A renitens nebuló metamorfózisa

Vegyes érzéseket kelt a témához valamicskét értő olvasóban a Financial Times magyarországi kötvénybefektetéseket propagáló cikke. Az első és a cikk olvasása során végig megmaradó érzés: a megalázottság. Az írás hangneme elejétől végéig lesajnáló. A „nagy testvér” lenéző hangnemben oktatja ki az EU renitens tanulóját, majd büszkén jelenti, hogy a nebuló értett a leckéből, és – amerikai filmek végkifejletéhez hasonlóan – végre-valahára rálépett a helyes útra, amelynek végén ott ragyog a fényes jövő. Ilyen hangnemű cikkekkel a szubszaharai Afrika nemzetgazdaságainak elemzése kapcsán lehet találkozni, amikor is a globális pénzügyi szervezetek mindentudó csodadoktorai újabb és újabb pirulákat tuszkolnak le az adott állam szerencsétlen vezetőinek torkán. E receptek alkalmazása következtében pedig tömeges éhínség, lázadások, törzsi villongások, nemegyszer polgárháború tör ki, avagy – ha az adott ország fontos ásványkincsekben, energiaforrásokban gazdag – hirtelen hatalomátvétel zajlik le, és az új vezetés szívügyének tekinti az országban tevékenykedő multinacionális vállalatok érdekeinek maximális védelmét, működésük zavartalan biztosítását.
A szerző szerint Magyarország – mint OECD-állam, az Európai Unió tagja – hasonló módon kezelendő. A nyitó példa szerint hazánknak, pontosabban a magyar kormánynak – mind az Európai Bizottság, mind a globális pénzvilágban a befektetési döntéseket alapvetően befolyásoló minősítőintézetek – bemutatták eddigi áldásos működésük folytatásának várható következményeit. Mindez hasonlatos az amerikai nagyvárosi gettók problémás tinédzser lakóihoz, akiknek ezt a szívességet a helyi hatóságokkal együttműködő iskolák teszik meg.
És láss csodát! A renitens nebuló egyik napról a másikra látványos változáson ment keresztül. Az elszenvedett élmény a kormány kulcsemberei esetében katartikus élménnyé vált, a nemzetközi kötvénypiac befektetői versenyeznek Kóka János buksi fejének megsimogatásában. Talán Buddha hasának érintéséhez hasonlóan szerencsét hozónak tartják a mozdulatot. A cikkíró szerint a simogatás – amely ebben az esetben magyar, forintalapú államkötvények vásárlását jelenti – valóban szerencsét hoz, miután magas, más piacokon elérhető hozamot lényegesen meghaladó kamat- és tőkenövekménnyel jár(hat).
A szerző a végkifejletet illetően optimista, hiszen az eredményhez minden adott. A kormánnyal egészen a legutóbbi időkig konfrontálódó, inflációs aggodalmait hangoztató és ezáltal az alapkamatot emelgető Magyar Nemzeti Bank (MNB) mostantól egyetért a kormány gazdaságpolitikájával, egyidejűleg felhagyva eddigi, bizonyos nemzetközi befektetőkkel közösen folytatott, a magyar gazdaságpolitikát opponáló magatartásával. Hála Mammonnak, ez a veszély elmúlt! Itt a cikkíró azért elismeréssel szól arról, hogy az MNB folyamatosan figyelmeztetett a kormány politikájának hiányosságaira, illetve utal arra, hogy a forint stabilitása az alapkamat többszöri, idejekorán történt emelésének is köszönhető.
A cikkből kiderül továbbá, hogy az új gazdaságpolitika és ennek egyik fő megjelenési formája, a Brüsszelnek benyújtott konvergenciaprogram élvezi a külföldi devizákban, döntően euróban és svájci frankban eladósodott középosztály támogatását, amelynek egzisztenciális helyzetére a forint gyengülése katasztrofális hatással lenne. Azt, hogy a szerző milyen statisztikákra, felmérésekre, netán közvélemény-kutatásokra támaszkodott eme állítása megfogalmazásakor (a program középosztály általi támogatásáról van szó), nem derül ki. Mint ahogy az sem, hogy az említett középosztály milyen megfontolásokból verte magát adósságokba. Netalántán elhitte, hogy dübörög a gazdaság, nagy a jólét, avagy bízott stabil munkahelyében, javuló kilátásaiban?
Ezután John Dizard úrnak sikerül két pontban összefoglalnia az optimizmusra okot adó új irány kulcselemeit: az egészségügyben az eddig támogatott árak „belső költségeket reflektáló” szintre emelését, továbbá a hazai energiaárak világpiaci árakhoz igazítását. Ezek ugyan az infláció időleges megugrását okozzák, de hosszabb távú, áldásos hatásuk nem lehet kétséges. A cikk további részében egyéb reformtervekről, netán az államháztartás átalakításáról és hasonlókról – amiről a hazai közgazdászszakma jó ideje élénken polemizál – nem történik említés. A kötvényvásárlókat nyilván nem érdeklik az ilyen nüánszok. Minden rendben van tehát – egyébként is, Kóka úr negyedévente kíván az Egyesült Államokba repülni jelentéstételre. A befektetők nyugodtak lehetnek.
A fellendülés mielőbbi kihasználása érdekében John Dizard veszi a bátorságot, és mindjárt befektetési eszközt is ajánl. Szerinte a leírt kedvező helyzetben az ötéves államkötvény kecsegtet a legnagyobb hozammal, amely kedvező esetben akár az évi hét–kilenc százalékot is elérheti.
Ez már igen – ezen még a nagy fedezeti alapok képviselőinek is illik elgondolkodniuk. A nagy fedezeti alapok feltűnése a magyar állampapírpiacon roppant „megnyugtató”. Emlékezzünk csak a legnagyobb, az LTCM (Long Term Capital Management) néhány évvel ezelőtti látványos összeomlására, amikor is az amerikai Szövetségi Bank azonnali beavatkozása nélkül világméretű pénzügyi válság alakult volna ki. Pusztán azért, mert néhány – egyébként korábban Nobel-díjjal jutalmazott – pénzügyi matematikus számítógépes modellszimulációit különféle kötvények közötti kamatkülönbségek kihasználásának céljából vitte ki a való világba. A bekövetkező nem várt esemény – tudniillik hogy a helyzet nem az előre jelzettek szerint alakult – az alap megszűnését eredményezte, azzal a kitétellel, hogy az alapban befektetőket a keletkezett, az alap tőkéjét meghaladó veszteségek pótlására, azaz pótbefizetésre szólították fel.
A fedezeti alapok egyébként világszerte a befektetés legkockázatosabb formáját jelentik, megjelenésük, illetve az adott piacról való távozásuk élénk, sokszor szélsőséges árfolyammozgásokban nyilvánul meg. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ennek a befektetői szegmensnek a magyar állampapírok piacán való fokozott megjelenése jó hatással lesz az adott piacra. Elég talán az 1997-es, az egész világon végigsöprő pénzügyi válságra utalni. Persze a múlt tapasztalatait egyesek hamar elfelejtik. Erre szokták mondani, hogy akik nem tanulnak a múltból, azok arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.
A cikket a téma, avagy szerzői szándék szempontjából minősíteni igen nehéz. Véleményem szerint elemzésnek nehezen tekinthető. Kibocsátói tájékoztatónak szintén nem nevezném, hiszen – a szerző saját bevallása szerint is – befektetői döntéseket megalapozó tényeket nem, csak ígéreteket tartalmaz. Ilyen tények nem is létezhetnek a konvergenciaprogram mint kőbe vésett alapbizonylat beadása és jóváhagyása óta eltelt rövid idő miatt. De vajon miért tért el Dizard úr ettől a valószínűleg általa is ismert alapelvtől? A Kóka János miniszterrel folytatott beszélgetés nem szédíthette meg ennyire. Dizard úrnak ismernie kell a magyar kormány – és jeles minisztere – szakmai előéletét, hiszen pont ő idéz a cikk elején a renitens korszakból.
Röviden összefoglalva: a Financial Times szerint a magyar kormány a nemzetközi pénzpiacok és egyéb mérvadó fórumok előtt az idén kora őszig folyamatosan rosszul viselkedett. Az említettek erre megfenyegették, többek között a kohéziós alapok megvonásával és még ki tudja, mivel. Ezen makarenkói pofon után a kormány megígérte, hogy mostantól jól viselkedik, beismerte korábbi bűneit, az élménytől megtisztulva (katarzis) beadott Brüsszelnek egy elfogadható konvergenciaprogramot. Meghirdette továbbá a belföldi energiaárak világpiachoz igazítását, és intézkedéseket vezetett be az egészségügy területén (lásd fent). Emellett azt is megígérte, hogy 2009-re a költségvetési deficitet az Európai Unió által elfogadható szintre csökkenti. Mindez elegendő a világ egyik legtekintélyesebb pénzügyi orgánuma, illetve annak újságírója számára, hogy az említett kormány által vezetett ország állampapírjait de facto mint előnyös befektetést reklámozza.
Az olvasók közül sokan felhördülhetnek: hogy lehet az, hogy valaki nem értékeli a világ vezető pénzügyi lapjában megjelent, pozitív kicsengésű cikket, amikor ilyen helyzetben van az ország? Hát nem jó, ha külföldi befektetők vásárolják a magyar papírokat, erősítik a forintot? A válasz egyszerű. Magyarország és bármilyen más befektetési célpont számára minden távon előnyös, ha olyan befektetők nyújtanak neki hitelt, akik előzetesen meggyőződtek az adós viszszafizetési képességeiről, és nem kívánják pénzüket bármilyen piaci szélrezdülésre azonnal kivonni. Magyarország a múltban is, jelenleg is és vélhetőleg a jövőben is megbízható adós lesz. Adósságszolgálatát mindig pontosan teljesítette, átütemezésre sem a rendszerváltozás előtt, sem azóta nem került sor. Ezt a bonitást az elmúlt évtizedekben – s ebbe beleértendő a Kádár-korszak azon időszaka is, amikor hitelfelvevőként megjelentünk a nemzetközi pénzpiacokon – egyetlen magyar kormány tevékenysége sem veszélyeztette. Eddig. A magyar kormányt és rajta keresztül az országot sosem kellett zsarolni, mert most ez történt, amint az John Dizard által a cikk elején bemutatott példából kiderül. Ezt is megértük.
De az akció, mint ahogyan kitűnik, eredményes volt. A szerző elégedetten dől hátra, mert a magyar kormány azt a neoliberális receptet alkalmazza, amelynek hosszú távú hatékonyságát jó néhány neves közgazdász szerint a világ egyetlen országában sem bizonyították, ámde alkalmazása az országot tokkal-vonóval kiszolgáltatja a hitelezőknek. A felelős magyar kormány pedig lelkesen bokázik a világ pénzügyi központjaiban – önként és dalolva, negyedévente. Persze nehéz mást várni attól a kormánytól, amelynek az itt többször hivatkozott képviselője egyik, a Közép-európai Egyetemen (CEU) évekkel ezelőtt elhangzott előadását imigyen vezette be: „Cégvezető vagyok, cégem a Magyar Köztársaság.”
A közigazgatás hatékonyságának növelését ekképpen illusztrálni kívánó miniszter elfeledkezett arról a tényről, hogy egy ország lakosságában, ellentétben a példaként említett „céggel”, bizony sok az improduktív jelenlévő. Vannak gyerekek, nyugdíjasok, tartósan keresőképtelen betegek, és sorolhatnám. Az államnak pedig ezekről is kell gondoskodnia az elvárható öngondoskodás mellett, ami itthon nehezen fejlődhetett ki különféle okokból. Elég talán a központi elvonások szintjének más országokkal való összehasonlítására és a nyújtott ellenszolgáltatás színvonalára gondolni. Más kérdés, hogy ez a kormány már néhány éve kormányoz. De hát – mint azt vezetője bevallotta – eddig nem csinált semmit. Idéznék: „…ha be kell számolnunk, hogy mit csináltunk az elmúlt években, mit mondunk?”
Most pedig – önálló gondolatok helyett – előhúzza a nemzetközi receptet, s az eszköztár része a Financial Times is.

A szerző gazdasági szakértő