Talán kevesen tudják, hogy szeptember elsejétől minden háziorvosnak jelentést kell küldenie a rendelőjét felkereső pácienseiről. Személyre szólóan kell beszámolnia arról, ki, mikor, miért kereste fel orvosát, milyen betegsége van, milyen utasításokat és gyógyszereket kapott. Az adatokat számítógépes adathordozón, kísérőjegyzékkel minden hónap tizedikéig el kell juttatnia a területi egészségpénztár egyik irodájába. Itt majd egy alapfokú számítógépes tanfolyamot sikeresen elvégzett munkatárs valamilyen utasítás szerint feldolgozza azokat.
Az országban 6700 praxisból napi húsz pácienssel és havi húsz munkanappal számolva 2,680 millió adat feldolgozására kerül majd sor havonta. Öt hónap bőven elég lesz az egész ország „háziorvoshoz járási szokásainak” pontos megismeréséhez. Sok pénzbe se kerül, mert az orvosokat egy kormányrendelettel kötelezni lehetett az ingyenmunkára, csak az adatfeldolgozó bérét kell kifizetni.
A páciens gyanútlan, hiszen személyes bizalom alapján, szabadon választotta orvosát. Fel sem merül benne, hogy gondja, panasza, ami az orvoshoz vitte, kódszámmá változva önálló életre fog kelni, és majd valahol, valamikor felhasználják. Azt gondolja, hogy ami kettejük között elhangzott, titok marad, hiszen az orvos esküt tett rá.
Az eskü komoly dolog. Akármire nem lehet esküdni, csak a szent dolgokra. Istenre, hazára, családra, hivatásra. Az esküvel a legtöbb ember úgy van, ha lehet, inkább elkerüli, mert később aztán nem lehet megszegni.
A természeti népek még ma is Isten büntetésének tartják a betegséget. Aki segít megszabadítani tőle, az pedig isteni dolgok tudója, ezért szent. Az orvos, aki leteszi a hippokratészi esküt, ennek a hagyománynak a követője lesz. Az orvos számára a titok titok marad, és nem lesz belőle adat. Egy több ezer éves esküt nem írhat át egy 2005. december 29-i rendelet.
Vajon miért van szüksége az egészségpénztárnak a páciensek adataira? Mire fogja felhasználni? Milyen megtakarításra, hatékonyságra számít? Mi a biztosíték, hogy a személyiségi jogokat nem sértik meg az adatfeldolgozás közben? Mennyi ideig fogják őrizni az adatokat, és hol? Kik férhetnek majd hozzá, ha a magánbiztosítóknak eladják a társadalombiztosítást? Talán éppen ezeknek az adatoknak lesz üzleti értékük, és ezek alapján dől el, hogy ki mekkora biztosítási díjat fizet, hiszen a vállalkozás már ismeri a jövendő ügyfele megbetegedési szokásait?
Az egészségpénztár gazdálkodik az állampolgárok által befizetett nagyon sok milliárddal. Ebből fizeti a gyógyszertámogatásokat, a diagnosztikai vizsgálatokat, a kórházak és szakrendelők működését, a táppénzt, a segélyeket és az alapellátás 6700 felnőtt és gyerek háziorvosi praxisát. Ezek a praxisok területi ellátási kötelezettséget vállalva biztosítják, hogy minden állampolgár huszonnégy órán belül orvoshoz tudjon eljutni akár sürgős betegség miatt ellátásra, akár szakvéleményre van szüksége. Az egészségpénztár ezeket a praxisokat tizenöt éve fejkvóta szerint finanszírozza. A praxisba bejelentkezett páciensek száma alapján minden hónapban átutalja az úgynevezett kártyapénzt, ebből fizeti ki az orvos a béreket, és ebből tartja fenn az orvosi rendelőt.
Az egészségpénztár nem fizet többet vagy kevesebbet egyik praxisnak sem attól függően, hogy sokan vagy kevesen, súlyos betegen vagy unalomból mennek el az orvoshoz. Ennélfogva az egészségpénztárnak semmiféle megtakarítása nem származik az adatok begyűjtéséből és feldolgozásából. Haszna csak akkor lesz, ha ezeket az adatokat valakinek el tudja majd adni.
A magyar egészségügy elmúlt tizenöt éve üzleti szempontból sikertörténet. Az egészségügyben már mindent sikerült eladni, ami másnak jó üzlet volt. A gyógyszergyártást, a diagnosztikát, a jól fizető ágazatokat. Sikerült a társadalombiztosítási pénzalapokat az üzleti vállalkozásoknak kifosztaniuk. Csak meg kell nézni, milyen arányban változtak meg a társadalombiztosítás kifizetései az elmúlt tizenöt évben. Ma már a pénzalap 80 százaléka külföldi érdekeltségű gyógyszergyárak, diagnosztikai cégek, vállalkozások zsebébe kerül. A maradék 20 százalékból vegetálnak a betegágyak mellett megmaradt lelkiismeretes emberek. Ez az, ami fölött még rendelkezni lehet. Erre valók a magánbiztosítók, amelyeknek van tervük a vegetálás megoldására.
Az üzleti alapon működő magánbiztosítók érdeke az, hogy minél több jól fizető, de egészséges pácienssel kössenek szerződést. Attól jó az üzlet, ha sok a bevétel és kevés a kiadás. Egyedül nekik fontos, hogy személyre szóló adatokat gyűjtsenek be vásárlási szándékuk előtt a lakosság egészségügyi állapotát illetően. Hogy tudjanak válogatni. Nekik egészséges, jól kereső fiatalokra van szükségük, nem a szorongó, gyomorbajos munkanélküliekre. A magánbiztosítókban az a jó, hogy nincs lelkiismeretük, ami furdalná őket, amikor húsz év múlva csődbe mennek, és a rászoruló betegeket cserbenhagyják.
A magyar betegbiztosítási rendszer, megelőzve sok más jóval gazdagabb országot, a XX. század elején, önkéntes alapon szerveződött. Munkások alapították a betegekkel, rokkantakkal, öregekkel, munkanélküliekkel, rászorulókkal való együttérzésből fakadóan. Ebben nem volt üzlet, csak tisztesség, emberség, erkölcs és hit.
Lehet választani, ki merre halad tovább.
A szerző háziorvos
origo.hu
Magyar Péter: Soha ilyen jó nem volt fiatalnak lenni Magyarországon, talán az Európai Unióban sem
