Tamás Ervinék a diktatúra előszobájában

Tamás Ervin, a Népszabadság főszerkesztő-helyettese egy szombat reggeli tévéműsorban megszüntette az egész magyarországi balliberális sajtót. Írottat és elektronikusat, országost és regionálist, napi-, heti- és havilapot egyaránt. A saját lapjával sem tett kivételt, amikor a következőket mondta a hamarosan hivatalba lépő, második Gyurcsány-kormány hatalomgyakorlási elképzeléseiről: „Ha objektíven nézzük a dolgokat: ha Orbán Viktor alakítja ki ezt a struktúrát, akkor a diktatúra előszobájának tekintjük. Biztosan sok publicisztika született volna arról, hogy mennyire centralizált az államhatalom, mennyire egy kézbe folyik össze valamennyi döntés.” Tamás Ervin kijelentéseire a műsor többi résztvevője – Mészáros Tamás publicista és Németh Péter, a Népszava főszerkesztője – a műsor alatt nem reagált, elfogadták kollégájuk megállapításait.
Tamás Ervin mondataiból két dolog azonnal következik:
1. Ami Orbánnál a diktatúra előszobája, az Gyurcsánynál nem a diktatúra előszobája.
2. A balliberális publicisták Orbánt folyamatosan támadták volna a túlzottan centralizált államhatalom kialakítása miatt, azért, mert túlságosan egy kézbe folyik össze valamennyi döntés, Gyurcsánynak viszont elnézik ezt.
A közvetleneken túl azonban más következtetések is adódnak. E mondatokból az is kiderül, hogy Tamás Ervin és társai nem azt írják és mondják, ami van. Szándékosan nem a valóságot közvetítik. S figyelembe véve, hogy ezek az újságírók politikai napilapokat vezetnek, valamint több lapban írnak, televízió- és rádióműsorokban szerepelnek, az is megállapítható: az általuk képviselt médiumok sem írják meg az igazságot, illetve amit írnak és mondanak, az egyszerűen nem igaz. S ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a magyarországi média szinte teljes egésze ugyanazt fújja, sugallja és hallgatja el, mint ezek, akkor azt lehet mondani, hogy a magyar állampolgárok általában félre vannak tájékoztatva. Azaz nincsenek tájékoztatva. A közélet információi, a hatalom ellenőrzése következtében keletkezett adatok fizikai értelemben sem jutnak el az emberekhez, akik a valódi tények ismerete nélkül mennek el például választani. Az európai uniós tag Magyarországon a demokrácia helyett az a demokrácia, amit ezek a sajtóban dolgozó urak (és hölgyek) annak hazudnak. Jobboldali kormányokról szólva hányszor hangzott el a diktatúra veszélyére történő felhívás. A sorba még Göncz Árpád köztársasági elnök-médiasztár is beállt, amikor egy olasz újságban „emelte fel szavát” a magyarországi demokrácia megvédéséért. Nos, vajon csodának tekinthető, hogy ilyen sajtóviszonyok közepette a választók eltévednek és szándékuk ellenére a diktatúra előszobáját érzik vonzóbbnak?
Ezek után nézzük meg, hogyan hazudik-csúsztat a két lap! A Népszabadságban az amerikai sajtószabadságot belülről is jól ismerő Füzes Oszkár például a nyílt beszéd helyett így beszél mellé a „diktatúra előszobájáról”: „Gyurcsány három emberének nyilván azért nem lesz szabályos hivatalnoki egyenruhája, hogy ne gabalyodjanak bele a fönnálló hierarchiába. Nem kell, legalábbis nem nekik kell hivatali üléseken egyeztetgetniük, klientúrákkal bajmolódniuk, pártelnökségekkel és parlamenti bizottságokkal alkudozniuk. (…) Reformkorban nem logikátlan, hogy akinek hatalmában áll, megkerüli, sőt megszünteti a fönnálló hierarchiát. Ha sikerül neki, némi időhöz és mozgástérhez jut addig, amíg bele nem gabalyodik az új, immár általa teremtett hierarchiába. Óra indul, tér szűkül.” „Tér szűkül.” Vajon miért nem csomagolja még a bőröndjeit Füzes Oszkár?
A Népszava persze még ennyire se megy el. Álomigazgatás című cikkében a hatalom – minimum antidemokratikus – koncentrációjával szemben a leghalványabb kétely sem merül föl a szerzőben. Simon Zoltán a „diktatúra előszobájának” leírásakor tájékoztatás helyett igazi népszavazás-szervilizmust tár fel előttünk: „Hétköznapi halandó számára nehezen érthető, hogyan és miért alakítja át az egyelőre csak kijelölt miniszterelnök a kormányzati struktúrát. Ami esetleg egy hangsúlyozottan kívülálló számára az új kormányzás logikájából kiderülhet, hogy új szervezetek – kabinetek, bizottságok és tanácsok – jönnek létre, közvetlenül Gyurcsány Ferenc alárendeltségében. (…) De milyen hatása lehet mindennek egy hétköznapi halandóra? Nagyjából annyi, hogy a jövőben ellenőrizni lehet, ki mire költötte el a pénzt, a döntések gyorsabban és az adófizetők számára remélhetőleg olcsóbban születnek meg, s az sem tart majd hetekig, míg a kasszából például egy útépítést megrendelő önkormányzathoz megérkezik a fejlesztési pénz. Gyurcsány Ferenc tiszta helyzeteket akar teremteni. Ehhez kért felhatalmazást. Lássuk, mire megy vele.” Ha Simon Zoltánon múlik, mindegy, mire megy Gyurcsány vele. Majd Simon megírja… Nemegyszer hallottam a Népszabadság főszerkesztő-helyettesét és a többieket a sajtó helyzetéről szónokolni különböző tévéműsorokban. Az ilyen alkalmakkor egyfelé beszélgetve rendre előrángatják azt az unalomig ismételgetett tételüket, hogy „jó lenne végre a jelenlegi helyett egy tisztességes jobboldali sajtó”, amely tétel azért szemérmetlen és aljas, mert a jobboldali sajtó soha nem volt olyan lezüllött erkölcsi és szakmai állapotban, mint a baloldali jelenleg. Méreteiket tekintve pedig a közélet megtisztulásának szempontjából ez körülbelül olyan, mintha Augiász istállójának kitakarítása helyett a port kéne csupán letörölgetni a kilincsekről.
A baloldal sajtóintézményei egyszer már megmutatták, hogyan viselkednek diktatúrában. A helyzet azóta romlott. 1990 óta ugyanis valóban választhatnak tisztességes és tisztességtelen újságírás között. Ők az utóbbit választják. Erre pedig már nincs mentség.