Médiaháború ostrom idején

Közleményt adott ki a liberális párt, melyben így fogalmaznak: a Hír TV a tegnap éjszaka (hétfő éjszaka – a szerk.) elkövetett bűncselekmények közvetítése során olyan etikátlan módon járt el, olyan veszélyes politikai provokációt követett el, amely az SZDSZ szerint elfogadhatatlan. Amíg a televízió nem kér hivatalosan bocsánatot a magyar társadalomtól, a liberális frakció tagjai nem nyilatkoznak a televíziónak. Azt sérelmezik, hogy a tudósító a forradalom és a háború kifejezéseket használta a tudósítás során, rendőrök ellen, a randalírozók mellett állt ki.
Itt tartunk: az adóforintjainkból fizetett politikusok nem nyilatkoznak annak a televíziónak, mely – most már sokadszor – közszolgálati feladatokat ellátva, egyedüliként közvetített közérdeklődésre számot tartó eseményekről. Ráadásul az adóforintokból fenntartott köztévé vezetője kivezettette a Hír TV stábját az MTV épületéből, és közben azt mondta a csatorna munkatársainak, hogy szégyelljék magukat.
Nem állítom azt, hogy hibátlan volt a Hír TV hétfő éjszakai közvetítése, de háborús viszonyok között nem is várható el steril, objektív, érzelemmentes tudósítás. A helyszíni riport szubjektív műfaj, és éppen ettől hiteles. A kamera által közvetített kép nem teljes – ráadásul éjszakai eseményeknél korlátozott is a használhatósága –, ezért a riporter feladata arról is beszámolni, ami nem látható. Ilyenkor szabad – sőt kell is – emberinek lenni, bevallott félelmekkel és spontán érzelmekkel. Két dolog tilos: beavatkozni az eseményekbe, vagy felszólítani az embereket törvénysértő cselekedetekre. A Hír TV – véleményem szerint – egyiket sem követte el. A riporter állást foglalt a tüntetők mellett – olvasom a verdiktet, de azért én hallottam a közvetítés során azt is, amikor a felgyújtott vízágyúban szorult rendőrök miatt aggódott. Azok életéért, akiket cserbenhagytak vezetőik és társaik, amikor visszavonultak a térről. Arról nem is beszélve, hogy többórás élő adásban, könnygáztól fuldokolva és a vízsugár elől menekülve kevesen írnának szerelmes szonettet a rendőrséghez.
A magyar médiamunkásoknak nincs komoly rutinjuk a konfliktusos helyzetekből adott élő tudósításban. Szerencsére itthon nem volt alkalom gyakorolni, a távoli helyszínekről pedig többnyire nem saját, hanem hírügynökségek anyagait sugározzák. Most az is kiderült, hogy itthoni konfliktusok esetén is kényelmesebb átvenni más képét. Szakmai indokkal nehezen magyarázható meg például az, hogy az évente súlyos tízmilliárdokat elnyelő közszolgálati televízió a saját ablakaiból-tetejéről sem tudta megoldani az események élő közvetítését. Féltek a munkatársai, mondta az elnök, aki az ostromlott televízióban sorsukra hagyta az esti politikai műsor vendégeit, s miközben saját híreikben nem tudtak beszámolni arról, hogy miért támadják őket, arra volt energiája, hogy a kereskedelmi televíziók műsorába telefonon bejelentkezzen.
„Ha forradalmár lenne, ön melyik televíziót foglalná el?” – tette fel nemrég a kérdést óriásplakátokon és közpénzen az MTV a kedves polgároknak, és most fel vannak háborodva, hogy valakik válaszoltak a kérdésre.
Amikor Orbán Viktor annak idején nem nyilatkozott a Magyar Hírlapnak, és a Népszava újságíróit nem hívták meg a kormányszóvivői tájékoztatókra, abból világra szóló médiabotrány keveredett. Amikor kiderül, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök „fölkészíti” a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, bevonja őket a folyamatba, és megtanítja őket arra, hogy „nem fölszisszenni minden pillanatban”, akkor nincs botrány. Amikor kivezetik a Hír TV munkatársait a köztelevízióból, vagy bojkott alá vonja a médiumot az SZDSZ, az természetes egy jogállamban.
A tévéelnök szerint a Hír TV hamarabb ért a Szabadság térre, mint a tüntetők, de senki ne mondja neki, hogy ne hazudjon. Amikor a hírigazgató azt állítja, hogy nem tudja, mi volt a céljuk a tüntetőknek, senki nem kérdezi meg tőle, hogy miért nem tájékoztatták őt a tévé portásai. Amikor a többi tévé azzal védekezik, hogy őket nem engedték volna oda a tüntetők a térre, akkor miért nem kérdezik meg tőlük, hogy másnapi hírműsoraikban honnan voltak saját képeik? A magyar sajtó jelentős részét megvette kilóra a jelenleg kormányzó politikai elit, ezért amikor nincsenek világos direktívák (például augusztus huszadikán vagy hétfő este), akkor mindenki lapít, mint béka a csalánban, de amint megtörténik az eligazítás, azonnal és gőzerővel indul a bégetőkórus.
Gyurcsány kiszivárogtatott beszéde óta tudjuk, hogy mindig mindent meg tudnak magyarázni (augusztus huszadikán például esett az eső, azért nem tudtak közvetíteni a tévék a viharban, a vízálló Hír TV-t kivéve).
Az is elgondolkodtató, hogy egyre több szemtanú jelentkezik, akik szerint az első támadást a rendőrök indították az MTV-nél, amikor – bentről! – könnygázspray-t fújtak az akkor még csak jelszavakat skandáló néhány ember szemébe. Ezután indult meg a flakonok dobálása, érkezett meg az erősítés a Kossuth térről, és kezdődött meg az ostrom, de a sokaság még ekkor is azt kiáltotta, hogy „Ne dobáljatok!” Talán megérne néhány mondatot-műsorpercet az is, hogy miért kell a középületeket védő rendőröknek – akik egyébként huszonéves gyerekek – törülközőt csavarniuk a lábukra lábszárvédő gyanánt, miért az intézmények alkalmazottainak kell ellátni őket zsíros kenyérrel, és hogyan fordulhatott elő, hogy az MTV védelmekor a sérültek pajzsaival tudtak beállni új emberek a sorba.
Az SZDSZ-nek és Rudi Zoltánnak nem tetszett a Hír TV közvetítése. A világ nem volt ennyire finnyás: legutóbb II. János Pál temetésén láttam egyszerre ilyen sok csatornán ugyanazt azt élőképet, mint hétfő éjjel. Itthon több kereskedelmi csatorna mellett a Sky News, a BBC, a CNN és a Reuters hírügynökség előfizetői (száznál több televízió) használhatták a Hír TV képeit. Hétfő éjjel különben két sajtómunkás sérült meg, mindkettő a Hír TV-nek dolgozik. Nyilván, miközben vezényelték a támadást, hasba dobták magukat kockakővel. Az igazi hősök, balliberális vitézeink pedig (akik tizenhat éven keresztül eldönthették, mit hogyan kell tálalni Magyarországról) most távirányítóval és chipseszacskóval az ölükben azon gondolkodtak, meddig tűri a magyar demokrácia az eseményeknek az ő verziójuktól eltérő feldolgozását.