Magyarverések Szlovákiában

Valójában még Trianon előtt, 1919-ben kezdődött a magyarverés és az üldöztetés; először ekkor mentették életüket a Dunát vagy a Drávát átúszva a magyarok. A napirenden lévő magyarverések Délvidéken, újabban Szlovákiában és Romániában emlékeztetnek bennünket az előző nyolcvan év kisebbségi gyakorlatára, ahol az egyik államban alkalmazott diszkriminációs eszközt azonnal alkalmazták valamely szomszédos kisantant – később szocialista – országban is. A birtokelkobzások, a földosztás, a személynévtől való megfosztás, az állampolgárságtól való megfosztás, a határsávba a többségiek betelepítése, a magasabb kamatra adott hitelek, a kisebbségi magyarság államtól független kulturális fennmaradását szolgáló egyházak létalapjának, szervezeti önállóságának felszámolása mindenhol ugyanúgy történt. 1944-ben a magyarságot üldözték a formálódó titói Jugoszláviában, Kárpátalján és Erdélyben is.
Mi okozza az egykori nemzetiségeink máig ható gyűlölködését? Hiszen a Magyar Királyságban a mezővárosok, szabad királyi városok önkormányzatiságában is megvalósulhatott a kisebbségek, népcsoportok és felekezetek részvétele. A magyarországi városok kelet-európai társaikhoz hasonlóan többetnikumúak voltak. Már a korai időszakban gyakorlattá vált, hogy a különböző felekezethez tartozó, nemegyszer más nyelven is beszélő lakosság közötti villongások elkerülésére a felekezeti vagy nyelvi arányszámot figyelembe véve valamilyen szinten a kisebbségi népcsoportokat is bevonták a város irányításába.
Budán a XVIII. században szerb kisebbségi önkormányzat – szerb adminisztrációval – működött. Siklóson a cigányok évente három-négy esküdttel és egy bíróval vezetett kisebbségi önkormányzatban éltek, Baján a XVIII. században a zsidók négy esküdttel, két gondnokkal, egy bíróval irányított kisebbségi önkormányzatban éltek. S a vegyes lakosságú helységekben a vallási vagy az etnikai megoszlás arányát követően váltották az egyik vagy másik népcsoporthoz tartozó bírók egymást; az esküdteket is több helyen az arányszámnak megfelelően választották.
Baját a XVII. században kis és nagy tanács vezette. A kis tanács tizenkét esküdtjéből négy magyar, négy német és négy rác tanácsos volt; a nagy tanács 24 tanácsosa közül nyolc magyar, nyolc német, nyolc rác volt. Siklóson a feljegyzett 80 bíróból négy szerb volt, tizennégy német és kilenc horvát. Békéscsabán a lakosság 17 százaléka volt csak katolikus, ezért minden hetedik évben katolikus bírót választottak.
Kolozsváron a szászok és a magyarok közötti viszálykodások lecsillapítására 1458-ban Szilágyi Mihály kormányzó elrendelte, hogy a száztagú tanácsban a szászok és a magyarok ötven-ötven taggal képviseltessék magukat. Ők válasszanak maguk közül tizenkét esküdtet és bírót. Az esküdtek közé hat magyart és hat szász polgárt válasszanak, a bíró pedig évente változzon; magyar vagy szász legyen. A város bármiféle jövedelmeit a magyarok és a szászok egyenlően használhassák. E megállapodást 1468-ban Mátyás király némi módosítással – Buda város példájára hivatkozva – is megerősítette, és kiváltságlevélben rögzítette. A teherviselés egyenlőségét célozta azon intézkedése, miszerint a száztagú nagy tanács tagjai közül tizenkét magyar és tizenkét szász készíti el az adónyilvántartást. E szokás 1848-ig érvényben maradt.
Az erdélyi örmény városok kiváltságlevelében nemcsak az önigazgatásra való joguk, hanem az örmény nyelv szabadsága is benne van. 1868-ban Európában először fogalmaztunk meg nyelvtörvényt – nemzetiségi törvény néven –, amely lehetővé tette a kisebbségi nyelv szabad hivatali használatát mindenütt, ahol a nemzetiségek száma elérte a lakosság húsz százalékát. A jegyzőnek vizsgáznia kellett az adott helységben használatos nyelvekből, s a kormányhivatalokban is el kellett fogadni a kisebbségi nyelveken fogalmazott beadványokat.
A horvátok társországi státust kaptak, a románok, szerbek önálló egyházszervezetet, iskolarendszerük fenntartását az állam támogatta, papjaik, tanítóik fizetését az állam biztosította stb. Arthur Griffith, a Sinn Féin alapítója egyenesen követendőnek ajánlotta Anglia számára a magyar kisebbségpolitikát. A nemzetiségek azonban kevesellték, mert ők a szászokéhoz és a horvátokéhoz hasonló területi autonómiát követeltek. Vagyis kollektív jogokat, amelyeket mai napig nyíltan sem az Európai Unió, sem a strasbourgi Európai Emberi Jogi Bíróság nem ismer el.
Egyébként Trianon belénk nevelt bűntudata miatt szóltak egy felvidékire a minap egy lakossági gyűlésen: „Te hallgass, mert te szlovák vagy!” És emiatt tépték ki a magyar zászlót az egyik sas-hegyi ház oromzatáról és dobták a fenyők alá március 15-én. Ezért nem állnak ki az anyaország balliberális külügyesei Kovács Lászlótól Szent-Iványin át Göncz Kingáig tizenhat éve. Ők ugyanúgy nem tanulták az iskolában, hogy hazánk ismerte el először a kollektív jogokat a szász autonómiával 1224-ben, mint a mai nemzedékek sem tanulják – még a leendő diplomaták sem! (E kényszertől hajtva írtam meg mindezt részletesen az Autonómiatípusok Magyarországon és Európában című könyvemben.)
Az autonómia szóról sokan beszélnek, de tartalma, úgy tűnik, még az arról beszélő politikusok számára sem mindig világos. Legutóbb egy vajdasági újságíró aggódott a területi autonómia követelésétől, féltve a szórványban élőket a magukra maradásuktól… Valóban fontos lenne, hogy magyar kormányzati koncepció is készüljön e kérdésben, azonban ahhoz szükséges tisztázni néhány alaptételt.
A területi autonómia egy 70-80 százalékában egy etnikum által lakott térségben önálló közigazgatással, adóbevételekkel, parlamenttel, annak felelős kormánnyal, saját rendőrséggel, leadott miniszteri tárcákkal (kivéve általában a külügyet, a nemzetbiztonságot és a hadügyet) gazdasági és kulturális megerősödést jelent. A szórványban élő nemzetcsoport „anyaországaként”, védőernyőjeként őrködik a szórvány kulturális autonómiáját kiegészítő erős helyi önkormányzatok önállósága és a helyben vagy adott régióban használt anyanyelv szabadsága fölött. Megvalósítható lenne a mai Szlovákia déli részén összefüggő sávban élő magyar települések egy régióba szervezésével, továbbá a Székelyföldön az EU-tagországokban lévő modellek kombinációja alapján. (Lásd a dél-tiroli, skót, katalán, Aland-szigeti, korzikai közigazgatást, de területi autonómiával bírtak a székelyek, szászok, horvátok Magyarországon a múltban.) Ez a modell természetesen abszolút megfelel az Európai Unió demokráciáról vallott felfogásának. Eszerint minden ügyet a maga szintjén kell elintézni, akkor az emberek magukénak érzik a kormányzatot, ha helyi szinten az ő részvételükkel intéződnek az ügyek (szubszidiaritás elve).
A kulturális autonómia vagy a személyi elvű autonómia alatt lényegében azt értik, hogy az adott népcsoport, kisebbség a befizetett adói ellenértékeként rendelkezzen anyanyelvi oktatási rendszerrel az óvodától az egyetemig, beleértve természetesen az anyanyelvi szakoktatást és a kulturális intézményeket (színház, kulturális egyesületek, kiadók támogatása stb.). Mivel a kisebbséghez tartozók ugyanolyan adófizetők, mint a többségi nemzethez tartozók, e jog megtagadása végül is hátrányos helyzetbe hozza őket az államnyelvet anyanyelvként beszélőkkel szemben, tehát egyéni szabadságjogaikban diszkriminálja a kisebbségben élőket. (A Magyar Királyságban állami támogatással biztosították a szerbek, románok részére ezen iskolarendszer fenntartását, ha az önálló egyetemre való igényük nem valósulhatott is meg.)
Az egyházi autonómia jelentősége kevésbé ismeretes, pedig hazánkban – az európai fejlett, a kisebbségek asszimilálására törekvő országoktól eltérően – valamennyi autonómiatípus létezett a kisebbségek számára. Akár a tordai országgyűlési határozatokig is visszamehetünk az időben, hogy lássuk: a református erdélyi fejedelmek toleráns magatartása hogyan segítette elő az önálló görögkeleti egyház fennmaradását, a román anyanyelvi kultúra megszületését Erdélyben és a szerb, román kultúra fejlődését Magyarországon a XVIII–XIX. században. Miközben Európában vallásháborúknak álcázott központosító harcokban ölik az ír katolikusokat, a délfrancia hugenottákat vagy a presbiteriánus skótokat. Az I. Lipót-féle kiváltságaikra alapozva a szerbek, románok a XIX. század végéig a görögkeleti pátriárka főségével kialakuló önálló szerb és román egyházszervezeteken belül kiépülő anyanyelvi iskolaszervezetük, egyesületeik, sajtójuk segítségével teljesíthették ki kulturális fejlődésüket, élvezve az állami támogatást is.
A megoldás most a következő lehet:
1. A határon túl a tömbben élő magyarság számára területi autonómiát kell követelni.
2. A vegyes lakosságú területeket egyesítve az utóbb említett modellel minél szélesebb jogkörű, több hivatalos nyelvhasználatot lehetővé tevő helyi önkormányzatokat összefogó régiót vagy régiókat kell létrehozni.
A vegyes területekre alkalmazható modellek közül figyelemre méltó az északír nagypénteki egyezmény is. Amikor több évszázados elnyomatás után 1921-ben Írország kivált Nagy-Britanniából, Észak-Írország éppen az ott élő nagyobb számú protestáns, angolpárti (egykori angol és skót betelepülő) lakossága miatt maradt Nagy-Britannia része. Évtizedes harcokat zárt le a nagypénteki egyezmény 1998-ban, amely megoldást próbált találni a vegyes etnikumú térségek közös közigazgatására. A hatalomlebontás elve értelmében nagyobb jogosítványokat kaptak. Bonyolult szavazással akadályozzák meg, hogy bármelyik fél rákényszerítse az akaratát a másikra. A kulcsfontosságú posztok betöltéséhez (mint a házelnök, a miniszterelnök és a helyettese), a kormányrendeletek kiadásához és a költségvetés elfogadásához szükség van mind a katolikus ír, mind a protestáns skót és angol többség támogatására. Természetesen tanulmányozni kell a koszovói modell vegyes lakosságú területekre érvényes megoldásait is. Minél előbb meg kell szülessen egy olyan könyv, amely ezen dokumentumok részletes fordításait tartalmazza, s kiegészítője lehet Csapó József SZNT-elnök Autonómiák és autonómiatörekvések című munkájának. Ha nincs megoldás, akkor fel kell vetni az önrendelkezés jogát, Eva Maria Barki kisebbségi jogász tanácsát megfogadva, ahogyan tették Dél-Tirolban is, amikor szabadságküzdelmüket elindították.

A szerző kisebbségkutató, tanár