Reformellenes gócpont a kormányban

Szekeres Imrét aligha kell bemutatni a nemzeti–konzervatív gondolkodású magyar olvasónak, viszont védelmi miniszterként még nem ismerhetjük, hiszen eddig ez még nem volt. Kezdő lépései nyomán most először – amikor sorra látogatja a maradék honvédség maradék alakulatait – szerezhetnek róla közvetlen benyomást a katonák is. Bár az idén 56 éves Szekeres sokáig „önálló tényező” volt a szocialista pártban, általánosan elfogadott nézet, hogy kinevezésével Gyurcsány Ferenc miniszterelnök egy olyan ember befolyását igyekezett meggyengíteni az MSZP-ben, akiből már aligha faraghatott volna az ő úgynevezett reformterveinek megfelelő, növekvő hatalmára veszélytelen, vezető pártfunkcionáriust. Ha lenyelni nem tudtad, hát kiköpted… Furcsa paradoxon, hogy a fiatalabb Juhász Ferencet épp a Honvédelmi Minisztérium (HM) éléről hívta vagy engedte vissza Gyurcsány a párt egyik kulcspozíciójába, hogy ott segítséget nyújtson neki egy mindenben lojális háttérszervezet kialakításában, ahol véletlenül sem szíthatnak felkelést a magafajta yuppie-kat ki nem állható régi elvtársak.
A helycseréből sok minden kiolvasható, de vajon a honvédelem ügye húzhat-e hasznot ebből a helyzetből? – vetődik fel a kérdés a megfigyelőben. A miniszterelnökkel szemben álló miniszter aligha jó recept a sikeres tárcavezetéshez, ám ez a megállapítás a Gyurcsány-féle álkabinetben amúgy sem bír akkora jelentőséggel, mint a korábban 16 évig működő kormánystruktúrában, ahol a tárcavezetők jelentős függetlenséggel dolgozhattak.
Szekeres a főnöki szándék szerint tehát nem törhet ki HM-keretei (az idén 285 milliárd forint) közül. Mi több, ha netán hidegfejű szervezőkészsége – amely egyébként kedvező fogadtatásra talált a HM-ben a lobbanékony Juhász után – túl nagy önállóságra sarkallná, végül övé lehet az a dicsőség, hogy az első, ciklus közben leváltott honvédelmi miniszter legyen. Ugyan hiba lenne enynyire előrerohanni a képzeletbeli jövőbe, a veszélyes önállóskodás jeleit egyesek már felfedezni vélték a „libanoni miszszióval” kapcsolatos vitában, amely meglepő módon szembeállította a külügyi és a védelmi tárcát, miközben a miniszterelnökség véleménye jórészt rejtve maradt. A Balaton utcában kezdettől elzárkóztak a feladattól, mondván, a külföldi ezerfős létszámkeret betelt, és nincs kormányzati döntés ennek felemeléséről. A Bem téren ezzel szemben diplomáciai szempontból jó ötletnek tartották volna, ha Libanonba is mennek honvédek „kimosni más szennyesét” – még ha ők nem is így fogalmaztak. Ha Szekeres és a tárca itt saját érdekét képviselte, akkor jól cselekedtek a maradék honvédség finanszírozhatósága szempontjából, bár az is valószínű, hogy Gyurcsánynak se jött volna most jól egy újabb, két-háromszáz fős közel-keleti misszió beharangozása az amúgy is kizsigerelt és a háborút undorral néző magyar adófizetőknek.
A jelenlegi helyzetben nagyon fontos, hogy ne varrjanak a honvédség nyakába újabb missziót: azt ugyanis ismét a HM Gyurcsány által 2004-ben egyharmaddal megvágott költségvetéséből kellene finanszírozni, más – valóban honvédelmi – feladatok rovására. Ha egyáltalán lehet hinni egy szocialista politikus szavainak, akkor Szekeres – a parancsnokságok összevonásán és az ezzel kapcsolatos személyi leépítéseken túl – nem akar több reformot minisztersége idején, hanem a kialakult struktúrát stabilizálná. Amint azt a minap Veszprémben mondta, „eljött az ideje annak, hogy a haderő 1990 óta tartó átalakítását befejezzék”. A még vegetáló fegyvernemi kultúrák megőrzése nekünk azért fontos, mert ha egyszer egy jobboldali kormány rehabilitálja a honvédséget, még éppen lesz mire építeni.