Talán mégsem következmények nélküli ország?!

Hát mégiscsak megértük. Most minden éles fényben látszik. Minden fekete és fehér.
És egyben minden könnyen megválaszolható. Gyurcsány Ferenc és kormánya európai szinten keveredett botrányba. Amikor e cikket írom, sorra jönnek a hírek, hogy neves és fontos európai politikusok, pártok, kormányok vezetői nyilatkoznak arról szerte Európában, hogy a magyar miniszterelnöknek a napvilágra került önvallomása után le kell mondania. Így nyilatkozik az Európai Néppárt vezetője, így nyilatkoznak francia jobboldali és baloldali (!) politikusok, így formálnak véleményt Oroszországban, az Egyesült Államokban és máshol is, többek között ezt mondja Zbigniew Brzezinski is, a nagy tekintélyű amerikai államférfi, Carter elnök volt főtanácsadója – és még lehetne folytatni a sort, ráadásul nagy valószínűséggel a lista bővülni fog a következő napokban.
Persze van egy külföldi kör, amelyik ezt másképp gondolja. Ők nem mások, mint a nemzetközi és országos nagy bankok, hitelminősítő intézetek, globális gazdasági és pénzintézetek.
Ezen egyáltalán ne lepődjünk meg. Ezen intézetek számára ugyanis a Gyurcsány-féle miniszterelnökök, az általuk vezetett kormányok a legmegfelelőbbek. Ők azok ugyanis, akik zokszó nélkül végrehajtják a globális intézmények nagy és átfogó terveit. Ezek lényege: a neoliberális gazdaságpolitika alapján az ország teljes nyitottá tétele a külföldi cégek felé, az állami vagyon szinte totális privatizációja, a szociális háló leépítése, az állam gyengítése, a piac totális uralmának érvényesítése és ezáltal a külföldi érdekeltségek országon belüli növekvő hatalomszerzése. Cserébe e kormányzati elitek a globális hatalmak kegyeltjei és eltartottjai lesznek.
Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy e szervezetek a gyurcsányi „hazugsághengert” (Zárug Péter Farkas kifejezése) nagy megértéssel fogadják. Azt mondják: ez egy kicsit kellemetlen, de Gyurcsánynak maradnia kell, mert egyedül Gyurcsány a garancia arra, hogy a kiigazítások és a szükséges reformok – értsd: a globális cégek számára kedvező államtalanítás és totális piaci nyitás – megtörténjenek.
Ne foglalkozzunk tehát ezzel, hiszen a globális pénzügyi intézményeknek nincs erkölcsük, csak érdekeik. Viszont vegyük észre azt, hogy az európai és a tengerentúli politikusok jelentős részének a gyurcsányi szélhámoskodás elfogadhatatlan és megengedhetetlen. Ez is erősítsen meg minket abban, hogy ami szeptember 17-én délután kiderült a jelenleg regnáló miniszterelnökről, az sehogyan és semmiképpen nem menthető. A miniszterelnöknek le kell mondania, még akkor is, ha nem akarja, s a magyar alkotmány szerint ez egyben a kormány lemondását, bukását is jelenti. Ám nemcsak Gyurcsány veszítette el véglegesen a hitelét és a legitimációját, hanem a kormánya is, hiszen egyfelől a másfél évig tartó hazudozáshoz ők is hozzájárultak, hiszen tudtak róla és paríroztak ehhez, emellett pedig a miniszterelnökkel együtt nem csináltak semmit négy éven át ezért az országért. A hazudozásban és az ország tönkretételében tehát Gyurcsány és a kormány egésze egyaránt felelős, ezért pedig a politikai válság megoldásához nem elegendő a miniszterelnök lemondása és cseréje, hanem hangsúlyozottan előre hozott választásokra van szükség, amely egy teljes mértékben lejáratódott kormány után egy új legitimációval, nép általi felhatalmazással bíró kormányzat létrejöttét eredményezi.
Hozzá kell itt tennem: a 2004-es Medgyessy-lemondás után ez a második válsághelyzet, amely most már egyértelművé teszi: a jelenlegi, toldozott-foldozott alkotmányunk nem alkalmas arra, hogy rugalmas és jó megoldásokat érvényesítsen egy erkölcsileg és minden szempontból ellehetetlenült kormányzat megbuktatására és új választások kiírására. A jelenlegi görcsös feszültség, a megoldások lázas keresése – amely a Fideszt is láthatóan megviseli, s időnként rossz megoldásokra vezeti – éppen ezért a kormány szükséges és elkerülhetetlen távozásán túl egyértelműen egy új alkotmány megalkotásának igényét is felveti.
Ne feledjük, korábban már leírtam: a kelet- és közép-európai új demokráciák közül Magyarország az egyetlen ország, amelynek még mindig, tizenhét évvel a rendszerváltozás után sincs egy koherens, összefüggő, új alkotmánya. Még mindig az 1949-es, Rákosi-időkből származó alkotmányunk van érvényben, s mi ez, ha nem szégyen, s mi szimbolizálhatná jobban, hogy Magyarországon valójában szinte elölről kell kezdenünk az egész rendszerváltozást? S mi lehetne erre szebb alkalom, mint az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója, amikor döbbenetes egybeesésként az akkori időkkel, szeptember 17-én este egy spontán tüntetéssorozat kezdődött el a jelenlegi hatalom eltávolítására, s tart a mai napig országszerte, és tartani fog még egy jó ideig? Lehetne-e ennél jobb alapokat, hátteret találni ehhez, mint mikor végre-valahára, hosszú-hosszú csend és hallgatás után a magyar társadalom is megszólal, jelen van, s kifejezi szándékát a világos és átfogó változások iránt?
A kérdés persze az: az eddigihez képest milyen tartalmi változások kellene, hogy jellemezzék az új alkotmányt?
Először is – mint már utaltam rá –, az 1989-es alkotmánymódosítás európai mércével mérve igen erőteljesen bebetonozza az adott ciklusra megválasztott kormányzatot, hiszen a parlament feloszlatása hihetetlenül nehéz, a konstruktív bizalmatlansági indítvány pedig csak nagyon kivételes esetekben hozhatja el a kormány leváltását. E bebetonozásnak 1989-ben még lehetett értelme, hiszen akkor attól félhettek Tölgyessy Péterék és a többiek, hogy ha az első szabad választásokon megszerzik is az ellenzékiek a kormányzati hatalmat, könnyen el is veszíthetik, ha restauráció történik, avagy az elkerülhetetlen gazdasági válság következtében az új kormány nehéz helyzetbe kerül.
Ám a régi politikai félelmek ma már nem léteznek, most már az a követelmény, hogy egy ciklus közben lejáratódott, ellehetetlenült, teljesítőképtelen, erkölcstelen vagy velejéig korrupt kormány ne maradhasson hivatalában négy éven keresztül, hiszen minden egyes újabb hónapjával egyre több kárt okoz az országnak. A választási ciklusok, a négyévenkénti választás ugyanis nem kőbe vésett szabály, Európában szinte csak az ellenkezőjére van példa, vagyis a legtöbb országban egy adott kormány könnyebben megbuktatható, s a parlament feloszlatása ezzel összefüggésben rugalmasabban megvalósítható.
A két ciklus közötti politikai válságok megoldására több országban is a köztársasági elnök hivatott, erre megvannak az alkotmányos jogosítványai (lásd például Franciaországot, Portugáliát, Görögországot, Lengyelországot, Finnországot). Vannak azonban olyan országok is, ahol a kormánynak, illetve a kormányfőnek vannak erős parlamentfeloszlatási jogai. Magyarország számára megítélésem szerint az államfő jogainak erősítése felelne meg a legjobban, hiszen rendkívül megosztott, erős törésvonalakkal rendelkező ország vagyunk, élesek az ellentétek kormányzat és ellenzék között, aminek okán egy markánsabb jogokkal bíró köztársasági elnök lenne a szerencsés, aki válsághelyzetekben tekintélyével, súlyával, ám még inkább jogosítványaival – például a parlament feloszlatásának jogával – kivezető utakat találhatna. Itt jegyzem meg, az is valószínű, hogy szerencsésebb lenne a köztársasági elnököt nem a parlament által, hanem közvetlenül választani, ugyanis ezáltal egyfelől erősödne a legitimitása, másfelől innentől kezdve egyik oldal sem hozhatná fel kritikaként, hogy az elnök a kormányzat, avagy az ellenzék számára egyoldalúan és elfogultan hoz döntéseket.
Tehát úgy vélem, hogy egy új alkotmányban a köztársasági elnökünk szerepe erősebb, alakítóbb lehetne, középgyengéből középerőssé változhatna, ami a kormányoldal és az ellenzék féken tartásában, indulataik korlátozásában játszhatna igen nagy szerepet.
Mindez azért fontos, mert láthatjuk: Sólyom László köztársasági elnök a válsághelyzetekben pusztán szóbeli javaslatokat, igényeket és felszólításokat fogalmazhat meg, ám alkotmányos eszközökkel nem igazán tudja érvényesíteni szándékait. Igaz, ettől teljesen független az elnök azon bizonytalankodása, hogy egyik nap még Gyurcsány Ferencet felszólítja bocsánatkérésre, mivel erkölcsi válságba sodorta az országot, a másik nap pedig már Gyurcsánnyal és Szili Katalinnal együtt teljes egyetértésben beszélgetnek arról, hogy még a békés szemlélődők is felelősek az atrocitásokért… Másnapra elfelejtődött a bocsánatkérés követelménye? S egyáltalán: Sólyom miért nem volt képes legalább szóban felszólítani Gyurcsányt arra, hogy mondjon le hivataláról? Nem erre kötelezte volna az alkotmányosság és a köztársasági szellem feletti őrködés követelménye?
Másodszor, megítélésem szerint szükség lenne egy második kamarára Magyarországon. Ennek oka hasonló, mint amiről a fentiekben beszéltem: hazánkban a rendkívül erőteljes politikai és értékbeli ellentétek miatt az adott – szigorúan négyéves – ciklusok kormányai lényegében ellenséges módon, a mindenkori ellenzéket a döntésekből kizárva irányítanak, vezetnek be például reformokat, megszorításokat, adóemeléseket, s ezáltal az adott kormányok mindent megszüntetnek az előző ciklus intézkedéseiből, mindent teljesen újrakezdenek, újra és újra visszavetve az ország felzárkózását. A második kamara a maga területi és érdek-képviseleti, vallási és nemzetiségi stb. delegáltjaival a kormányzati többség törvényjavaslatainál tárgyalási, egyetértési és vétójogot is kaphatna, ami a mindenkori kormányzatot végre egyeztetésre, toleranciára s egyfajta mérsékeltségre ösztökélné. Mindez a szükséges egyeztetési kényszert vinné bele a rendszerbe, s ennek alapján meg lehetne fontolni a kétharmados törvények eltörlését, hiszen a kormányzat önkénye ellen a második kamara védene, viszont a kormány és az ellenzék között a kétharmados törvényekben való megegyezésekre a tapasztalatok szerint gyakorlatilag alig van esély. Ennél szerencsésebb a két kamara egyeztetési kényszere.
Hozzá kell tennem, hogy mindez kicsikét öszszecseng a Fidesz javaslatával egy önkormányzati testület felállítására, amely bizonyos mértékű egyeztetési jogokkal bírna például a költségvetési törvényjavaslatok megtárgyalásánál. A Fidesz szerintem nem meri kimondani, hogy mire gondol, pedig úgy egyszerűbb lenne. Nem kell kitalálni és csűrni-csavarni valamit, ami már van, és szerte Európában jól is működik (ráadásul nálunk is működött korábban); ki kellene mondani, hogy a második kamara intézményéről van szó, amely a mindenkori kormányzatok túlzott hatalomnövekedését korlátozza, s a költségvetésnél is egyetértési vagy vétójoga van.
Harmadszor, az új magyar alkotmánynak markánsabbá kellene tennie a parlament jogait a kormány elszámoltatására. Egyfelől lehet, hogy meg kellene fontolni a konstruktív bizalmatlansági indítvány megszüntetését, egyben áttérni a „sima” bizalmatlansági indítványra, ahol tehát nem kell az új miniszterelnök személyében megegyezni. Másfelől talán az sem lenne szerencsétlen változtatás, hogy ne csak a miniszterelnökkel (avagy a kormánnyal), hanem az egyes miniszterekkel szemben is lehessen bizalmatlansági indítványt benyújtani. Magyarországon ugyanis a kormányfőt a koalíciós partnerek tűzzel-vassal megvédik – lásd a mostani helyzetet és az erkölcsi arcát végképp elvesztő SZDSZ-t –, viszont talán egyes, valóban gyenge teljesítményt nyújtó minisztereket könynyebben elengednének a kormányzati partnerek, s ez is újabb rugalmasságot vinne a rendszerbe.
Összességében tehát olyan alkotmány kellene, amely széles alkotmányos jogokat és mozgásteret ad az államfőnek, könnyebbé teszi a parlament idő előtti feloszlatását, elszámoltathatóvá teszi a kormányzatokat és a minisztereket. Ám mindezek előtt és mindenekfelett az a legfontosabb, hogy egy új alkotmány új erkölcsi erőt, legitimitást, önbizalmat adhatna a magyar társadalomnak, túljutva az eltelt tizenhat-tizenhét év romlottságán, züllésén, erkölcsi és lelki hanyatlásán, az ország nemzeti karakterének szétzilálódásán. Ne féljünk a szótól: egy új alkotmány alkalmat adhat egy új köztársaság kikiáltására is.
És most nem szabad elfáradniuk a Kossuth térieknek, a Bizottmány és az új Nemzeti Kerekasztal tagjainak. Töretlenül és elszántan kell folytatniuk a békés tüntetést egészen addig, amíg Gyurcsány és kormánya el nem tűnik a hatalomból, és nem írnak ki előre hozott választásokat. Ők a garanciái a változásoknak.
Másodsorban nem szabad csüggedni az új „pesti srácoknak”, azoknak a fiataloknak, akik hála istennek igen nagy számban vannak jelen a tüntetéseken, viszont valóban vigyázniuk kell arra, hogy erőszakos cselekedetekbe ne bonyolódjanak.
Harmadsorban óriási szerepe lenne a független gondolkodó, közéleti értelmiségnek, szakembereknek, tudósoknak, akik véleményformáló erejükkel a változásokat hihetetlen mértékben segíthetnék. Ők azok, akik a szocialisták nevetséges, támadásba átmenő védekezéseit hitelteleníthetnék. Sajnos még mindig nem szólalt meg ez az értelmiség, de meg kell érteniük, hogy óriási felelősségük van a jelenlegi változások legitimálásában.
Végül nem kis felelőssége van a legnagyobb ellenzéki pártnak, a Fidesznek. Nem tudom, hogy helyes döntés volt-e lefújni a mára, szeptember 23-ra tervezett demonstrációt. Az állítólagos fenyegetések miatt lehet, hogy igen. De vigyázat: a tavasz folyamán maga Gyurcsány Ferenc, a beismert hazudozó volt az, aki az első választási forduló előtt zavaros szlovák robbantási fenyegetésekről informálta a közvéleményt, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy az akkor tervezett Fidesz-nagygyűlés elmaradjon! Akkor a demonstráción a világon semmi probléma nem történt. Most ismét fenyegetésekről érkeznek hírek a Fidesz-gyűlés előtt. Furcsa egybeesés mindenesetre. S mi a biztosíték arra, hogy nem ismétlődik meg ez októberben, az új időpontban is? Akkor is elhalasztja a Fidesz? S ha mindig így lesz, akkor kvázi most már soha többé nem lehet Fidesz-demonstrációt tartani, a szocialisták legnagyobb örömére? Biztos, hogy ez a helyes és legbátrabb útirány?
Másfelől a Fidesznek nem kellene az önkormányzati választásoktól semmit függővé tennie. Gyurcsány és kormánya erkölcsi és alkotmányjogi vétke minden önkormányzati választástól függetlenül is megbocsáthatatlan. Ezt magasabb rendű követelmények mondják ki, nem az, hogy az a szűk választói kör, amely elmegy polgármestert és helyi képviselőket választani, a Fideszre vagy az MSZP-re szavaz.
Valamint óva intenék: a terv, hogy a Fidesz és az MSZP együtt állítson fel ügyvivő kormányt, minimum ellentmondásos. Milyen erkölcsi alapjuk van a szocialistáknak, hogy fifti-fifti alapon döntsenek az új kormány tagjairól? Csak félig hibásak a korábbiakért? S vajon egy ilyen közös alapú kormányzat létrejötte után – nagyon remélem, hogy nem a nagykoalíciót előkészítendő – hogyan is lehet majd szigorúan, törvényesen és büntetőjogilag számon kérni a szocialistákon az eltűnt pénzeket? Netán velük közös vizsgálóbizottságok felállításával? Nem illúzió ez?
De most engedjék meg, olvasóim, hogy minden kétely ellenére bizakodjak. Óriási feszültségek törtek felszínre a magyar társadalomból, és ez jó, vibrál a levegő, a megújulási szándék tetten érhető, és én ebben bízom a legjobban. Ez az az őserő, ami talán az egyes politikai szervezetek és mozgalmárok hibáin, gyengeségein és hiúságain is túllendíti az eseményeket. Ebben kell bíznunk mindanynyiunknak.

Fricz Tamás
A szerző politológus