A választás valódi kérdései

A gazdaságpolitikával foglalkozó közgazdászok között viszonylag széles körű egyetértés van abban, hogy a gazdaság működését jellemző legfontosabb mutatók a GDP növekedése, a munkanélküliségi ráta, az infláció, az államháztartási egyenleg és a folyó fizetési mérleg egyenlege. Nos, nézzük ezeknek a mutatóknak az alakulását hazánkban az előző két kormányzati periódusban.
A GDP növekedésénél a releváns összehasonlítási bázis csak a nettó növekmény lehet, vagyis az a nagyság, amely valóban saját, hazai forrásból jött létre. Másként fogalmazva: csak az a növekmény számít, amely mellett az ország nettó vagyoni helyzete változatlan maradt. A termelés növekményéből tehát le kell vonni az államadósság növekményét, valamint a privatizációs bevételeket, hiszen ezek rontják a vagyoni helyzetünket. Nincs ebben az eljárásban semmi különös, ugyanúgy kell értékelnünk a változásokat, mint egy család esetében. Önmagában nem jelent sokat, ha a család évi jövedelmét összeadjuk, a valóságos helyzetük megítéléséhez azt is tudni kell, hogy mennyivel nőtt a hitelük, és a meglévő vagyonuk gyarapodott-e, vagy éppen csökkent.
Az 1997. évi bázishoz képest 2001 végére a GDP 6309,1 milliárd forinttal nőtt nominálisan, mindeközben az államadósság 2218,3 milliárd forinttal emelkedett, s a privatizációs bevétel (az állami vagyon eladásának) összege 279,6 milliárd forint volt. Ebből a GDP nettó (nominális) növekménye 3751,2 milliárd volt, a 2001. évi GDP-hez viszonyítva ez 25,3 százalékos növekedés. Ugyanezek az adatok a 2001–2005-ös időszakra a következők: a GDP 7196,7 milliárd forinttal bővült, az adósságállomány pedig 5249,3 milliárddal nőtt, miközben a privatizációs bevétel megközelítette a 900 milliárdot. Ebből következően a nettó (nominális) növekmény 1050 milliárd forint, GDP-arányosan pedig 4,8 százalék. Ez tekinthető az 1998– 2001 közötti fideszes négy év, illetve a 2002–2005 közötti MSZP-s négy év tényleges hozományának. (Valójában még ennél is kisebb a javulás, mert az árak emelkedése miatt a növekmények reálértéke kisebb, mint az általunk számított nominális növekmények.)
Szemléltetve az előző számításokat, tehát azt mondhatjuk, hogy a Fidesz kormányzása idején minden 100 forint jövedelemnövekedést 40 forint adósságnövekedés terhelt, míg a szocialista időszakban 85 forintra, tehát több mint a kétszeresére emelkedett az adósságnövekedés. Valójában tehát a 100 forintból csak 15 forintot lehetne szabadon felhasználni. Ha ugyanis elköltjük a teljes növekményt, akkor az utódainkra nagyobb adósságot hagyunk, mint amit mi örököltünk. Minél nagyobb az ilyenfajta, külső forrásra épülő jövedelembővülés, és minél többet használunk belőle, annál többet kell később visszafizetni. Tehát távolról sem az a kérdés, hogy milyen mértékben nőtt a GDP és a fogyasztás az elmúlt években, hanem az, hogy milyen forrásokból nőtt, és mekkora terhet rakunk a következő generációkra.
Még kisebb lenne a nettó GDP-növekmény aránya, ha az államadósságot nem csökkentenénk a magánnyugdíjpénztárak vagyonával, jóllehet komoly érvek szólnának mellette, többek között az, hogy ezt a kedvezményes adósságelszámolást csak 2007-ig engedélyezi az Eurostat, az Európai Unió statisztikai hivatala. A magánpénztárak nélkül 23,9 százalék lenne az 1998–2001 közötti nettó növekmény, 2002–2005 között pedig mindössze két százalék (ami még egy évre is kevés lenne reálértékben, nemhogy négyre nominálértéken).
Nézzük most a munkanélküliségi ráta alakulását. A munkanélküliségi ráta 1997-ben 8,7 százalék volt, 2001-ben pedig 5,7 százalék, vagyis a négyéves időszak során három százalékponttal csökkent. A munkanélküliségi mutató 2005 végén 7,3 százalékos szinten volt, tehát a mögöttünk hagyott négy esztendőben nem csökkent, hanem 1,6 százalékponttal növekedett. Ellenérvként lehetne említeni, hogy az előző években viszont emelkedett az aktivitási ráta, és bővült a foglalkoztatás. Azonban ez az érvelés sem áll meg, ugyanis 1997-ben a foglalkoztatási ráta 46,7 százalék volt, 2001-ben pedig 49,8 százalék, a növekmény tehát 3,3 százalékpont. Az aktivitási ráta emelkedése pedig 1,8 százalékpont volt (52,8 százalék, 51 százalék) a Fidesz-kormány idején. A foglalkoztatási ráta 2005 végén 50,7 százalék volt, ami 0,9 százalékpontos növekedést jelent, tehát lényegesen kisebbet, mint a megelőző négy évben. Az aktivitási ráta javulása pedig majdnem ugyanakkora volt, 1,9 százalékpont (54,7 százalék, 52,8 százalék), mint a korábbi időszakban. Tehát semmiképpen nem lehet a munkanélküliségi ráta eltelt négy évben végbement jelentős romlásának indoklására a dinamikusan bővülő munkapiacot felhozni, hiszen az 1998–2001 közötti négy évben ugyanilyen mértékben bővült a munkapiac. Jóllehet akkor az aktivitás növekedését az újonnan munkába álltak nyomták felfelé, most pedig a munkát hiába kereső munkanélküliek növekedése. A perspektíva sem jobb: 2006 februárjában ugyanis már 7,5 százalékra emelkedett a munkanélküliségi ráta.
A fogyasztói árak emelkedése, amely az infláció mérőszáma, 1997-ben 18,3 százalék volt, 2001-ben pedig 9,2 százalék. A dezinfláció mértéke tehát 9,1 százalékpont volt a négy évre vetítve. 2005 végén az általános drágulás mértéke 3,6 százalék volt, következésképpen az infláció az eltelt négy esztendőben 5,6 százalékponttal, tehát a megelőző periódusnál jóval kisebb mértékben mérséklődött. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokkal könnyebb egy magasabb inflációs szintről javulást elérni, mint az alacsonyabb inflációt tovább csökkenteni. És még egy kiegészítés a fair összevetés okán: az idei esztendőben várhatóan két százalék körül lesz az infláció, amely bármilyen mércével mérve igen alacsonynak tekinthető. Ez igaz, csakhogy a kedvező változások mögött olyan egyszeri tényezők vannak (például az áfacsökkentés vagy a termékösszetétel-változás a gyenge minőségű termékek irányába), amelyek nélkül most is négy százalék körül lenne az infláció, illetve amelyekre a későbbiekben már nem lehet számítani, és ezért 2007– 2008-ra várhatóan ismét három-négy százalék körül alakul a fogyasztói árak indexe. Éppen azon években, amelyek oly fontosak lennének az euró bevezetése szempontjából.
Vegyük most a folyó fizetési mérleg alakulását. Az 1998–2001 közötti években a GDP-arányos folyó fizetésimérleg-hiány kumuláltan, a négy évre összegezve 29,8 százalék volt. Ugyanez az érték a következő négy esztendőben 32,6 százalékra rúgott. Nincs tehát lényeges különbség ezen a területen a két időszak között. Sajnálattal kell megállapítani, hogy máig sem sikerült megteremteni, sőt számottevően javítani sem az ország versenyképességét sem a Fidesz-kormánynak, sem a szocialista–szabad demokrata koalíciónak.
Markáns különbség látszik ugyanakkor az államháztartási hiány vonatkozásában. Az 1998–2001 években a GDP-arányos államháztartási deficit kumulált összege 17,6 százalék, míg a 2002–2005 közötti években 30,2 százalék, vagyis majdnem a duplájára emelkedett a hiány a szocialisták vezetése alatt. Ekkora eltérés nem lehet véletlen, és nem magyarázható egyszeri, rendkívüli tényezőkkel, s különösen nem a konjunkturális helyzettel, mert az nagyjából egyforma volt a két időszakban. Itt egyértelműen kiviláglik, hogy a két kormány igen eltérő jelentőséget tulajdonít az egyensúly fenntartásának. Míg a polgári kormány igyekezett kordában tartani a deficitet és megzabolázni a különböző területekről jövő igényeket, addig a szocialisták nem tulajdonítottak különösebb fontosságot a deficit növekedésének. Ezt mutatja az is, hogy a szocialista gazdasági vezetés a saját maga által meghatározott deficittervszámokat sem teljesítette egyetlen alkalommal sem; ellenkezőleg: mind a költségvetési tervszámokat, mind a konvergenciaprogramban vállalt hiányértékeket a teljesítés rendre és igen erőteljesen túlszárnyalta. S ugyancsak az államháztartási egyensúly fontosságának lebecsülését bizonyítja az is, hogy a szocialisták előszeretettel alkalmazták a statisztikai elszámolás során a kreatív könyvelést, és csak vonakodva fogadták el a nemzetközi előírásoknak megfelelő módszertant. Mindezek miatt aligha meglepő az ország iránti bizalom csökkenése és a nemzetközi hitelminősítők egyre kiábrándítóbb besorolása.
A hiány- és adósságtermelő folyamat sajnos nem állt meg az előző év végén. Rendületlenül folytatódik, és csak találgatni lehet, hogy az idén várhatóan mennyivel fogja meghaladni a tényleges deficit a tervezettet. Egyvalami már most bizonyos az Állami Vagyonkezelő adatközlése alapján: 2006 januárjában 377,8 milliárd forinttal nőtt az államadósság. Egy hónap alatt az éves GDP másfél százalékát kitevő adósságnövekedést elérni nem kis teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy decemberben folyt be a költségvetésbe a Ferihegyi repülőtér eladásából 500 milliárd forintos bevétel, amiből állítólag 400 milliárdot az adósságcsökkentésre fordítottak. Mi jöhet még ezután?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár