A diktatúra előszobájában

Egyre kevésbé humoros, ahogy a régi Kádár-kori viccek újra aktualizálódnak. Például, hogy szólásszabadság van, csak szólás utáni nincs. Ma inkább úgy mondhatnánk, hogy gyülekezési szabadság van, csak gyülekezés utáni nincs.
Ha egy jogállamban előre bejelentett békés tüntetés résztvevőit azonosító jelvény nélküli rendőrruhás csoportok szakszerűtlen módon és szabálytalanul lerohanják, a tömeget fejmagasságban kilőtt könnygázgránátokkal és gumilövedékekkel oszlatják, akkor csak azt feltételezhetjük, hogy milíciaként fellépő huligánok jól szervezett akcióját látjuk. Egyet semmiképpen sem feltételezhet jóhiszeműen a jogkövető magyar állampolgár: hogy a köztársaság rendőrségének intézkedését látja. Ilyen esetben állampolgári kötelességünk az illetékes rendőri, illetve terrorelhárító szerveket haladéktalanul értesíteni. A milicisták valódi rendőri akciót imitáló hangos felszólításai sem változtatnak a lényegen, hiszen a békés tüntetőknek joguk van részt venni bejelentett demonstrációjukon.
A szervezett bűnözés gyakran dolgozik álrendőrökkel. Az álrendőröket pont arról lehet felismerni, hogy nincs azonosítójuk, ha pedig arcukat is símaszk takarja, akkor végképp igazi terroristákként jelennek meg. Ezért az ártatlanul bántalmazott személyeket nemhogy felelősségre vonni nem lehet, hogy nem tettek eleget a hangos felszólításnak, de jelentős kártérítés illeti meg őket, és helyettük a milíciaként fellépőket, illetve vezetőiket kell a törvény teljes szigorával felelősségre vonni. A közvéleményt manipuláló félelemkeltés latin neve terror. Nem elég tehát túlkapásról beszélni. Inkább arra következtethetünk, hogy a globális terrorreceptúrát alkalmazzák nálunk is. Mint ismeretes, a francia elnökjelölt Sarkozy például növelni tudta népszerűségét, miután a botrányos beszéde által kiváltott külvárosi erőszakhullámot megfékezte.
Nemcsak a vezetők viselkedtek úgy, mintha a politikai felelősség fogalmát sem ismernék, hanem a nép, a civil társadalom sem ismeri politikai felelősségét. Illetve nem gyakorolja. Szó sincs itt a hatalmukkal visszaélők felmentéséről, csupán arról, hogy miért nem történt meg a néma többség által egyébként óhajtott változás. Mert nem tettünk érte gyakorlatilag semmit egészen a mai napig? Azonban 2006. október 23. e tekintetben fordulatot jelent. Immár nem két párt vagy két világnézet áll egymással szemben, hanem – megint egyszer – a hatalom és a nép. Hatalom alatt a politikai osztályt (marxista terminussal az uralkodó osztályt), nép alatt pedig a civil társadalmat érthetjük.

Egy álvita tényleges háttere

Ha csak az úgynevezett szélsőjobb követeli nyilvánosan az alkotmányos rendet biztosítani képtelen parlament feloszlatását és valódi rendszerváltást, ha csak ők tüntetnek mindaz ellen, amit mi is felháborítónak tartunk, az nem rájuk nézve szégyen, hanem ránk, illetve mindazokra, akik nem teszik ezt saját nézeteik és a civil társadalom képviseletében. Korlátolt és felelőtlen dolog minduntalan arra hivatkozni, hogy mi azért nem megyünk az utcára, mert már ott van a szélsőjobb, amivel átengedjük nekik a terepet és szabad kezet adunk a civil társadalom utcai érdekképviseletére. Aztán tovább panaszkodunk, hogy csak ők vannak ott – mivelhogy mi nem mentünk ki.
Pontosan ilyen lesz a közélet, amikor kivonul belőle a civil társadalom, és csak a politikai elitként mediatizált oligarchia meg a szélsőségesek maradnak. Ilyen az, amikor jófejségnek tartjuk, hogy mi nem politizálunk, csinálják csak helyettünk ők. Amikor pont fordítva kellene.
A Kádár-rezsim még ügyelt arra, hogy a horthysta csendőröket idéző lovas rendőrséget ne vesse be, de a globális piacdiktatúra mai kormányzói ilyen csekélységekre már nem adnak. Gergényi persze elégedett volt, ami – ha lehet – még aggasztóbb, mert ebből kiderül, mennyire nincs fogalma arról, hogy nézne ki egy demokráciában a rendőri intézkedés. Annál hihetetlenebb fordulat volt, hogy aztán pont ő kérte volna nyugdíjazását. Így lehetett a jónépet még jobban megalázni. Persze kérelmének elutasítása éppúgy a magasabb politikai felelősség közvetett elismerése, mint Petrétei lemondásának elutasítása a tévészékház-gyújtogatás után. Gergényi a lábmagasság helyett fejmagasságban kilőtt könnygázgránátokról azt állítja: „harci helyzetben nem lehet millimétereket számítani.” Vajon mit ért harci helyzet alatt? Szerinte polgárháború van? A főrendőri elszólásban említett harci helyzetben és a hangszórós milicisták által hivatkozási alapként emlegetett műveleti területen a hatályos törvények szerint a rendőrségnek sincs semmi keresnivalója, mert az már katonai kompetencia. Amikor egy békés tüntetőtől a Vértanúk terén öt rendőr elveszi a zászlót, vagy – több esetben – megtapossák a tüntetők zászlóit, az klasszikus példája a jelképes hadizsákmánynak, illetve az ellenség megalázásának. Ezek szerint polgárháborúsdit játszik a karhatalom, és kifejezetten politikai rendőrségként lép fel. Európában elképzelhetetlen és még diktatúrákban is szokatlan, hogy a rendőrség minden következmény nélkül megtapossa saját nemzeti zászlóját. S milyen megoldást nyújt a parlament, amikor a különféle bizottságok és meghallgatások sorra kudarcba fulladnak, illetve már összetételük is eleve hiteltelenné teszi munkájukat? Vajon van, aki még komolyan azt gondolja ebben az országban, hogy az őszödi botrány óta a kormány és a politikai elit napi 24 órában nem hatalmi harccal, hanem a csőd szélére került ország megmentésével foglalkozik? Magát a csődöt mondott rendszert kell tehát szanálni. Ehhez nem kormányváltó, hanem rendszerváltó népszavazásra van szükség. A rendvédelmi szerveknél pedig teljes átalakításra.
Súlyos szereptévesztés tanúi lehetünk, amikor a kormány és rendőrsége a régi pártállami hurráoptimizmust idéző demagógiával hangoztatja, milyen elégedett saját magával és rendszerének demokratikusságával. Hiszen az emberi jogi szervezetek többször is határozottan elítélték, már a szeptemberi túlkapások miatt is. Megnyugtatóbb lenne fordítva, ha az emberjogi szakértők dicsérnék őket, miközben ők maguk szemérmesen szabadkoznának, hogy azért lehetne ezt jobban is csinálni, és a jövőben majd még jobban fognak igyekezni. Onnan tudnánk, hogy valóban demokrácia van és jól működik.
Milyen szépen tudták mondogatni a liberálisok, hogy politikai ellenfeleik szabadságjogaiért is kiállnak… Most miért hallgatnak? Sőt, az ellenkezőjét hangoztatják. Miért próbálja most a főváros hivatalosan liberális vezetése önkormányzati eszközökkel korlátozva engedélyekhez kötni a gyülekezési jog gyakorlását és a szabad véleménynyilvánítást? A civil szolidaritás azt követeli, hogy azok szabadságjogait is megvédjük, akik egyébként nem szokták ezeket tiszteletben tartani, mert különben ugyanolyan kirekesztő szélsőségessé válunk, mint amivel őket vádoljuk.

A baloldal fasizálódása?

Annyit riogattak már minket a szélsőjobb és a fasizmus veszélyével, hogy tényleg gondoljuk végig a kialakult helyzetet ebből a szempontból, de féloldalas előítéletek nélkül. Mit gondolhatunk arról a rendszerről, amelyikben országa egyedüli megmentőjének szerepében tetszelgő Vezért látunk, akit hívei vakon követnek, még akkor is, ha kiderül, hogy hazudott a hatalom megtartása érdekében – saját választóit is megtévesztve? Amikor követői már rendpárti szólamokkal igazolják a szabadságjogokat és a közrendet legdurvábban sértő rendőri beavatkozásokat, akkor rá kell ismernünk a fasizmus alapsémájára. Mitől nem szélsőjobboldali az ilyen baloldal? Elfelejtettük volna, hogy a nácizmus nemzetiszocializmus volt? Vagyis nem kizárólagosan jobboldali, hanem a két oldal nemzeti és szociális demagógiájának kombinációja. Ismerős lehet ez a totalizáló tömegpárti alapséma.
Ha mindkét fél politikája alapvetően a másikkal mint ellenséggel szembeni vak gyűlöletre épül, akkor az ilyen kétpártrendszer lényege és egyetlen gyakorlati következménye a polgárháború. Az ellenzék visszafogottsága azért nem megoldás, mert így a kormány hatalma még kizárólagosabbá és diktatórikusabbá válhat. Mindent egybevetve azt látjuk, hogy a kétpártrendszer fasizálódik és – ha nem teszünk semmit – polgárháborúba sodorja az országot. Ha most a baloldal az általa rendelt közvélemény-kutatásokkal bizonygatja, hogy a többség helyesli a rendőrállamot, attól nem csökken a fasizálódás, hanem fokozódik. Ne felejtsük el, hogy a nemzetiszocializmust is támogatta saját közvéleményének többsége. Talán még a kádárizmust is sok tekintetben támogatta a többség, bár akkoriban még nem volt divat ezt közvélemény-kutatásokkal igazolni. Ha a többség szerint jó a fasizálódás, netán arra is szavazna, attól még az nem lesz demokratikus dolog, mert önmagában ellenkezik a demokrácia alapelveivel.
Még valami: elfelejtettük volna, hogy a klasszikus német és olasz fasizmus a nagytőke diktatúrája volt? Ma ki képviseli a nagytőke dübörgő gazdaságának érdekeit? Mégpedig immár rendőrterror alkalmazásával, nyíltan a néppel és a nemzeti érdekekkel szemben is. Mire véljük, ha folyamatosan a konvergenciaprogramot jóváhagyó Brüsszelre, illetve a globális pénzpiacok diktátumaira hivatkoznak a népharaggal szemben, és a népszerűtlen megszorítások igazolására? Bár mandátumukat nem globális intézményektől kapták, hanem azoktól a választóktól, akiknek saját bevallásuk szerint is hazudtak a választások megnyerése érdekében. Kérdés: kinek nyerték meg akkor a választásokat, és miért?

Sztrájk és civil önszerveződés

A tüntetés is egyfajta civil kontroll és a demokrácia gyakorlásához tartozik, de tartósabb eredményekhez mégis inkább a sztrájk és az önszerveződés vezethet. Ráadásul a tüntetések a mai hatalmi struktúrában legkevésbé fontos tényezőre gyakorolnak nyomást, a közvéleményre, míg a sztrájkok az egyetlen igazán meghatározó hatalmi tényezőre, a gazdasági hatalomra. Ha egy régi, ’56-os tankot újra lehet indítani, akkor mennyivel inkább lehet és kell újraindítanunk a civil társadalmat? Nincs az a rendőrkordon, ami ellenállhat a közakaratnak. Leginkább ebben, vagyis magunkban bízhatunk. Mindazonáltal jobb békés úton.
Ennek fő eszköze, a népszavazás akkor felel meg alkotmányos funkciójának, ha a civil társadalom akaratát jeleníti meg, civil kezdeményezésként. Nem is olyan bonyolult egy rendszerváltó népszavazás kérdéseinek megfogalmazása a valódi többpártrendszer biztosítása érdekében. Például a parlamenti küszöb radikális csökkentésével, a listás mandátumok eltörlésével, illetve minimalizálásával, minden politikai reklám betiltásával, a köztársasági elnök közvetlen választásával (a kormány túlhatalmának kiegyensúlyozására). A civil kontroll intézményesítése is lehetne népszavazás tárgya. Például a most induló francia elnökválasztási kampány fő témája a régi római néptribunátust idéző olyan rendszer bevezetése, amelyben civil esküdtek ellenőriznék a képviselőket és választási ígéreteik betartását. Még egyszerűbb rendszer, ha csak helyhatósági választásokkal lehet bejutni a parlamentbe, és választóinak fele plusz egy szavazó bármikor visszahívhatja bármelyik képviselőt.
A jelenlegi alkotmány alapján kialakult kormányzati túlhatalom mindenképpen zsákutcának bizonyult. Egyébként teljesen érthetetlen, miért retteg a médiában szinte mindenki a kormányváltástól, mint valami világvégétől, mintha azzal összeomlana az alkotmányos rend. Nincs abban semmi különös. Ha a kormány nem jól kormányoz, akkor válság lesz és lemond, viselve egyértelmű politikai felelősségét. Mert ugyan ki más felelős bármilyen országos válságért, ha nem a kormány? Ilyenkor éppen azzal lehet megőrizni az alkotmányos rendet és a belé vetett közbizalmat, ha a kormány lemond és azzal rendül meg, ha nem, mert akkor a rendszer szükségképp diktatórikussá válik. Aki a kormány lemondásától félti a közrendet és erős kormányt akar, az valójában a demokráciától fél, és valamilyen látszatdemokratikus diktatúrára vágyik.
Mindezen lehet és kell változtatnunk. Végső soron a megoldás és a demokrácia sorsa a civil társadalmon múlik. Mégiscsak izgalmas dolog a történelem. Az igazság végül utat tör magának – csak miért mindig rajtunk keresztül?

A szerző filozófus