Joguralom hiányában senki nem felel semmiért

Látszólag egymástól távoli területek és kérdések: a tűzijáték-katasztrófáért, az egészségügy és az FTC csődjéért való jogi felelősség kérdése. Mégis, a számos közös vonás legfontosabbika: minden megszólalt vezető hárítja magától a felelősséget, s másra mutogat; az elődjére, más személyre, az időjárásra (!). Így a kívülállóban felmerül a kérdés: nagy dolgokban senki nem felelős semmiért, valóban egy következmények nélküli ország lennénk? Honnan ered ez a szemlélet, van-e jogi alapja?
A felelős vezetők mellébeszélése a szocialista, diktatórikus jogfelfogás továbbélésének következménye. Ahol a jog – mint mindnyájan emlékszünk rá – az „uralkodó osztály törvényerőre emelkedett akarata volt”, amelyet a diktatórikusan uralkodó kommunista párt testesített meg. Hatalommegosztásról, jogegyenlőségről, a felső vezetők jogi felelősségéről szó sem lehetett. A jogszabályok tetszőlegesen, bármikor változtathatók voltak, a vezetők pillanatnyi igényei szerint. Azonban ezek a szabályok sem vonatkoztak a felső vezetők bő csoportjára; ők voltak a nómenklatúra, akik diktatórikus módon, felelősség nélkül irányítottak. Illetve létezett a vezetők esetében a kollektív felelősség elve, amely végső esetben egy szavazógépként működő testületre hárította a felelősséget (párt, kormány, parlament stb.). Ennek a következménye volt az, hogy a párt (parlament, kormány stb.) az elkövetett legszörnyűbb cselekményekből, bűnökből, csődökből levonta a következtetéseket – személyi, jogi felelősség nélkül –, vagyis minden ment tovább ugyanúgy.
Hogyan alakult ez a jogállamokban, hiszen az 1989–1990-es rendszerváltozás során minden politikai párt ennek megteremtését tűzte ki célul?
A felvilágosodás kora után alakult ki a német jogban a jogállam (Rechsstaat), illetve az angol jogban a joguralom (Rule of law), a demokratikus államok máig ható alapeszméje. Ez röviden és leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a demokratikus módon lezajlott szabad választások után hatalommegosztás keletkezik az államban (törvényhozó, végrehajtó, igazságszolgáltatás), ahol minden szerv és személy a jogegyenlőség elve alapján alá van vetve a demokratikusan megalkotott jog uralmának. Ebből következik, hogy a jogállamban a jogegyenlőség alapján pontosan ugyanolyan egyéni jogi felelősség terhel mindenkit cselekedeteiért, döntéseiért. Ez a gondolat az önkényes, diktatórikus felelősség nélküli hatalomgyakorlást kívánja kizárni.
Ez a rendszer a klasszikus jogállamokban működött, működik – igaz, nem tökéletesen. Példaként hozhatjuk a Nixon, Clinton amerikai elnökök, a Kohl kancellár elleni jogi eljárásokat, amelyek nem egy esetben teljes erkölcsi bukásukat, jogi felelősségük kimondását is jelentették. Utalhatunk a közelmúltban a legnagyobb amerikai cégek legfelsőbb vezetőire kiszabott súlyos börtönbüntetésekre mérleghamisítás miatt, az olasz futballbotrányban a legfelsőbb vezetőkre és vezető klubokra kiszabott súlyos büntetésekre vagy az olasz ügyészek nyolcvanas évekbeli „tiszta kezek” mozgalmára, amelyek szinte az egész korabeli olasz politikai életet lefejezték.
Most nem térnék ki az elmúlt másfél évtized magyar, milliárdos értékű gazdasági-politikai ügyeire, ahol a kezdeti nagy hullámok után elsimultak a dolgok, s végeredményben a legtöbb érintett emelt fővel távozhatott. Maradjunk csak az említett három ügynél.
A magyar labdarúgás évtizedekig a pártállam szent tehene volt. A hazai mérkőzések sokszor nem a pályán dőltek el, hatalmas pénzek jöttek-mentek ellenőrizetlenül, a teljesítmény egyre gyatrább lett, de pártállambácsi minden korrupciót, csődöt jótékonyan elsimított. A rendszerváltozással elvileg ugyanaz a helyzet következett be, mint a jogállamokban; a labdarúgó-egyesületeket a támogatóknak, a közvetítéseknek, a nézőknek kell eltartania. Helyesen. A jótékony állam, az önkormányzatok fokozatosan kivonultak a korábbi sztáregyesületek mögül (pl. Honvéd, Vasas, Újpest, Tatabánya, DUTK stb.), s ezek hatalmas megpróbáltatások után próbálnak valahogy talpon maradni. Ebben komoly gondot jelent, hogy a magyar focisták az évtizedek alatt elfelejtettek játszani, így gyéren vannak támogatók és nézők. Az FTC hatalmas, országos népszerűsége miatt viszont megmaradt az utolsó állam által finanszírozott egyesületnek, amely mindig kapott valami mentőövet (pl. Torgyán Józsefet) vagy haladékot. Közben – ma már látszik – százmilliók folytak el, katasztrofális szerződések köttettek, s az egyesület jogilag elhibázott alapszabály alapján működik. Az elnökség az elnökre mutat, ő az elődjére. Holott minden elnökségi tagnak és elnöknek megvan a személyes jogi felelőssége a történtekért, a gazdasági vezetőkkel együtt. Miért nem kezdeményezte senki új alapszabály megalkotását, miért nem ellenőrizte senki a gazdasági működést, a szerződéseket? Miért nem vontak be független jogi és gazdasági szakértőket? Bizony-bizony, mindezért a volt és jelenlegi elnökség és a mindenkori gazdasági vezetés személyileg, jogilag felelős.
Következik az egészségügy. A katasztrofális gazdasági és működési helyzet tizenhat éve közismert – lényegi változás nem történt. Kiindulópont, hogy az egészségügyi ellátás alapvető működését tekintve biztosítás, ahol akárhogy is, a lakosság fizeti a költségeket, adók, biztosítási összegek vagy közvetlen hozzájárulás útján. A szocialista állam nagy hazugságainak egyike az ingyenes egészségügy volt. Ez soha nem volt ingyenes, mert az ellátás, a kezelések költségeit, a munkabéreket kifizette a lakosság saját alacsony munkabéreivel s az elburjánzott hálapénzzel. Így az a cél, hogy az egészségügy a befolyt összegekkel ésszerűen gazdálkodjon, mindenképpen helyes. Az is helyes, hogy ha a biztosítottak által fizetett hozzájárulás nem fedezi a költségeket, emelni kell a hozzájárulást, mint bármely biztosításnál. De nem így. A vizitdíj, az ellátási díj bevezetése vagy a járulékok emelése elfogadható lenne, csak éppen nem old meg semmit a működési gondok közül; nem javítja a betegek, orvosok, segédszemélyzet katasztrofális helyzetét. Próbált-e valaki az elmúlt tizenhat évben tenni ez ellen valamit? Nem. Felelős-e ezért minden miniszter, vezető egyénileg, jogilag? Igen.
Viszonylag egyszerűbb a tűzijáték-katasztrófa jogi felelősségének megállapítása. A tűzijátékok rendezéséről, megkezdéséről, illetve félbeszakításáról jogszabály is rendelkezik. A konkrét lebonyolításra kormányhivatal kötött szerződést egy olyan céggel, amelyikkel a múltban is komoly gondok voltak. Ennek alapján a szerződéskötő szervek, illetve a katasztrófavédelem felelőssége személy szerint és jogilag megállapítható, mert a tűzijátékot el sem lehetett volna kezdeni, illetve legkésőbb 21.10-kor végleg le kellett volna állítani, az elsötétített városrészeket ki kellett volna világítani, ezáltal a súlyos személyi sérülések száma valószínűleg jelentősen csökkent volna (úgy, mint Kaposváron és Székesfehérváron, ahol el sem kezdődött a tűzijáték, mert a felelősök így döntöttek).
További kérdés, hogy megállapítható-e Gyurcsány Ferenc, Demszky Gábor és a rendészeti miniszter felelőssége? Igen. Vagyis a kormányfőnek, a főpolgármesternek legkésőbb 21.10-kor észlelnie kellett volna a katasztrófahelyzetet, s miniszterelnöki, illetve főpolgármesteri tisztségéből adódóan azonnal intézkedni kellett volna. Ha személyesen nem észlelték a katasztrófát – vidéken voltak –, kellett volna olyan személynek lenni, aki azonnal értesíti őket. Mindez nem jogszabályból, hanem tisztségükből eredő kötelezettség lett volna. Megállapítható-e a tűzijáték-katasztrófáért az alsóbb szintek, illetve a főpolgármester és a miniszterelnök jogi, személyes felelőssége? Igen, ugyanúgy, mint az előző esetekben. Megállapítható lenne akkor, ha tizenhat évvel a rendszerváltás után nálunk már régen jogállam és joguralom lenne. De sajnos nincs. Kérdés az, hogy belenyugszunk-e ebbe?

A szerző jogászprofesszor, egyetemi tanár