Ország a csődfelszámolási eljárás szélén

Orosz István
Nem tart-e attól, miniszterelnök úr, hogy kevés politikai tapasztalattal rendelkezik? – kérdezték Gyurcsány Ferenctől egyik első miniszterelnöki interjújában. Erre nagyjából az a válasz érkezett, hogy „nem, mert egy ország kormányzása nem sokban különbözik egy nagy cég vezetésétől, és abban már komoly sikereket értem el”.
Már ekkor sejteni lehetett, hogy Gyurcsányból baj lesz. Egy országot ugyanis nem lehet cégként kormányozni. Piaci viszonyok között a főnök lehet autoriter, lenézheti alkalmazottait, kiskirálykodhat, hozhat önkényes döntéseket, csalhat, lophat, mindaddig, amíg cége sikeres a piacon. A piac egyetlen erkölcsi mércét ismer: a profitot. Persze, ha a cég notóriusan nem tartja be szerződéseit, átvágja ügyfeleit, megkárosítja dolgozóit, akkor előbb-utóbb csődbe megy. Nem szokatlan dolog, a piacnak erre a helyzetre is megvannak a jól bevált eszközei: csődeljárás kezdődik, a céget gondnokság alá helyezik, fölszámolják, és maradék vagyonából igyekeznek kártalanítani a hoppon maradt ügyfeleket. A főnököt – az eset súlyosságától függően – bizonyos időre eltiltják cégalapítási jogától, vagyonát zárolják, megfosztják hitelkártyáitól, sőt ha törvényeket sértett, bírósági eljárás indul ellene. A főnök pedig átvészeli ezt a nehéz időszakot, és ha nem ment még el a kedve a piaci szerepléstől, ismét céget alapít, és folytatja. Kalandos élet.
Ám mi történik akkor, ha egy egész ország ügyeit intézi ilyen módon egy miniszterelnök? Mi történik, ha egy ország kerül csődbe? Ki veszi gondnokság alá? Ki kártalanítja a kárvallottakat? Hogy lehet egy egész országot fölszámolni? És hogyan lehet egy országot valahol máshol, más alkalmazottakkal újrakezdeni?
Magyarország pillanatnyi súlyos politikai, erkölcsi és gazdasági válságának az egyik oka az, hogy a miniszterelnök a csődfelszámolási eljárás szélére juttatta az országot, talán abban a reményben, hogy majd az Európai Unió fogja Magyarországot szanálni. Elfeledkezett azonban arról az egyszerű politikai tényről, hogy az ország lakosai nem az ő jól-rosszul fizetett alkalmazottai, akiket bármikor, kénye-kedve szerint elbocsáthat, akiket meglophat, akiket lenézhet, hogy Magyarországot nem lehet valahol máshol ismét megalapítani valaki másokkal.
A válság másik fő oka az, hogy a magyar politikai elit már megint egyszer rossz kompromiszszumot kötött a rendszerváltozáskor, és az akkor szőnyeg alá söpört problémák most ismét felszínre törtek. Politikát nem lehet hazugságra építeni, mondta Bibó, és most talán már a többség számára is félreérthetetlenül látszik, hogy a rendszerváltozás súlyos politikai hazugságokra épült. Ezért a pillanatnyi helyzet megoldásához nem elég a gazdaság helyreállítása, új, átfogó társadalmi szerződésre van szükség.
Két kérdésre kell tehát konszenzusos választ találnunk: az első, hogy melyek voltak a rendszerváltozás hazugságai, a második, hogy milyen feltételek között lehet kialakítani az új társadalmi szerződést.
Az Ellenzéki Kerekasztal talán legsúlyosabb tévedése az volt, hogy nem zárta ki a megbukott rendszer felső szintű irányítóit a politikai hatalomból. Ennek az lett a következménye, hogy a bukott rendszer képviselői is alapvető módon tudták befolyásolni, hogy milyenek legyenek az új köztársaság törvényei. A Magyar Köztársaság törvényei rosszak. Nem azért, mintha legtöbb törvényünk formálisan nem felelne meg a demokratikus jogállam követelményeinek (persze ilyen is van, például az ún. ügynöktörvény, amely az áldozatok jogainál fontosabbnak tartja az elkövetők jogait; vagy az önkormányzati törvény, amely nem szab határt annak, hogy ugyanaz a személy hány cikluson keresztül töltheti be a főpolgármesteri posztot stb.), hanem azért, mert képtelenek megvédeni a köztársaságot. A rendszerváltoztatás jogalkotói közül sokan nyilván jóhiszeműen tévedtek annak megítélésében, hogy az 1989–90-es bársonyos fordulat után ki szorul védelemre. A megbukott MSZMP-nek nyilvános és titkosszolgálati módszerekkel sikerült keresztülvinnie azt az álláspontot, hogy mindenekelőtt őket, az éppen összeomlott hatalom birtokosait és haszonélvezőit illeti törvényes védelem. Az Ellenzéki Kerekasztal pedig képtelennek bizonyult ezzel a véleménnyel hatékonyan szembeszállni és a születő köztársaság elemi érdekeit védeni a hatalom leköszönő birtokosaival szemben. Pedig, most már, tizenhat év elteltével igazán nem nehéz észrevenni, hogy a fiatal köztársaságnak igen nagy szüksége lett volna hatékony védelemre.
Először is igazi, új, ropogós alkotmányra, amelynek preambuluma rögzíti a rendszer megváltozásának tényét, rögzíti, hogy egy diktatórikus, elnyomó rendszerről tér át az ország a demokratikus jogállami rendszerre, és ennek a sajátos történelmi fordulatnak sajátos következményei vannak. Legelőször is az, hogy a fordulat zavartalan végbemenetele érdekében a régi rendszer működtetőit törvényben meghatározott módon akadályozzák abban, hogy politikailag befolyásolják az új köztársaság arculatának kialakítását. Magyarán, meghatározott időre, 20-30-40 évre eltiltják őket a közügyek gyakorlásától. (Könnyű belátni, hogy már csak ennek az egyetlen törvénynek is micsoda, valóban forradalmi hatása lehetett volna, pusztán jelzésképpen: sem Horn Gyula, sem Medgyessy Péter, sem Gyurcsány Ferenc nem tölthette volna be a Magyar Köztársaság miniszterelnökének tisztségét.) Egy ilyen törvény éppenséggel nem leszámolást, hanem törvényes keretek között történő elszámolást jelentett volna a diktatórikus múlttal. És mi más kellett volna, hogy legyen egy igazi, új demokrácia legelső feladata, mint a múlt megnyugtató lezárása?
Majd pedig, ha már az alkotmányozó nemzetgyűlés megalkotta az ezen az alapvető megkülönböztetésen, a régi és az új törvényes és határozott elválasztásán alapuló új alkotmányt, akkor az első szabadon megválasztott parlamentnek első dolga kellett volna, hogy legyen, hogy megalkossa a régi rendszer áldozatait, kárvallottait védő, őket gyakorlatilag és szimbolikusan is kárpótló áldozattörvényt azon az alapon, hogy az áldozatok személyiségi jogai elsőbbséget élveznek az elkövetők személyiségi jogaival szemben. Ezt hívják pozitív diszkriminációnak, ami minden európai jogrendben megilleti a hátrányos helyzetben lévő társadalmi csoportokat, amelyek persze a régebbi demokráciákban éppen a demokratikus jogállam működésének jótékony hatása révén csupán kisebbséget tesznek ki. A diktatúrát azonban egyebek között éppen az különbözteti meg a demokráciától, hogy benne a társadalom többsége kerül hátrányos helyzetbe egy elnyomó kisebbség erőszakos uralkodásának köszönhetően. Amint az a Kádár-rendszerben is történt.
Tudjuk, máig nincs új alkotmányunk, nincs áldozattörvényünk, és ezek hiánya lehetővé tette, hogy nagyon hamar az új köztársaság demokratikus létét fenyegető folyamatok induljanak be, és a régi rendszer irányítói visszatérjenek a hatalomba. Visszatérésük útját egyengette a választási törvény is, amely a listás rendszeren keresztül a politikai pártok kizárólagos monopóliumává teszi a képviselők többségének bejuttatását a parlamentbe, ebbe a választópolgároknak semmiféle beleszólásuk sincs, így aztán a magyar Országgyűlést elözönlötték a „jó elvtársak”.
Társadalom-lélektani szempontból mindennek az lett a következménye, hogy egyáltalán nem csökkent a hatalom gyakorlóitól való félelem (amely az ország minden pórusát átjárta a Rákosi-korszakban, és amely enyhébb formában végig fönnmaradt a Kádár-korszakban is), hiszen az emberek azt tapasztalják saját mindennapjaikban, hogy nem sikerült megdönteni a régi rendszer hatalmát személyes sorsuk fölött. Márpedig, ha az új, demokratikus köztársaság nem tudja/nem akarja őket megvédeni a régi hatalmasoktól, akkor honnan vegyék a bátorságot, hogy ellenük szavazzanak?
Lehetnének persze a civil kurázsinak komoly hagyományai, áldottabb országokban vannak is, nálunk azonban a múlt század különféle színű diktatúrái éppen ezt a hagyományt verték szét könyörtelenül, hogy a rendszerváltoztatás éveiben egy rövid időre föltámadjon, és ezt a hagyományt kellett volna az új köztársaság törvényhozóinak foggal-körömmel védeniük, de nem tették.
Most tehát Magyarország válaszúthoz érkezett. Három irányban haladhatunk tovább.
Az első irány, ha a társadalom továbbra is erőtlenül asszisztál a köztársaság haldoklásához. Ha tehetetlenül nézi a gátlástalan hatalomkoncentrációt és ezzel hosszú évtizedekre bebetonozza a régi rendszer visszatért fiait a hatalomba, akik értelemszerűen egyre szabadabban élnek majd vissza ezzel a hatalommal, hiszen egyre kevésbé érvényesül fölöttük a demokratikus ellenőrzés. Ez a tendencia dél-amerikai típusú féldiktatúrához vezethet, ahol óriási a szakadék a hatalmi elit és a társadalom között, és ahol egyre nagyobb társadalmi csoportok szakadnak le végérvényesen a fejlődésnek arról az útjáról, amely demokratikus államokban természetszerűleg áll nyitva a többség előtt.
A második irány ennek a végletnek az ellenkezője, ha a társadalom jelentős csoportjai föllázadnak és a népharag buktatja meg a kormányt. Ez a fejlemény azonban olyan teljesen kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat el, amelyek végül szintén a köztársaság halálához vezethetnek, ha az elszámoltatás jogos igénye helyébe a leszámolás gyűlölete lép.
Ezért számomra egyedül termékeny útnak a harmadik látszik: megcselekedni azt, amit a rendszerváltoztató elit elmulasztott, új alkotmányt, új választási törvényt és áldozattörvényt alkotni. Úgy gondolom, a valóban demokratikus ellenzéknek minden erejével erre kellene összpontosítania, ezt kellene követelnie, erről kellene népszavazási kezdeményezést elindítania, ennek érdekében kellene mozgósítania a társadalmat, ebbe az irányba kellene terelnie a halmozódó társadalmi elégedetlenséget. Hogy létrehozzuk végre, ami már oly régóta megillet bennünket: a valóban demokratikus, valóban független Magyar Köztársaságot.

A szerző esszéista