A provokáció a kormány végső esélye

Naponta lelepleződik a kormány alkalmatlansága. Bármihez is érnek, bármilyen feladathoz látnak, rögvest csődöt mondanak. Legyen az egy nemzeti ünnep biztonságának megszervezése, az általuk válságba taszított ország gazdasági hanyatlásának megállítása, vagy a felvidéki magyarverésekre adandó világos külpolitikai válasz. Az MSZP népszerűségvesztése a leghűbb szavazóinak számító városi nyugdíjasokat is elérte.
Az immár a fejetlenség határait súroló általános visszavonulásban már csak a baloldali újságírók harcolnak tovább, igaz, ők most is megtehetik, hogy ne válogassanak az eszközökben. Az augusztus 30-i Nap-keltében Aczél Endre úgy érezte, minden további nélkül felszólíthatja a Fidesz frakcióvezetőjét, tegyen úgy, mint Angela Merkel. Ismerje el, hogy a jelenlegi gazdasági helyzetben nincs lehetőség a gazdaság adócsökkentéssel történő dinamizálására. Még ha lenne is egy szemernyi igazság abban a hátramutogató kormányzati mítoszban, hogy az elmúlt 16, vagy éppen hat év osztogatásai felelősek a kialakult válsághelyzetért, nem a kormány félrerántása kellett volna az első dolgának lennie a 2002. május 27-én megalakult új kabinetnek? Miféle példátlan felelőtlenség, ha állítólag tudták, hogy rossz irányba megyünk, mégis négy évig hallgattak erről, és meg sem próbáltak e tarthatatlan helyzeten változtatni?
Aczél csak néhány apróságról felejtett el szólni. Többek között arról, amit maga Merkel is elismert, hogy a gazdasági növekedés mostani gyorsulásában, a munkanélküliség csökkenésében kiemelt szerepe volt Schröder kancellár saját pártja ellenállásával szemben is keményen keresztülvitt adócsökkentési programjának.
A cselédsajtón túl a kormányzat már csak a jobboldal fegyelmezetlenségében és provokálhatóságában bízhat. A provokációkban élen jár az úgynevezett Új Generáció. Az SZDSZ ifjúsági szervezete úgy véli, neki van joga meghatározni, hogy Tarlós István mikor, hova látogathat. Ugyanebbe a sorozatba illik már a parlamenti választásokon is feltűnt jelenség, a politikai ellenlábas lehetőleg indulatos szavainak titokban történő rögzítése, majd kellő körítéssel való publikációja. S jól észrevehető az a feszült várakozás, ahogyan ismét valami nagyon komoly rettegnivalóra áhítoznak. Persze Csurka István és pártjának maradványa önmagában már kevés mumusnak. Az sincs kizárva, hogy az önkormányzati választásokig valamelyik kelléktárban megtalálják Bácsfi Diánát. Kommunikációs szempontból a kormány számára természetesen az lenne az igazi, ha ismét sikerülne valami rettegni való idézetet begyűjteni Kövér Lászlótól vagy Mikola Istvántól.
Az MSZP esetében biztosra vehető, hogy Gyurcsány mögött addig feltétlenül kitartanak, amíg legfőbb hatalmi bázisaik, az önkormányzatok szilárdan a kezükben maradnak. A parlamenti választásokon egy gigantikus hazugságsorozattal sikerült a koalíciónak megszereznie a győzelmet. Ha megúsznák, hogy ne váljon büntetőszavazássá a helyhatósági voksolás, annak következményei beláthatatlanok lennének. Az nem kevesebbet jelentene, mint hogy a magyarországi társadalmat sikerült olyan mértékben szétverni, a saját érdekeinek felismerésére képtelenné tenni, hogy azzal szemben kellő médiatámogatással immár minden megtehető. Jelzésértéke lesz annak is, milyen válasz születik Budapesten arra a kérdésre, hogy van-e élet Demszkyn kívül, hiszen az SZDSZ léte szempontjából kiemelkedő fontosságúak a fővárosban elért eredményei. És annak is, hogyan szerepel majd vidéken az ország nagy részében csak ráfizetést látó kormányzat, mely néhány fejlődésre kijelölt poliszon kívül a legszívesebben mindent bezárna. A voksolás kimenetele világosan jelezni fogja a külső megfigyelők számára is – EU, hitelezők stb. –, hogy a magyar társadalom terhelhetőségének és kizsákmányolhatóságának vannak-e egyáltalán határai.
Egy politikai földrengéssel felérő ellenzéki siker nem csak a Gyurcsány-kabinetet kényszerítheti majd engedményekre. Nem kizárt egy MSZP-n belüli puccs sem, viszont az előre hozott választások esélye a magyarországi alkotmányos feltételek között minimális. Valóban fájdalmas belegondolni abba, milyen katasztrofális pénzügyi, egészségi, demográfiai, mentális, erkölcsi stb. állapotban lesz ez az ország 2010-re. De ebben a helyzetben a végletes elkeseredés könnyen rossz tanácsadó lehet, ami többeket a teljes letargiára, a szavazástól való távolmaradásra ösztönözhet. Erre játszik rá a kormány és médiája, amikor „a Fidesz sem tudna mást tenni” mottójú legendát terjeszti. A távolmaradás gondolatával játszóknak tudniuk kell, pontosan az adja meg a választások komolyságát és felelősségét, hogy azt nem lehet utólag visszavonni. A rossz döntést csak négy év múlva lehet korrigálni, bármennyire is jólesik a kedvező közvélemény-kutatási adatokat olvasni, ezek jelentősége most szinte nulla. A reménytelenség elérheti azt is, hogy sokan felüljenek a kormányzati provokációknak, s belehajszolják magukat valami meggondolatlan akcióba. A 2002-ben az Erzsébet hídon történtek jól mutatják, a kormánytól nem áll távol a brutális fellépés. Ráadásul régi tapasztalat, hogy igazán mindig a gyengébb érdeke a játékszabályok maradéktalan betartása.
Gyurcsány, ha külső nyomásra is, de a parlamenti választásokat követően kiterítette lapjait. Nyilvánvalóvá vált, ő maga sem vette komolyan egyetlen ígéretét sem. Ami ennél is elkeserítőbb, hogy egyetlen komolyan vehető érv sem szól amellett, hogy a kormánypártok önkormányzati kampánya akár egy hajszálnyival is őszintébb lenne. Az október 1-jei voksolás brutális nyíltsággal megválaszolja majd azt a kérdést, hogy Magyarország egyáltalán felébreszthető-e. S megtudhatjuk, vajon meddig szavaznak az emberek saját elemi materiális érdekeik ellen.

A szerző történész