A kormány felelősségének értelmezéséhez

Őszintén tisztelt köztársasági elnökünk, Sólyom László hétfői nyilatkozatában alkotmányunkkal teljes összhangban közölte, nincs törvényes lehetősége személyesen dönteni a kormány, illetve a kormányfő leváltásáról, mert arra csak a parlamentnek van jogosultsága. Ugyanakkor indokoltan hívta fel parlamentünk figyelmét arra a nem kevéssé erkölcsi felelősségre, amellyel Gyurcsány Ferenc – önvallomása szerint is – messzemenően megterhelte saját és kormánya működését. Az alkotmányunk által elismert, de nem kifejtett kormányfelelősség értelmezéséhez hadd járuljon hozzá szerény eszközeivel a történész is, múltunk legjobb hagyományaiból merítve.
A kormányfelelősség szükségességét a polgárosodás és a patriotizmus hazai útkeresői a 18. század végén kezdték megfogalmazni. 1830 őszén pedig az országgyűlésen is elhangzott „a ministerek felelet terhe alá vetésének” kívánalma. 1832-ben a pályakezdő Kossuth megyegyűlésen javasolta „világosan törvényczikkelybe tenni” a miniszterek felelősségének követelményét, sőt mindjárt az is, hogy „az országgyűlésnek jussa” legyen „számot kérni s büntetni”. A reformellenzék – az 1840-es évektől leggyakrabban Eötvös József és köre – a kormányfelelősséget a politikai követelések élvonalába emelte, Deák Ferenc pedig az európai jogfejlődés ismeretében egyenesen leszögezte, hogy „alkotmányos országban a kormánynak törvény által kimondott felelőssége múlhatatlanul szükséges”. 1847. szeptember 2-án Pest megye jóváhagyta, hogy követei, Kossuth Lajos és Szentkirályi Mór sorolják feladataik közé, miszerint „a nemzet elegendő biztosítékkal bírjon” a kormány tevékenységét illetően „a számoltatást és felelősséget valósítani”.
Ilyen előzmények után nem csoda, hogy az első „független magyar ministerium alakításáról” szóló 1848. évi 3. törvénycikk nemcsak azt mondta ki, hogy a miniszterek „a köztörvény alatt állanak”, hanem egykorúan nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő konkrétsággal és részletességgel szabályozta a minisztereknek a hivataloskodásuk körében tanúsítandó felelősségét. Ez a felelősség terjedjen ki „az ország függetlenségét, az alkotmány biztosítékait”, a törvényességet, „az egyéni szabadságot”, a „tulajdon szentségét” érintő kérdésekre, a közbiztonságot sértő vagy mulasztással lehetővé tett minden sérelemre és a – mai fogalmaink szerinti – minden korrupciós cselekményre. Továbbá igen szabatosan rendelkezett arról is, hogy egy parlamenti bíróság által vétkesnek talált minisztert sújtsák (királyi kegyelemmel sem feloldható) büntetéssel. Úgy gondolom, hogy az ebben a kérdéskörben ma fennálló joghézagot korszerű törvény megalkotásával mielőbb be kell tölteni.
Köztársasági elnökünk nagyon indokolt morális követelményeihez csatlakozva hadd emlékeztessek arra is, hogy 1848-ban a korviszonyok adott keretei közt, de korántsem csupán a sajtóra vonatkoztatva, törvénybe iktatták azt is, hogy „ki a nyilvános köz- és vallásos erkölcsiségből, s a tisztességes erkölcsökből csúfot űz, 1 évre terjedhető fogsággal és 400 forintig emelkedhető [8 hold föld átlagáráig terjedő] pénzbírsággal büntettetik.” Korszerűsítve tegyük ezt is magunkévá, mégpedig úgy, hogy ne engedjük se szóval, se tettel szennyezni sem a múltat, sem a jövendőt.

A szerző 1990–1994 között
a magyar Országgyűlés elnöke