Vissza a cserekereskedelemhez

Választások közeledtével, ahogy azt már megszoktuk, új ígéretek hangzanak el, új remények ébrednek, és ahogy az lenni szokott, előbb-utóbb el is halnak. A választópolgár számára marad a magyar valóság és az aktuálisan érvényes, parlament alkotta törvények. Az adóbevallás hónapjaiban, az év első felében többen szembesülünk ismét az adótörvények szabályozásával. Engem a személyijövedelemadó-törvény késztetett elmélkedésre. Adótörvényünk alapelve, a sávos adózás az igazságosságot lenne hivatott megvalósítani: az alacsony jövedelműek fizessenek kevesebbet, a gazdagokat pedig sújtsa magas adó. Ez eddig világos, érthető, jogos, igazságos – legalábbis elvben.
Hogyan valósul meg mindez a gyakorlatban? Kik a gazdagok a magyar állam és a jelenleg érvényes adótörvények szerint? 2005-ben mindazok, akik éves szinten másfél millió forint fölötti bruttó jövedelemre tettek szert. Az idén 50 ezer forinttal növekedett a leggazdagabb réteghez tartozás feltétele Magyarországon a 2006-os adótörvény szerint. E „kiváltságosak” 2005-ben 38 százalék, 2006-ban már „csupán” 36 százalék személyi jövedelemadót fizetnek az államkasszába. Miért is? Büntetésként azért, mert legálisan dolgoztak? Hivatalosan bejelentett munkahelyen, valóban annyi pénzért, amennyi a bérjegyzékükön szerepel? Vagy mert ők az egyetlen réteg, amelytől el lehet venni? Mert nekik kell megfizetni a feketegazdaságból megélni kényszerülők helyett is az államkasszába be nem folyt adóbevételt? Vagy rajtuk akarják behajtani a multinacionális cégeknek biztosított adókedvezményeket?
A törvényalkotás logikáját megfejteni nem tudom, de nézzük, mit jelent az adótörvény havi szintre lefordítva. Kik azok a „magas jövedelműek”, akik az államkassza biztos bevételét nyújtják? Évi másfél millió forint bruttó bevétel havonta 125 ezer forintos bruttó jövedelmet jelent. Amit ebből a dolgozó tisztán megkap, az 80-85 ezer forint. Mindazok, akik ennél magasabb jövedelemmel rendelkeznek, a leggazdagabbak között érezhetik magukat – legalábbis az adótörvény szempontjából.
Az az elhanyagolható tény, hogy havi 80 ezer forint jövedelem ma Magyarországon még a megélhetéshez sem elég – lényegtelen. Papíron kimutatható, ezt lehet megadóztatni. Találékony nép a magyar, ügyeskedjen mindenki úgy, ahogy tud. Hogy ma Budapesten 40 ezer forint plusz rezsi ár alatt nem lehet albérletet kapni, sem az APEH-et, sem a törvényhozókat, sem a munkaadókat nem érdekli. Hogy havi bruttó 200 ezer forintos fix fizetés alatt egyetlen bank sem ad lakáshitelt – „egyéni probléma”. Viszont az, hogy havi bruttó 200 ezer forintos jövedelem csupán 120 ezer forint ténylegesen kézhez kapott fizetést jelent, s ebből lakástörlesztést, rezsit, ruházkodást és megélhetést fedezni a hetvenes évekbeli árakon volna csak lehetséges – ez már a törvényalkotás, vagyis a parlamenti képviselők felelőssége…
Hangzatos szlogeneket hallunk és olvasunk a csökkenő adókról, a növekvő magyar gazdaságról. A valóságban pedig sokak tapasztalata az, hogy ma Magyarországon napi tíz-tizenkét órás tisztességes munkával, másfél állással a minimális megélhetési feltételeket sem lehet megteremteni sem egyedülállóként, sem egy család számára: lakhatást, ruházatot, élelmet, rekreációt, gyógyszert. Közérthetően egy szóban ezt a helyzetet így tudom kifejezni: népnyúzás. Aki pedig végtelenül elszánt és tisztességes, és az egy vagy másfél állásán felül sem kényszervállalkozóként, sem más formában nem óhajtja támogatni a feketegazdaságot, annak is komoly szerep jut a hazai gazdasági szereplők kiegyensúlyozásában: hiszen rá hárul az a feladat, hogy a kínai árusoknak és a használtruha-kereskedőknek megélhetést biztosítson.
Úgy gondolom, hogy a jelenlegi adórendszer a csak legális jövedelemmel rendelkező mindazon munkavállalók számára elszegényítő hatású, akik nem a versenyszférában dolgoznak. Ez a szisztéma máról holnapra vegetáló törmelék társadalmat, növekvő feketegazdaságot, segélyezésre szoruló egyéneket és családokat eredményez. Ezenkívül megsemmisíti az egészséges emberek önértékelését, a törvényes úton végzett munka becsületét és a magyar parlament által hozott adótörvények tiszteletét.
Talán vissza kellene térnünk a cserekereskedelemhez? A munkahely által adható természetbeni juttatások köre – étkezési jegy, BKV-bérlet, utazásiköltség-térítés, üdülési csekk – jó fantáziával tovább bővíthető. Csak az a félő, hogy a magyar találékonyság jegyében idővel valamilyen módon ezek a juttatások is megteremtenének egy újabb adófajtát. Addig is örüljön az, aki kevesebbet keres?

A szerző doktorandusz