A mostani választások valódi tétje

Nem tudom, feltűnt-e az olvasónak, hogy demokratikus intézményrendszerünk mögött nem létezik a demokratikus közhatalmat létrehozó és azt fenntartó egységes közvélemény. A társadalom egyik része a kormányzók és kormányzottak közötti megegyezés alapján egyfajta patrónus-kliens viszonyban gondolkodik, míg másik része az összetartozás tudatán és a politikai részvételen alapuló közmegegyezést akarja létrehozni, amelyben a hatalmat maga a társadalom kívánja gyakorolni.
A jelenlegi konzervatív kormányzó pártok a nómenklatúra régi kiváltságainak megőrzésében és a társadalmi status quo fenntartásában érdekeltek. Az ellenzéki pártok azok, amelyek a régi renden akarnak változtatni, megkérdőjelezve a kiváltságaikat és privilégiumaikat. Ezért a jelenlegi kampányban a kormánypártok által sulykolt pártprogramok nem valódi, hanem csupán látszatprogramok, amelyek nem tükrözik ezt a valódi érdek- és szemléletkülönbséget (lásd amikor az MSZP azzal utasítja el a Fidesz szakpolitikusaival való vitát, hogy „az MSZP-nek van programja, a Fidesznek meg nincs”).
Társadalom kontra nómenklatúra
Ezt a különbséget akarja elfedni a nómenklatúrától rendkívül erősen függő sajtó is azzal, hogy a politikusok utálatára és a politikától való távolmaradásra ösztökéli az embereket, hogy döntéseiket csak a fogyasztási vagy létfenntartási kérdésekre szűkítsék, és ne törődjenek a valódi politikai kérdéssel, vagyis azzal, hogy ki gyakorolja a hatalmat. A sajtó az általa sokszor civil társadalomnak nevezett nemzetet igyekszik egymással és a mindenkori kormányzattal szemben bizalmatlan, az összetartozás érzése nélküli, érdekérvényesítésre valójában képtelen, atomizált és kiábrándult tömeggé tenni. Ezért a sajtónak a népesség nevelésében játszott szerepe eltűnt, nem képes a közvélemény tükrözésére, és nem képes fenntartani a kormányzati tisztségviselők becsületességében való hitet. A szellemi gondolkodásukban így elszegényített emberek a politikusokat egyöntetűen ítélik meg, nem tesznek különbséget közöttük, mondván, azok mind az elit tagjai. Ebben a gondolkodásban a valódi jogra és erkölcsre hivatkozókat letorkolják, mondván: „Ugyan, hol élsz te?” Mint egy kedves ismerősöm megjegyezte, a gyermeki naivitással határos optimizmusnak minősül a status quót megkérdőjelező vélemény. Ez a gondolkodás hajlamos az egypártrendszer vagy autokratikus rendszer elfogadására, ugyanis nem lát más különbséget, mint a hatalomgyakorló elit és a dolgozó nép különbségét. A két Magyarország kifejezés mögött valójában ez a szakadás, azaz a társadalom és a nómenklatúra kettészakadása áll.
Egyensúly közeli helyzetben
Azonban a hidegháborús világrend megszűntével az elit talaját vesztette. Vele szemben megjelent a politikai pártok sokasága, amely ha lassan is, de fokozatosan érleli az elit kizárólagos politikai hatalmával szembeni fellépést. A nómenklatúra vagyonban és véleményformálásban megmutatkozó kezdeti erőfölénye fokozatosan tűnőben van, és erőegyensúly kezd mutatkozni. A társadalom lassan és nagy erőfeszítések árán erősödő csoportjaiban óhatatlanul megjelenik a többpártrendszer, hiszen különböző érdekcsoportok elvárásai mentén szerveződik. Ezért hajlamos az úgynevezett jobboldal több pártra szakadozni, mert önmagában többpártrendszerű (urambocsá a valódi baloldalt és valódi liberálisokat is beleértve), szemben az előbbi gondolkodás egypártrendszerű hajlamaival. Ezért is törekszik a nómenklatúra a munkavállalók, a családok, a kis- és a középvállalkozások és a gazdák vagyoni megerősödését az agyonadóztatással gátolni, valamint a költségvetési, a világgazdasági helyzetre vagy az EU-elvárásokra hivatkozva hátráltatni, mert ez az ő hatalmát csökkenti. És ezért reagál olyan idegesen az „egy tábor, egy zászló” jelszóra. Tehát az egyensúlyi helyzet abban mutatkozik meg, hogy az eddigi monolitikus egység helyet két alapvetően eltérő nézetű csoportra bomlott a társadalom. 2006-ban Magyarországon nem a politikai programok megítélésében vannak véleménykülönbségek, hanem a hatalomgyakorlás mikéntjének kérdésében vannak alapjaiban eltérő közvélemények. Nevezetesen abban, hogy ki gyakorolja a hatalmat. Csupán a nómenklatúra egyedül vagy maga a társadalom, amely részt akar venni a hatalomgyakorlásban több pártja révén. Ezt az egyensúlyi helyzetet mutatja a vezető kormány-, illetve ellenzéki pártok közvélemény-kutatások által rögzített, szinte azonos támogatottsága.
A konzervatív kormányzó pártok által képviselt nómenklatúra egy olyan kettős zsákutcába jutott, amelyből még hátramenetben sincs kiút. Nem tudja a jóléti védelmet biztosítani a kliensi társadalom részére, mert nincs már rá megfelelő anyagi fedezete, hiszen azt elsősorban maga élte fel és az általa perifériára szorított szociál- és népesedéspolitika következtében a csökkenő népességszám miatt hamarosan a nyugdíjakat sem tudja majd fizetni. Ugyanakkor nem tudja megvalósítani a politikai részvétel demokratikus követelményét sem, mert foglyává vált saját maga érdekeinek és az őt követő, védelmet igénylő kliensi társadalomrésznek. Ezért az e nézet melletti választás az egész magyar társadalmat fogja kettős zsákutcába juttatni.
Lengyelországnak van egy előnye Magyarországgal szemben. Az, hogy a rendszerváltozás a Szolidaritás mozgalma után tíz évvel következett be. Így a Szolidaritás mozgalomban részt vevők csupán 35–50 év közöttiek voltak a rendszerváltozáskor, akik az új demokratikus rendszer megerősítésében aktív szerepet tudtak játszani. Ez olyan, mintha Magyarországon 1956 után 1966-ban lett volna rendszerváltozás. Sajnos nem így történt. 34 év telt el, s ezek az évek nyomot hagytak a magyar lélekben. Ezért van nálunk ez a két közvélemény, amely egymással folytat iszapbirkózást.
A jövendő ígérete
A nómenklatúra hatalmát elfogadó konzervatív közvéleménnyel és a konzervatív kormánypártokkal szemben a másik közvélemény nem a nómenklatúrában, hanem a demokráciában, az önkormányzatban, személyes szabadságában és saját erejében hisz. Nem fogadja el a korrupt, túlbonyolított, elévült, szeretet nélküli és természetellenes életmódot. Lázad az önkényuralmi hagyományok és konzervativizmus ellen. Egy új reneszánsz gyermekének tekinti magát, aki romlott erkölcsű korunk képviselőivel szemben a magyar nemzet hajdani erényeit tekinti példának. Hisz saját gyermekeiben, és reménykedik jövőjükben.
Ezért a 2006. évi országgyűlési választásokon nem a jobb- vagy a baloldal között, hanem arról döntünk, hogy Magyarországon a demokratikus vagy az oligarchikus berendezkedés válik-e uralkodóvá. Azaz Magyarország demokratikus rendszere és társadalmának politikai viselkedése szinkronban lesz-e. Tartalmában ténylegesen (és nem jogilag) az egypártrendszer és a többpártrendszer között döntünk.

A szerző ügyvéd, egyetemi adjunktus