Napjaink közbeszédében ritkán téma az iskola. Pedig oda kell rá figyelni. Fontos, hogy a közállapotaink iránt érdeklődő emberek tudják, milyen történések keserítik 2006 őszén a magyar fiatalságot nevelő tanárokat. Élet-halál küzdelmét vívó kormányunk leggyakrabban hangoztatott hívószavait idézzük: „reform, versenyképesség, az oktatás színvonalának emelése, minőség”. Nézzük meg, hogy az elmúlt öt hónapban meghozott kormányzati intézkedések vajon mennyiben szolgálták a deklarált célokat.
Tanáraink néhány napja szembesültek első ízben az új jogszabályok „jótéteményeivel”: a pedagógiai munka lényegétől idegen önadminisztrálással és a több munkáért – akár 10-20 ezer forinttal – kevesebb bér keserű valóságával. A rendszer tragikomikus és rafináltan bonyolult. Kívülállónak nem is könnyű megértenie.
A törvénymódosítás értelmében a hetente megtartott tanítási órák száma az idén nem változik, de további kétórai egyéb munkát el kell még végeznie a pedagógusoknak. Ennek az volna az értelme az indokolás szerint, hogy a tanárok megszabott időkeretben dolgozzanak a gyerekekkel: egyéni fejlesztést, felzárkóztatást, tehetséggondozást, egyéb foglalkozásokat tartva. Vagyis az új rendszer látszólag a nevelés ügyét volna hivatva szolgálni.
Ez a heti két nevelőóra a legtöbb esetben olyan foglalkozás (például szakkör, specializáció, versenyfelkészítés stb.), amelyet korábban túlórapénzért láttak el. Szeptembertől már nem jár díjazás ezekért az órákért. Ennélfogva sok pedagógus az idén több ezer forinttal kevesebbet keres ugyanannyi munkáért, mint tavaly. De nem csak a szakköröket kell ingyen tartaniuk. Nem kapják meg a ténylegesen elvégzett többletmunkájukért sem a túlóradíjukat sok esetben.
Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a „reform” értelmében minden pedagógusnak részletes munkaidő-nyilvántartást kell vezetnie, a fizetését azonban csak a megtartott kötelező tanítási órái szerint kaphatja meg. „Nem állapítható meg óradíj azokra a tanítási órákra, amelyekkel az időkeretet azért lépte túl a pedagógus, mert a kieső napok miatti óracsökkentés nagyobb volt, mint az adott tanítási napokra tervezett órák száma” – mondja a jogszabály. A mondat többszöri olvasás után sem érthető. Az új adminisztrációs feladat útvesztőiben bolyongó igazgatók magyarázták meg e körmönfont szabályozás lényegét. Ha például a tanár múzeumi órát, Parlament-látogatást, üzemlátogatást, tanulmányi kirándulást szervez, vagy iskolai ünnepélyen, sportnapon, diáknapon vesz részt, esetleg fogorvoshoz kíséri az osztályát (a felsorolás korántsem teljes), amely idő alatt értelemszerűen nem tarthatja meg óráját az iskola épületében, akkor azonnal mínuszba fut. Túlóradíj csak azután számolható el, miután teljesültek az iskolában megtartott kötelező tanítási órák. Annak ellenére, hogy az ilyen foglalkozások – mérhető módon – sokkal több munkát és energiát igényelnek a szervező-kísérő pedagógustól, mint a szokásos osztálytermi óra. A „reform” tehát arra ösztönzi a tanárokat, hogy ha nem akarnak sok ezer forinttal kevesebbet keresni, mint lehetséges, akkor ki ne vigyék a gyerekeket az iskolai falai közül, még véletlenül se emlékezzenek meg délelőtt nemzeti ünnepeinkről vagy a holokauszt áldozatairól, osztály- és tanulmányi kirándulásokat se szervezzenek. Csak maradjanak szépen az osztálytermekben, váljanak engedelmes tanterv-lebonyolító automatákká és önadminisztráló bürokratákká. Vagyis az oktatási reformnak nevezett új módi első helyen épp azt lehetetleníti el, amit pedig védenie-erősítenie kellene: a gyerekekkel való változatos foglalkozások örömét, a nevelőmunka sikerességének lehetőségét.
A tanárok anyagi vesztesége jelentős, hiszen egyébként is alacsony a fizetésük. Kifosztva érezték magukat október végén, amikor az első két hónapos ciklus lezárásakor szembesültek a tényekkel. És kétségbe vannak esve amiatt, hogy az új törvény értelmében jövő szeptembertől a kötelező tanítási órák száma tíz százalékkal megnő. Most kezdik érteni, hogy fizetésük újabb tíz százalékkal csökkenni fog, és hogy minden tizedik tanár feleslegessé is válik egyben. Ám nem csak a keresetcsökkenés okozott elkeseredést körükben. Lelki kínjaikat tovább fokozta a kötelező munkaidő-nyilvántartás bevezetése. Mostantól bonyolult kimutatást kell vezetniük arról, hogy mivel töltötték el az idejüket. Az űrlapokon vagy tízféle rövidítés közül választva kell jelölniük a megfelelő munkafajtát. A formanyomtatványok (sokféle van ám forgalomban országszerte, hiszen valamiből meg kell élni a tanácsadó cégeknek is!) első látásra bonyolultak, de kitöltésük egy idő után rutinná válik. Nem is az a kitöltésre szánt napi 5-10 perc a bosszantó, hanem az egésznek az értelmetlen, ennélfogva megalázó volta. Mert ha például kiderül, hogy a pedagógus a heti 40 óránál többet dolgozott (és bizony ez a jellemző!), újat kell írnia, mert hiszen az nem volna törvényes. És semmiképpen sem jár többletdíjazás a többletmunkáért.
Az iskolaigazgatók kéthavonta összesítik a táblázatokat bonyolult képletek alapján, amelyek nagyon tudományosan néznek ki és az Oktatási és Kulturális Minisztérium honlapján találhatók ajánlás formájában. Ezek viszont csak októberben jelentek meg, tehát a tanév kezdetén még nem lehetett pontosan előre látni a változásokat. Most aztán számos iskola kénytelen újraírni az éves munkatervét. Egyetlen olyan napon ugyanis, amikor osztályok tanórák keretében például tanulmányi kirándulásra mennek, a kirándulást szervező pedagógusok és valamennyi olyan tanár, aki nekik tartana órát az adott időben, több ezer forinttal megrövidülne. Ezt elkerülendő folyik a munkatervek korrekciója országszerte. Az anyagi szorítás miatt szép lassan elmaradnak az iskolán kívüli foglalkozások. A 80-as években a világra lassan kinyíló iskolakapuk ismét bezáródnak. Eltűnnek a tanulói éveknek valódi szépségét adó rendkívüli programok. A munkaterv átírása pedig további értékes órákat rabol el a legfontosabbtól, a gyerekekkel való foglalkozástól. Vajon ezt akarták elérni a „reformerek”?
És hogy teljes legyen a kép, a kifizetetlen túlóradíjaknak is megvannak a kedvezményezettjei. Élelmes cégek jó pénzért (20-30 ezer forintos részvételi díjakért) 3-4 órás felkészítőket hirdetnek az új elszámolási rend részleteiről, ahol közlik, hogy valójában nincsenek is kötelező érvényű előírások az adminisztráció mikéntjével kapcsolatban. És felolvassák a jogszabályt kodifikáló államtitkár üzleti vállalkozásaként jegyzett kézikönyv magyarázatait. Vajon el lehet-e hinni, hogy attól lesz eredményesebb az oktatás, ha a tanárok ma kevesebbet keresnek, mint tavaly, és ha minden percükről elszámolnak? Ép ésszel semmiképpen sem. A magyar iskola évszázadok óta sikeresen működött. Mennyi magyar található ma is, régebben is a világ szellemi életének élvonalában! Az eredmények jöttek anélkül, hogy a tanároknak naponta tételesen könyvelniük kellett volna az éppen elvégzett munkát. Tették a dolgukat, ki-ki tehetsége és a felettese elvárásai szerint. Megtartották az óráikat, amelyekre felkészültek. Javították a diákok dolgozatait, továbbképzésekre jártak és ilyeneket tartottak. Délutánonként gyakran foglalkoztak azokkal a gyerekekkel, akik ezt igényelték, vagy csak egyszerűen beszélgettek velük. Órákat töltöttek egy-egy szülővel, értekezleteket, előadásokat tartottak és vettek részt rajtuk. Ünnepélyeket, hazai és külföldi tanulmányutakat szerveztek. Versenyekre készítették fel a tanulókat és elkísérték őket kirándulásokra. Táborokba vitték a gyerekeket, újabban pedagógiai programot, tantervet, minőségirányítási programot írtak. Mindeközben konfliktusok százain keresztül koptatták idegrendszerüket, és elviselték a társadalom méltatlanul alacsony erkölcsi és anyagi megbecsülését, az oktatáspolitika irántuk tanúsított lenézését és közönyét. Felmérések igazolják, hogy a legtöbben heti negyven óránál jóval többet dolgoztak a szerény fizetésükért. Most, mint láttuk, új módi járja…
Múlt évszázadunk szellemóriása, Németh László a minőség forradalmát lehetetlenné tevő jelenségként írta le azt az állapotot, és óva intett bekövetkeztétől, amikor a tanárok tanterv-lebonyolító automatává kényszerülnek süllyedni. Amikor a szellem embere helyett engedelmes végrehajtókká, a minden idegszállal a gyermekekre összpontosító pedagógus helyett iskolaidegen bürokratikus előírások precíz betartóivá kell alakulniuk. Nos, a nyáron elfogadott közoktatási törvény és a kiadását követő intézkedések lidérces valósággá tették e víziót. Az oktatási reformnak álcázott változtatások eredményesen száműzték iskoláinkból a neveléshez nélkülözhetetlen derűt, bizakodást és nyugalmat. Hoztak viszont helyette elkeseredést és a megalázottság érzetét.
A „reform” kártétele valósággal tapintható a tanári szobák légkörében. És a rossz hangulat nem képes megállni a dolgozószobák ajtajánál, hanem beszivárog az osztálytermekbe, a gyerekek közé is. Akiknek – ebben a megnehezült világban sokkal inkább, mint korábban – nyugodt, magabiztos, mosolygós nevelőkre volna szükségük. Olyanokra, mint például a Toldy Gimnázium egykori Wagner tanár ura. Akinek Duna-parti rajzóráiról ugyancsak Németh László emlékezett meg. Fájdalom és elfogadhatatlan, hogy a 2006-ban megkezdődött időszámítás száműzte gyermekeink életéből az iskolai munkát varázslatossá tevő a Duna-parti rajzórákat. Vajon ezt akarták elérni a reform szószólói?
Némi vigaszt jelent, hogy az illetékes államtitkár november 6-án a parlamentben elhangzott hasonló tárgyú kérdésre válaszolva kilátásba helyezte a fenti intézkedések felülvizsgálatát.
A szerző országgyűlési képviselő (KDNP)
origo.hu
Kiugrott a kocsiból a pirosnál, és tiszta erővel kezdte ütni felesége autóját az elhagyott pécsi férj - videó
