Rossz a diagnózis

Gazdag László
Nem kívánok foglalkozni Gyurcsány Ferenc májusi beszédének egyéb vonatkozásaival (stílus!), egyetlenegy dologra koncentrálok: teljesen hibás a diagnózis, amit adott, és ebből következően a terápia is eleve hatástalan, sőt, inkább csak árt.
Először is: nem a jövedelempolitika (túlzott bérkiáramlás) idézte elő a jelenlegi válsághelyzetet (fizetésképtelenséghez közeli állapot), hanem a hibás monetáris politika. Ez utóbbit a kormány és a jegybank együtt hozta össze 2003 júniusától kezdve. Másodszor: a hosszú távú, krónikus (immár három évtizede tartó) egyensúlyi zavarok oka szintén nem a „jobban élünk, mint a teljesítményünk” okkal magyarázható, hanem az elavult import energia-, nyersanyag- és alkatrészigényes gazdaságszerkezet továbbcipelésével.
Éppen ezért a fiskális restrikciós intézkedések ugyanúgy hatástalanok lesznek, mint a Bokros-csomag volt 1995 után. Az elosztás és fogyasztás felszíni szféráira koncentráló gazdaságpolitika eredménytelensége ez, mert nem képes felismerni, hogy a gazdaság mélyáramaiban (makroszerkezet) húzódik meg a problémák gyökere.
A magyar gazdaság szerkezeti átalakulása a rendszerváltás után, külföldi tőke segítségével, felemás módon, súlyos ellentmondásokat hordozva ment végbe, illetve inkább nem ment végbe, vagyis a változások mértéke nem érte el a kritikus tömeget. Ma egységnyi GDP-hez mi kettő-négyszer több energiát és nyersanyagot használunk föl, mint Ausztria, Svájc stb. Egységnyi GDP-re vetített veszélyeshulladék-kibocsátásunk 80-szorosa Svájcénak! Mindezt determinálta az olcsó munkaerőre és adókedvezményekre, mint versenyelőnyre alapozott, és persze alapvetően téves működőtőke-csalogató stratégia, amelyet 1990 óta minden kormány alkalmazott.

Kóka János szakértelme

Bármilyen mértékű volt az elmúlt másfél évtizedben a termelés és az export növekedése, ezek ütemét vagy meghaladta, vagy legalábbis követte az import növekedése, mégpedig nem a fogyasztási célú behozatalé, hanem a termelési célúé. Ez a problémák alapvető oka, és nem a lakossági túlfogyasztás. A krónikus egyensúlyi zavar persze még nem válság. Kell valamilyen monetáris baklövés, hogy azzá mélyüljön és terebélyesedjen.
Az első számú súlyos hiba a monetáris és fiskális lazaság együttese: vagyis az állami túlköltekezés és az inflatorikus tendenciák figyelmen kívül hagyása. Ez utóbbit úgyis fogalmazhatnám, hogy elhanyagolta a gazdaságpolitika az infláció elleni küzdelmet az elmúlt másfél évtizedben. Kóka János gazdasági miniszter két ízben is tartott előadást a gazdaságpolitikáról azon az egyetemen, ahol oktatok. Mindkét alkalommal elmondta, hogy „dübörög a gazdaság”, hogy minden rendben, a reálgazdaságot már „helyre tettük”, csak a monetáris oldalt kell még kicsit kiigazítani. Föltettem neki pár kérdést, és mondtam is néhány kőkemény tényt, de nem értette meg, nem is érthette, hiszen alapvető makroökonómiai ismeretekkel nincs tisztában, nem is lehet, már csak végzettségénél fogva sem.

A válság valódi okai

De nézzük a jelenlegi válsághoz vezető döntő lépést. Bizony, Gyurcsány Ferenc téved, amikor az elmúlt négy évre mutat vissza, ugyanis csupán az elmúlt két és fél év a ludas a mai súlyos helyzetért. A Medgyessy-kormány 50 százalékos közalkalmazotti béremelése, valamint korábban az Orbán-kormány minimálbér-emelése nem generált inflációs nyomást, kiderült, bebizonyosodott, hogy Magyarországon nincs ma bérinfláció (általában költséginfláció). Valójában az infláció mélyebb oka nálunk a fent említett elavult makroszerkezet működése.
Természetesen már az Orbán-kormány idején volt egy komoly eladósodási hullám, ami a Medgyessy-kormány idején is folytatódott, de hangsúlyozom, nem a jövedelempolitika volt ennek az oka! Elmaradtak az államgépezet karcsúsítására vonatkozó reformok, valamint érvényesült a felelőtlen fiskális lazaság. Ez utóbbira jó példa volt Gyurcsány és Kóka többszöri kijelentése, miszerint azért folytatjuk ilyen ütemben a költekezést, az autópálya-építkezést, mert majd ezek a beruházások indítják el a gazdasági fellendülést. Ez közönséges hazárdjáték volt, és nem a béremelések meglépése. Tovább nyújtózott az állam, mint a takarója, de nem a bérkiáramlás révén, hanem az indokolatlan gazdasági szerepvállalás révén.
A válsághoz vezető végső lökés a 2003. június 10-i forintleértékelés volt, amely elindította a kamatlábakat fölfelé. A jegybank 6,5 százalékról először 9,5 százalékra, majd 12,5 százalékra emelte a kamatlábat. Nem tehetett mást, mert a forintleértékelés miatt meglóduló inflációt meg kellett fogni. Ha a jegybank hagyja elszabadulni az inflációs spirált, annak a kárai még súlyosabbak lettek volna. (Könnyű az inflációt feltornázni, de nagyon nehéz visszaparancsolni.)
Az államadósság ma 14 ezer milliárd forint, tehát egy százalékpontnyi kamatemelés 140 milliárd forinttal rontja az államháztartás egyenlegét. De itt hat százalékpontnyi volt az emelés. 6´140 milliárd = 840 milliárd forint. Ennyivel romlott egy év alatt az államháztartás egyenlege. Miről is beszélünk? Most az egészségügyet érintő megszorításokon a kormány 30-35 milliárdot akar nyerni. Ez sem fog sikerülni, de nincs is értelme. Ha következetes antiinflációs politikával sikerülne elérni a pénzstabilitást (zérus infláció), akkor a jegybanki kamatlábat akár két százalékpont körülire le lehetne vinni. Tizenkét százalékpont mellett az összes kamatfizetési kötelezettség: 12´140 milliárd = 1680 milliárd forint/év. (A fönti 840 milliárd csak a kamatnövekmény eredménye volt.)
Íme, itt a bizonyíték, hogy az igazi tartalékok nem a jövedelempolitikában vannak (nem is lehetnek, hiszen alacsonyak a jövedelmek), hanem a monetáris politikában. Mellesleg az egy főre jutó GDP terén hazánk az Európai Unió (25-ök) átlagának 60 százalékát éri el, míg a bérszínvonal terén csupán a 42 százalékát és a nyugdíjszínvonal még ez alatt van. Ebből következően nem igaz az, hogy a teljesítményünk fölötti szinten fogyasztanánk. Ezt a legendát jó lenne elfelejteni végre!
Hozzá szeretném tenni még ehhez, hogy a magyar származású Nobel-díjas közgazda, Milton Friedman szerint az elmúlt másfél évszázadban minden válságot a meggondolatlan monetáris beavatkozás idézett elő, még az 1929–33-as nagy világválságot is. Nagy Pongrác A rendszerváltás gazdaságpolitikája című könyvében (Akadémiai Kiadó, 2004) szintén kifejti, hogy a monetáris politika baklövései idézték elő korábban is a válsághelyzeteket, például az 1994-est.

A megoldás lépései

Az infláció és így a kamatlábak letörése (egy-másfél év). A gazdasági makroszerkezet tudatos átalakítása (10–15 év). Ilyen egyszerű? Igen, ilyen egyszerű. Gyurcsány Ferenc tehát téved, amikor azt állítja, hogy hazudtak, mert eltitkolták az ország súlyos gazdasági helyzetét, és hagyták, hogy a nép jobban éljen, mint tehetné. A bajok oka ugyanis egészen másutt keresendő, a megoldással együtt. Lehetséges kibontakozás, életszínvonal-romlás nélkül is. Sőt, csak így lehetséges valódi kilábalás, kibontakozás. A fiskális restrikció értelmetlen, sőt káros, mert a legfontosabb tényező, a humán tényező leértékelését eredményezi.

A szerző egyetemi docens