Konszolidáció és reform a gazdaságban

Szeretnék végre bátor reformokat látni. Szeretném, ha végre valaki világosan megfogalmazná, mit ért bátor reformokon. Mert ahhoz valóban bátorság kell, hogy valami kellemetlent a széles publikum elé tárjunk. Ez azonban még nem reform. Itt és most nem arról akarok értekezni, hogy a hazugságok elismerése a kényszer hatására nem bátorság, hanem egyszerűen elkerülhetetlen cselekedet.
Arról szeretnék közösen elgondolkodni, hogy mi a különbség konszolidáció és reform között. Ha valamit elrontottunk, azt helyre kell igazítani. Ez még nem reform. Sőt ha nem kellő bölcsességgel csináljuk, éppen ellenkező hatású lehet. A hibákat egy adott struktúrájú gazdaságban követtük el, s most abban is kívánjuk helyrehozni, alapvetően az elvonási mértékek szorításával. Ennek hatása hosszú távon éppen a szándékolttal ellentétes lehet.
Csakhogy a gazdaság szerkezetét oly gyorsan nem lehet átalakítani, hogy rövid távon a stabilizációs intézkedések ne okozzanak feszültségeket, hogy átmenetileg ne eredményezzenek ellenhatást. Igen ám, de akkor nagyon világosan fel kell vázolni azt a rövid távú kényszerintézkedés-sorozatot követő bátor reformkoncepciót, amely a strukturális átalakulásokkal hosszú távon fenntartható pályára viszi a gazdaságot. Ennek nyomait se látja a széles közvélemény. Csak azt érzékeli, hogy mintegy felelőssé akarják tenni a kialakult helyzetért. Túlzottan rátámaszkodott az államra, túlzottan paternalista vezetéshez szokott, túl sokat vette igénybe a közszolgáltatásokat, nem vette ki a részét a közteherviselésből, hogy azt ne mondjam, a szürke gazdaságba ment át.
Milyen jó lenne, ha nem mindig kiragadott részigazságokat lobogtatnának a döntéshozók! Milyen jó lenne, ha a szakértők a széles közvélemény elé tárnák, nemzetközi összehasonlításban mutatnák be a tényeket! A magyar lakosság közvetlen hozzájárulása a 2000-es évek elején az egészségügy finanszírozásához nagyobb, mint Európában. A közszolgálatban dolgozók aránya ugyanezen idő tájt nem nagyobb, mint Európában. Mi több: Magyarország közkiadási szerkezete 2003-ban nem tért el lényegesen az átlagos európai kiadási szerkezettől. Legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy kevesebbet költünk az egészségügyre, mint más országok. Az újraelosztási hányad nem volt magasabb 2003-ban, mint az EU súlyozott átlaga. Egy dolog igen: a kamatkiadások szintje. Mára a fizetendő kamatszolgálat már abnormálisan magas szintre került; ez félremagyarázhatatlanul a közelmúlt kormányzati politikájának következménye. A kamatszint annak ellenére átlag fölötti, hogy az állam szerepvállalása nem nagyobb nálunk, mint másutt. S ami ahhoz vezet, hogy az általános közszolgáltatásokra valóban többet látszunk költeni. E nélkül is magasabb az adat, mint az EU-átlag, de ebben a harmonizált statisztika hiánya is benne van: egyes országokban bizonyos közkiadásokat másutt számolnak el, mint nálunk. Éppen ezért figyelemre méltóak a már említett létszámadatok, amelyek nem indokolnak radikális csökkentést a közszolgálatban, legfeljebb átstrukturálást.
Az állami feladatok ellátása tehát nem annyira rossz hatékonyságú, mint ezt gyakran hangsúlyozzák. Más kérdés, hogy egyszerűen nincs ötlete a kormányzatnak, honnan teremtse elő az ezermilliárdos korrekciót a stabilizációhoz, amúgy is inkább a bevételi oldalra koncentrált. Nos, nézzük meg a bevételi oldalt! A 2001–2003 közötti időszakban termékadókból nálunk folyt be GDP-arányosan több, míg a magasabb kulcsok ellenére a személyi jövedelemadókból kevesebb. Egyszerű a magyarázat: nálunk jóval alacsonyabbak a bérek, s így a magasabb kulcs is abszolút összegben kevesebbet eredményezett a költségvetésben. Ráadásul az EU-ban a személyi jövedelmek közé soroltatnak a kamat- és osztalékjövedelmek is, s ha ott erősebb a középosztály, több az ilyen adóbevétel is. Aki szegény, az a legszegényebb. A magyar polgár ne igényeljen közszolgáltatást olyan szinten, mint eddig – csökkenteni kell kiadásainkat! –, mert nincs rá fedezet. Nincs rá bizony fedezet, mert alacsony jövedelmű a magyar polgár. De épp ezért kellene közszolgáltatásokból részesülnie! Róka fogta csuka.
Bátorság kell mindezen tények előtárásához. Annak bevallásához, hogy valahol utat tévesztettünk. Még az ántivilágban, ahol is szerény életnívónkat „felkamatolódott” adósságállomány mellett tartottuk fenn, s a rendszerváltás után az adósságot a vagyon értékesítéséből fizettük ki. Így az ország és polgárai is vagyontalanabbak, szegényebbek, mint a Lajtán túli boldogabb nemzetek. Így a rendszerváltozás is csak könnyeket, ha nem is vért hozott számunkra. Mert ha mindezt végiggondoljuk, fel kell tennünk a kérdést: kik ültek a bakon, amikor először félrecsúszott a szekér, s kik dobálták ki a nemzeti vagyont a saroglyából, hogy kimásszunk a szakadékból? S kik ülnek rajta most?
Ne tessék mondani, hogy nem volt más alternatíva. Nem az adósságmegtagadásra gondolok, bár kétségkívül jó lett volna töredékes törlesztésben megegyezni hitelezőinkkel, úgyis eleget kerestek rajtunk, de erre nem volt módunk. Túl kicsik voltunk, hogy ezt kikényszerítsük. Meglehet, túl ügyetlenek is. De lehetett volna a privatizációs bevételekből olyan strukturális változást eredményező projekteket finanszírozni, amelyekből eredő nagyobb GDP könnyebben elviselhetővé tette volna a terheket. Ezt a szemléletet azonban a mértékadó értelmiségnek magáévá kellett volna tenni. Túl készségesen vettük tudomásul, mit kíván a Nyugat, s túl mucsainak tekintettünk minden hazai iparvédelmet. Túl sokat vártunk a misztikus piactól, és minden iparpolitikát mellőzve, e semleges erőre hagytuk a gazdaság alakítását. Ennyire még a liberális Erhardt se hagyta magára a háború utáni német gazdaságot. Az igazán piacinak tekinthető országokban is volt kisvállalkozás-fejlesztés. Még néhány éve is, amikor le mertem írni a szót, hogy középosztály, ráncolták a homlokukat a szerkesztők: ennek olyan rossz politikai mellékzöngéje van. Pedig azért leszünk egyre szegényebbek, mert szegények vagyunk. Mert nem alakult ki nálunk szerény vagyonú középosztály a rendszerváltás után se. Majd a piac kialakítja, ugye?
S még egy fontos megállapítás: az iparvédelem nem öncél. Hogy mit kell termelni, azt tényleg a piac mondja meg. No, de milyen piac? Amelyben kizárólag a multinacionális tőke képes érdekérvényesítésre, vagy ahol a szabályozás segíti a hazai cégeket is a talpon maradásban? A legfontosabb kérdés a körültekintő foglalkoztatáspolitika. A munkaerő-piaci kilátástalanság a rákfenéje a jelen társadalomnak. Minek szüljünk gyereket, ha nem lesz munkahelyünk a gyesről visszatérve, ha a gyereknek magának nem látszik a jövője, hogyan vágjunk bele lakásépítésbe, kisvállalkozásba, ha a munkajövedelem biztos bázisa nem prognosztizálható? Nem az állami vállalatok burkolt munkanélküliségét sírom vissza. Csak azt és annyit, amit és amennyit mások is megtesznek önfoglalkoztató kisvállalkozásaik talpon maradásáért, a munkaerő minőségi szakképzéséért. Ha nem lesz változás a születési trendben, finanszírozhatatlan lesz a társadalombiztosítás. Mindegy, milyen rendszerben. Akkor lesz csak szükség majd bátor reformokra! Ez adópolitikával is befolyásolható eszköz, de fel kellene fogni, hogy a téma nem pusztán magánügy, állami feladat is. Továbbá: mindnyájan egyetérthetünk a jó adómorál megkövetelésével, de olyan adórendszert kell kialakítani, amely nem kényszerít tömeges kibújásra. Ha ez így van, a rendszerben van a hiba. Mégse lehet a magyar lakosság nagyobbik része kártevő, bűnöző, mint volt a parasztok zöme a Rákosi-rezsimben. Mert nem teljesítette a teljesíthetetlent.
Ne hozzuk vissza az ötven évvel ezelőtti emlékeket. Igaz, az akkori Magyarország mindenekelőtt függetlenséget, igazmondást és demokráciát követelt, de emberi megélhetést is. S azt hiszem, ez az értéksorrend ma is érvényes. Mert az emberi megélhetés nélkül nem vagy független se, kiszolgáltatottságodban a hatalom rabja maradsz.

A szerző közgazdász, egyetemi tanár