége van helyi kiszolgáló, úgynevezett komprádor burzsoáziára. Ezt a szerepet szívből jövő elvtelenséggel vállalta, s mintegy biztosítékul adta jövendő gazdáinak az egész pártsajtót; a megyei lapoktól a Népszabadságig. Így lett a „negyedik hatalmi ág”, a honi „baloldali” sajtó (másmilyen persze akkor nem is létezhetett) a jobboldali multik tulajdona, azzal a kikötéssel, hogy a korábbi főszerkesztés három évig a helyén marad, s igazolja, hogy hajlandó és képes kiszolgálni a legmunkásellenesebb külföldi érdekeket is, és támogatni a komprádorok politikai törekvéseit.
Ami a belhelyzetet illeti, rendelkezésére állt a szinte érintetlen hálózat, a szocialista összeköttetés-rendszernek nevezett korrupciós szövevény, ami az egész társadalmat beszőtte, mindenütt elhelyezve a maga lekötelezettjeit. Többek között a frissen alakult rendszerváltó pártokban. Ezek kettő kivételével amolyan kuruc szabadcsapatok módjára működtek, szabad teret engedve a hálózat pókjainak. Jómagam alapító tagja valék az MDF-nek, bejáratosa a kibővített elnökség üléseinek, ahová bárki arra járó beugorhatott. Egyszer jött Bégány Attila és még két lelkes fiatalember, hogy ők megalapítanák az MDF ifjúsági tagozatát. Csurka elnökségi tag elhajtotta őket: fölösleges, a Fidesz a zsebünkben van, most adtam nekik tízezer forintot, Olajos Csaba pedig húszat.
A Kisgazdapárt, a KDNP, az MDF és a Szociáldemokrata Párt belülről való szétverődését most fölösleges elmesélni.
A magyar történelem legnagyobb választási csalása zseniális ötleten alapult. Az 1990-es választáson induló, parlamentbe jutásra esélyes pártok, az MSZP-t is beleértve, mind az osztrák jólét és a kapitalizmus mellett törtek lándzsát. A legközérthetőbb és leghatékonyabb rendszerváltó jelszó így az antikommunizmus maradt. Legharsányabban az SZDSZ kiabálta, temérdek hívet szerezve, ugyanakkor vetélytársait úton-útfélen az MSZP-vel való összejátszással rágalmazta. 1990 elején, a választások előtt a már említett kibővített MDF-elnökség megbízásából nyilatkoztam az akkor a Népszabadsághoz és az SZDSZ-hez egyaránt közel álló Reformnak. Riporter: Erős Pál, a Nyilvánosság Klub ügyvivője. Fő kérdés: koalícióra lép-e az MDF az MSZP-vel? Fő válasz: nem lép koalícióra. A kéziratot nyomdába adás előtt elolvashattam. A megjelent lap első oldalán szalagcím: Az MDF koalícióra lép az MSZP-vel! Rohanok a szerkesztőségbe: ez hogyan történhetett? Mit akarsz, az interjú egy szó híján átment! A következő szám valamelyik belső oldalán lehozták kis hírben a helyreigazítást, így nem lehetett perelni.
A számok azt mondják, hogy a 1990-es választáson a polgárok 73,26 százaléka, tehát elsöprő többsége bízta akaratát az antikommunista rendszerváltó pártokra, és mindössze 15,57 százalék a „régi kommunistákra”: az MSZP-re és a Munkáspártra. A függetleneknek és kis pártoknak maradt 11 százalék is nagyjából ugyanilyen arányban oszlott meg a két főirányzat között. Ezt mindenki előre tudta, tehát Kádár örökösein semmiféle klasszikus szélhámosságuk nem segíthetett, sem a kékcédulázás, sem az ellenfelek kirekesztése a választói névjegyzékből, sem a számolási csalás.
A nép tehát oda szavazott, ahová akart, s csak pár hét múlva derült ki, hogy a jobbra leadott szavazatok balra sinkófálódtak. Az SZDSZ vezette liberális csoport huszáros mozdulattal átcsempészte a neki jutott húsz százalékot. Azonnal teljes helyzetazonosságot vállalt az MSZP-vel, és megindította a „kommunisták pedig nincsenek” kampányt. Ezernyi koholt üggyel-váddal akadályozta a tényleges gondok megoldását, a rendszerváltoztatás munkáját, a szabad, nemzeti érdekeket képviselni képes magyar állam újjáépítését. A taxisblokád során még puccsal is megpróbálkozott 1990 októberének végén. Kiderült, hogy a Fidesz sincs Csurka Pista zsebében, hanem inkább az SZDSZ markában: s így is volt 1993 második feléig, amíg Orbán Viktor ki nem takarította pártjából a szabad demokraták politikusait, szakértőit és egyéb hálózati embereit. Ezért nevezik ők a gondolatzsandárok szélkakasnak. Ha megmaradt volna a vétkében, éjjel-nappal ajnároznák.
Az SZDSZ a választók átejtésével, lopott politikai erő birtokában máig eleven félreértéseket, gyűlölködést és meghasonlást idézett elő az országban. Embertelen munkálkodása azóta is lankadatlan. A zűrzavarban a bennszülöttek kétségbeesetten kavarognak a különböző pártok között, hogy melyik képes megvédeni őket a globalizmus sötét erőitől, melyek kiforgatják őket benső és külső javaikból.
Most a Fidesz által szervezett szövetségben bízunk.

A szerző író