Haladás helyett elmélyülő válság

Lényegében a gazdaságpolitikában gyökerezik a politikai krízis és kormányzati válság. Az ingatag kormányzat félreértett közgazdasági tézisekkel igyekszik igazolni a megszorítócsomagot, a máris magas adózási terhek további súlyosbításának szükségességét. De ha megvalósulnának a megszorítások, akkor a nemzetgazdaság még az eddigieknél is nagyobb mértékben lemaradna saját lehetőségei mögött. Megjelennének a káros következmények, az aggasztó mutatók, nevezetesen a fokozódó munkanélküliség, infláció, adóteher- és nemzetközi eladósodás. A folyamatokat az életszínvonal csökkenése, az elszegényedés és a nemzeti vagyon felélése kísérné. Ezek hatására tovább nőne a feszültség, és tovább fogyna a társadalom tűrőképessége, ami ördögi körként tovább hátráltatná a kibontakozást.
Ebben a fonák állapotban a kormányfő azzal tetézi beismerten elhibázott politikáját, hogy további suta intézkedéseket helyez kilátásba. Olyasmi ez, mint amikor a balesetben vérveszteséget szenvedett embert vérszívó piócákkal kezdi el gyógyítani a középkorból visszatérő orvos. Az is óhatatlanul felmerül a közvéleményben, hogy a kormány figyelemelterelő taktikázást folytat. Amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök önleleplezése nyomában köztudottá váltak az állami költségvetés körüli titkolódzások, torzítások és csalárd kommunikáció, akkor robbanásszerű felháborodás tört ki országszerte. Eleinte a balatonőszödi beszéd nyomdafestéket nem tűrő kifejezései okoztak döbbenetet, majd a patrióta érzés megsértése váltotta ki milliók felháborodását, azóta pedig a becsapottság megalázó érzése fűti emberek százezreit. Népmozgalommá vált a miniszterelnök lemondásának vagy lemondatásának követelése.
A konfliktuselemzés elméletének és tapasztalataink tükrében az a meglátásom, hogy a miniszterelnök hamarosan vissza fogja adni megbízatását az Országgyűlésnek. Az indokok közül elegendőnek gondolok kettőt megemlíteni. Először, mert felismeri, hogy pozíciójának állandó védése igénybe veszi tehetségének és idejének túlnyomó részét, ami miatt nem marad elegendő energiája és figyelme a miniszterelnöki munka teljesítésére. Márpedig ő olyan ember, aki szeret kormányozni, akit nem elégít ki kevesebb a csúcsteljesítménynél. Másodszor, mert az önbecsülés és önérzet időnként az ember életében olyan fontossá válik, hogy nem kíván ott lenni, ahol többé már nem kívánatos, amikor személyének varázsa már lefelé ível. Gyurcsány Ferencben, aki a teljesítmények lovagjának szerepében szeret tetszelegni, még megvillanhat a büszke rátartiság.

Hasztalan mentőöv

Ebben a vajúdó válságban egyedül csak gazdaságpolitikai érvelések – üzletiek és különösen pénzügyiek – hangzanak el Gyurcsány Ferenc hivatalban maradása mellett. Azt bizonygatják, hogy egyedül a miniszterelnök konvergenciaprogramja mentheti meg az országot az összeomlástól. Egyedül ő képes arra, hogy helyreigazítsa a stabilitást, és megtartsa a prosperitás feltételeit. Gyurcsány személye – hangzik az okoskodó érvelés – a feltétele az Európai Unióból megszerezhető támogatásoknak, a multinacionális vállalatok ittmaradásának, az újabb befektetések idejövetelének.
A véleményformálás szempontjából nem jelentéktelenek a fenti érvelések, ámbár a másik oldal mindezt fenyegetésízű szemfényvesztésnek és zsarolásnak mondja. A gyanakvást alátámasztják azok a szembeötlő bizonyítékok, miszerint a konvergenciaprogram csupán egy felületesen összetákolt igyekezet. Az üzleti vállalkozások– hazaiak és nemzetköziek – mérlegelik a megszorítócsomagban az adóterhelés nehezedő súlyát. Egyidejűleg a vállalkozók érdekképviseletei fürkészik a morál és etika csorbulásának hatásait. Az elvárásokat befolyásolja a kompetencia és a hitelesség.
Tévedésektől hemzseg az összességében sekélyes konvergenciaprogram. Amennyiben Gyurcsánynak lehetősége adódna életben tartani az ellentmondásokból összetákolt csomagot, akkor a fájdalom kínlódássá hangosodna. Összhatásában a megszorítás politikája nemcsak fékezi, hanem vakvágányra tereli a gazdaság teljesítőképességét. Ahhoz a hátrányhoz hasonlatos ez, mint amikor a hegyoldalon felfelé igyekvő utas tarisznyáját megrakják kövekkel. Emiatt a szerencsétlen utas elmarad saját lehetséges tempójától, sőt a botladozó haladásnak véres verejték az ára. A lemaradás következményei megmaradnak akkor is, amikor az épkézláb haladás lehetővé válik. A károk történelmi veszteségekként rögződnek.

Gyötrődésből megújhodás

A regulázástól tántorgó gazdaságpolitika megtámogatásához mankóként előhúznak a közgazdaságtan kelléktárából néhány fakult teóriafoszlányt. Kelet-Közép-Európában ilyesmi nem szokatlan. A rossz emlékű marxista közgazdaságtan csődje után nem meglepő előkotorni éppen azt a nyugati modellt, amelyik az intervenciókat és restrikciókat favorizálja. Szerephez jut a neoklaszszikus-neokeynesianus-monetarista-fiskális paradigma, amelynek változatai a kapitalista piacgazdasághoz tartoztak a XX. század évtizedeiben. Azonban a struktúra elavult oszlopai megrogygyantak. Létezik más út, mint a kikoplalás, csodavárás és szemfényvesztés.
E cikkel azt a szándékom, hogy felvázoljam a közgazdaságtan elméletéből és tapasztalatából azokat az ismereteket, amelyek alkalmazásával Magyarország gazdasága kiemelkedhet a jelen válságból. Indulásként hasznos a mikroekonómia és a makroekonómia fogalmait érzékeltetni. A mikroekonómia a fogyasztás és termelés – háztartások és üzemek – optimális működését vizsgálja a piacgazdaság keretében. Így megkülönböztetett figyelmet kap a fogyasztó védelme a monopóliumok visszaéléseivel szemben. A makroekonómia ugyanakkor az egész nemzetgazdaság, esetenként régiók folyamatait vizsgálja, különös tekintettel az államháztartásra. Finanszírozza a közszolgáltatásokat és újraelosztásokat az adózás és támogatások révén.
Minthogy jelen írásom témája a megszorítások és azok elsődleges eszközeként az adózás terhének elemzése, következzék az összefüggések megvilágítása és a félreértések eloszlatása. Teszem ezt négy propozíció tükrében: 1. a csökkenő adórátával emelkedhet az adófizetés; 2. az infláció és munkanélküliség azonos irányba mozdul; 3. a termelés visszaszorítása, korlátozván a kínálatot, ösztönzi az inflációt; 4. a csökkenő adóráta okozta emelkedő adójövedelem (államháztartás bevétele) képes megteremteni a költségvetés egyensúlyát. Az alábbiakban a fenti tézisek rövid kifejtése következik.
Először is, a csökkenő adóráta képes úgy ösztönözni a nemzetgazdaság tevékenységének emelkedését – azaz az adóalap növekedését –, hogy növekszik az adóbefizetés. Hogy történhet meg az, hogy adóemelés nélkül emelkedik az adóbefizetés? Valójában nem történik adóemelés, hanem éppen ellenkezőleg: adócsökkentés, mert nem emelkedik meg az adóteher, aminek mérője maga az adóráta, nem pedig az adóbefizetés. Íme, egy példa az elmélet alátámasztására: 200 000 forint jövedelem mellett 40 százalék adórátával
80 000 forint adót fizetünk. Ha az adóráta 30 százalékra csökken, aminek hatására a megemelkedő gazdasági tevékenység nyomában a jövedelmünk felemelkedik 300 000 forintra, akkor az adóbefizetés 90 000 forint lesz. Tehát a több adófizetés nem jelent súlyosabb adóterhet, éppen ellenkezőleg, könnyebbet. Félreértés ne essék: nem csoda történt, hanem „kinövekedés”. (Lásd még a Laffer-görbe negatív szegmensét kb. 40-30 százalék adóráta között.)
Másodszor, az a felismerés viszonylag új keletű, hogy a munkanélküliség csökkenésével együtt csökken az infláció. Az elmúlt évszázad második felének évtizedeiben a monetáris és fiskális politika döntései arra a hiedelemre támaszkodtak, hogy a munkanélküliség csökkentése emelkedő inflációt okoz. Úgy okoskodtak, hogy amikor a munkanélküliség csökken, akkor a háztartások jövedelme emelkedik, ami emelkedő vásárlásokat okoz, az pedig elindítja a kereslet húzta inflációt. Ezzel szemben az történik, hogy a csökkenő munkanélküliség – ami nem más, mint növekvő foglalkoztatottság – megemeli a megtermelt javak mennyiségét. Ez a növekedő kínálat mérsékeli az inflációt.
Harmadszor, a nemzetgazdaság tevékenységének visszaszorítása – ellentétben az elavult felfogással – nem mérsékeli, hanem fűti az inflációt. Az árszínvonal azért emelkedik, mert a termelés (összkínálat) fokozottabban zsugorodik, mint a fogyasztás (összkereslet). Magától értődik, hogy a termelésből kiszorult személy nem szűnik meg fogyasztani. Megvilágosodik így is a neoklasszikus paradigma tévedése, amikor azt állítja, hogy a megszorítások gazdaságpolitikája vissza tudná fogni az inflációt. Éppen ellenkezőleg! Az árszínvonal emelkedik és más bajok is sokasodnak.
Negyedszer, az államháztartás egyensúlya megvalósulhat az adóráta mérséklése révén, akkor is, amikor a költségvetés kiadási oldala változatlan marad, mert a növekedő nemzeti össztermék növekvő adóbevételt teremt. Ilyenkor az államháztartás egyensúlya – a jövedelmek és kifizetések azonos száma – magasabb számokkal valósul meg, mint történne a kifizetések zsugorításával. A kulcs a kinövekedés. Az elmélet a valóságban ismételten megtapasztalt összefüggések és eredmények modellezésén alapul. A példák között különös figyelmet kapott és a szakirodalom is foglalkozott az 1960-as évtized elején az USA államháztartásában összegyűlt felesleg (fiscal drag) potenciális hatásaival és a felhasználás alternatíváival. Számos hasonló példa ismeretes más országokban is.

Bizonyított kinövekedés

Javaslatom szerint az államháztartás rendbetételéhez vezető úton három jelzőtábla van, amelyeken ez áll: (1) a kiadások inflációhoz igazított reálértéke maradjon változatlan szinten; (2) maradjon változatlan szinten (százalékban) az adókulcs; (3) ne legyenek akadályok a bruttó nemzeti össztermék (GDP) növekedése számára. Ezeknek az irányelveknek a betartásával a költségvetés egyensúlya megteremtődik.
A jelen magyar politika, beleértve a gazdaságpolitikát, valószínűleg megkíséreli cáfolni az eredményes kinövekedés lehetőségét. Pedig ilyen teljesítményre számos példa van: Finnország, Írország, Kína és más országok. Ugyancsak bizonyított az államháztartás deficitjéből való kinövekedés tézise. A modell elmélete és tapasztalatai megtalálhatók a szakirodalomban terjedelmes bibliográfiával (írásaim közül a Budapest Corvinus Közgazdasági Egyetemen elhangzott díszdoktori előadásom ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik). Az elmélet világában és a valóság tapasztalatai nyomában nem marad más még a vonakodók számára sem, mint realizálni, hogy manapság a Magyarországnak ajánlott konvergenciacsomag elhibázott, ami a haladás helyett súlyosbítaná a stagnálást. Többé nem kérdéses, hogy a megszorításokkal ellentétben a kinövekedés vezet el a kibontakozáshoz.

A szerző országgyűlési képviselő (Fidesz), egyetemi
tanár, a Corvinus Egyetem díszdoktora, PhD a Columbia Egyetemen