A magyar közoktatás hanyatló színvonala

Sajtóhírek és szülői értekezletek vezető témája mostanság az iskolai büfé kínálata. Még fizetett hirdetésében is első helyre tette az Oktatási Minisztérium, hogy szabályozta az iskolai büfék kínálatát. Természetesen nem ok nélkül. Nem hiszem azonban, hogy a magyar lakosság – köztük az iskolások – nagy hányadát érintő túlsúlyosság problémájának megoldását döntően az iskolai büfék kínálatának szigorításával lehet elérni. Különösen, amíg a menza étrendje olyan, amilyen. Egyetértek mindenkivel, aki azt kéri, ne a csipsz-kóla dominancia határozza meg az iskolások délelőtti étkezését, mégis szomorúan látom, hogy ennek a kérdésnek több oldalt és órát szentel az írott és elektronikus sajtó, mint a köznevelés-közoktatás más területeinek összesen. Mintha más probléma nem is lenne a mai magyar közoktatásban. Mert bár sikerek is vannak, de javítandó probléma talán még több. Ezek közül választok ki néhányat a következőkben.
A Nemzeti alaptanterv csak a fejlesztendő kompetenciákat nevesíti, a tananyagot nem. Szabadságot adva ezzel a tanároknak – ez a hivatalos verzió. Meglátásom szerint inkább a tankönyvpiacnak ad lehetőséget, mert egyedüli tartalmi szabályozóvá a tankönyvek léptek elő, amelyeknek a nyelvezetét sokat bírálja mostanában a minisztérium. Van is baj a nyelvezettel, de sok minden mással is: kisgyerekeknek szóló tankönyvek sem építenek a tapasztalatra, a cselekvéses tanulásra. A gimnáziumi matematikatanítás során tapasztalom, hogy sajnos elég sokan nagyon gyengécske absztrakciós készséggel rendelkeznek. Ennek sok más mellett az is oka, hogy kicsiny korukban nem a tapasztalással kezdik a tanulást. Ősszel tanulják a hóvirágot, télen a búzát, így még esély sincs arra, hogy egy-egy darabot behozzon valaki, és azt kézbe fogva adjon tapasztalati emléket. Nem vagy nem eleget raknak ki koronggal, játékpénzzel. A szívünkhöz közelebb álló hazafias témák helyett az ötödikes történelem tanulása időben is, térben is és a lelkületünktől is távol levő civilizációk feldolgozásával kezdődik. Lehet, hogy ezzel a kronologikus sorrenddel is érdemes volna szakítani. (Csak véletlenszerűen és leegyszerűsítve ragadtam ki egy-egy példát.)
Az előbb említett szabadság nem mindenben illeti meg persze a tanárokat – sem egyénileg, sem közösségeikben. Nem dönthet egy nevelőtestület úgy, hogy három igazolatlan késésért egy igazolatlan órát ad, mert jogszabály született arról, hogy a késéseket percalapúan kell összesíteni, majd ha eléri a 45 percet, egy igazolatlan óra adható. Vagyis (ad absurdum) aki huszonkétszer késik két-két percet, annak még nem jár egy igazolatlan. Azt mondta erre a miniszter úr a televízióban, hogy tanítsanak úgy a tanárok, hogy a gyereknek szellemi élmény legyen az óra, és ne jusson eszükbe késni. (Igen, ez elég életszerű gondolat, különösen kamaszok esetében, akiknek az udvarlás vagy a foci mind-mind előbbre való, mint adott esetben a tóriumizotóp vagy a trigonometrikus addíciós tételek, esetleg napi 7-8-9 óra után.)
Aztán nem dönthet arról sem egy nevelőtestület (házirendjébe nem foglalhatja), hogy iskolájában nemkívánatos az orr- vagy szemöldökkarika, a rózsaszín haj vagy a kihívó öltözködés, mert a diáknak személyiségi joga úgy kinézni, ahogy akar. De a társadalom egyes közösségeinek vajon miért nem joga azt mondani, hogy mi az iskolában ezt és ezt várjuk, más dolgokat pedig nem engedünk? Gondolom, a Parlamentben vagy egy hivatalban sem lehetne orrkarikával, bermudanadrágban vagy bizarr külsővel nap mint nap megjelenni. Szülőként is, tanárként is szívesebben gondolok egy szélsőségektől mentes iskolára, ahol a tanárközösség szabadsága érdemi, a nevelési elvek megválasztásában is megmutatkozó, a házirendben deklarálható. Bár tudom, van, aki egyszerűen szolgáltatásnak tekinti az iskolát, és minőségi oktatást vár csupán, de legalább azoknak, akik a jövő generáció nevelésének társadalmi megbízatásaként veszik küldetésüket, legyen szabad olyan házirendet fogalmazni, amit nevelési szempontból jónak tartanak. A szabad iskolaválasztás miatt úgyis a szülő dönt: kell-e neki ilyen iskola, vagy sem.
A kimeneti szabályozóként működő érettségi követelmény nem teszi lehetővé, hogy az egyes témákat alaposan, megértésig tárgyaljuk, elmélyítés helyett felszínesen végig kell nyargalni sok témán, anélkül, hogy a közepes képességű tanulók esetében esélye lenne az elmélyítésnek, a témakörök közötti kapcsolatok kialakításának. Az óraszámcsökkenés következtében egyes tantárgyaknál kritikus helyzetek is adódnak: a kémia tanulása a tizedik osztály végén befejeződik. De ezzel a tudással még középszintű érettségit sem lehet tenni, mert a teljes szerves kémia kikerült az alaptananyagból, pedig az érettségi tételek fele abból van.
A minisztérium sikerpropagandájából azt halljuk: kistérségi összefogások révén eljuttattuk a korszerű oktatást a legkisebb települések diákjaihoz is. Ez a valóságban azt jelenti, hogy – mivel nincs mindenütt iskolabusz – a kicsiny, 3–7 éves gyermekeket reggel 7-kor felteszik egy buszra, ahol a buszsofőr vigyáz rájuk a szomszéd vagy még távolabbi községig, mivel az anyák nem tudják elkísérni őket, mert hazafelé csak este jön legközelebb busz, nem tudnának hazamenni. Szívszorító egy ilyen kicsi faluban a reggeli elválás és a napi megterhelő utazás, ezeken túl minden további esélyegyenlőtlenség is: nincs zeneóra, nincs sport- és nyelvi különóra, nincs internet, legfeljebb a körjegyzőségen, ahol persze nem a köznép és a gyerekek használják. Aztán az ellenőrzés helyzete is meglehetősen ellentmondásos a mai magyar iskolarendszerben. A belső ellenőrzés az igazgató felelőssége. Aztán, hogy teszi-e, azt legfeljebb zűrzavar esetén kérdezik. De komoly, átfogó, az intézmények működésének egészét érintő külső ellenőrzés rendszerszinten nem működik. (A katolikus fenntartású intézményekben működik egy kidolgozott intézmény-ellenőrzési rendszer, de a közoktatás egészét még nem érintette meg ez a kötelezettség.) A fenntartóknak erre nincs pénze. Szakértőt, szaktanácsadót akkor hívnak, ha baj van. Pedig a munka folyamatos kontrolljának igényét még tanítványainkkal is próbáljuk megértetni. Ebben az iskolarendszer nem mutat jó példát. A minőségirányítás rendszere az iskolai folyamatoktól, a nevelés szemléletétől idegen, nem működik hatékonyan, bár sok pénzt fordított rá az oktatási kormányzat az előző ciklusban is.
A tanári pálya presztízse alacsony. Túlhajszolt, alulfizetett tanárok nem nyújtanak vonzó példát tanítványaik előtt. Különösen nehezen lehet vonzó a tanári életmód egy olyan időszakban, amelyben mindenünnen sugallják: annyit érsz, amennyit fogyasztasz. Hiszen tanárfizetésből a kultúrjavak fogyasztása is igen visszafogottan lehetséges – főleg, ha néhány saját gyermeke is van a pedagógusnak. A diáknak az vajon miért nem joga, hogy pályájukon elégedett, a társadalom által erkölcsileg és anyagilag is megbecsült, értelmiségihez méltó életet élni tudó tanárok tanítsák?
Az osztály- és csoportlétszámok a városi iskolákban az engedélyezett maximumot célozzák meg, mert a fejkvótákból így sem futja mindenre. A hatékonyabb, a differenciálást lehetővé tevő csoportbontásra egyre inkább nem. Szakkörökre egyáltalán nincs pénz. Az önkormányzati iskolák az önkormányzatok szegénységétől szenvednek, az egyháziak pedig a különböző trükkökkel átcsoportosított és számukra nem juttatott pénzek hiányától. Ennyi is elég ahhoz, hogy újra feltegyem a kérdést: valóban az iskolai büfé kínálata az, ami ilyen sok szót érdemel? Vagy inkább gumicsont, melynek rágása jótékonyan eltereli figyelmünket a többi problémáról?

Ritter Betty
A szerző középiskolai tanár