Tenni a zsarnokság ellen

Tudjuk, történelmünknek alig akad olyan kimagasló eseménye, amikor a református egyház egyik nagy pillanata egybeesett az ország és az egyetemes magyarság kivételes pillanataival. Ilyen volt a Bocskai István vezette szabadságküzdelem. Miközben mindaz, ami akkor történt, szorosan kapcsolódott a kontinens megújuló vallási-lelki törekvéseihez, és szervesen illeszkedett a korszak jogi-hatalmi felfogásába. S aki mindezt személyében is megtestesítette, az a mélyen vallásos tiszántúli nagyúr. Az életmű különleges volta abban áll, hogy kétéves csatározások, fegyveres küzdelmek nyomán elérte, kivívta, mert békeszerződésekben is rögzíttette az országbeli és vallási békességet. Az sikerült neki, ami Mohács óta – meg azóta is – igen keveseknek.
Amikor a negyvenhét éves, visszavonult, magányos, nagy vagyonú ember – valóságos vagy csak annak gondolt – elfogatását elrendelték, tudhatta (vagy azt hitte): felségárulással kívánják megvádolni. S ha így van, aligha számíthat másra, mint a többi protestáns főúr: fej- és jószágvesztésre. Döntenie kellett: megadja-e magát, elmenekül, vagy ellenáll. Más szóval szembeszáll a császári akarattal. És Bocskai, aki hosszú időn át udvarhű és a hűségben kíméletlen magyar, egyúttal bátor katona, jó hadvezér, hidegfejű politikus és hithű protestáns volt, az ellenállást választotta. Ez a választás egyben történelmünk első nagy szabadságküzdelmét lobbantotta fel. Részint aktualitása miatt, részint mert kevés szó esik róla még a szakirodalomban is, ezért a sorsdöntő választás egyik fontos mozzanatával szeretnék itt foglalkozni. Azzal, amit a magyar közjogból és a kálvini tantételek egymással összecsengő forrásából meríthetett az ellenállás mellett döntő Bocskai. És mindenki, aki csatlakozott hozzá.
A közjogi vagy világi bázis igen régi, keletkezése a XIII. századra nyúlik vissza. Mint Európa számos királyságában, így a magyarban is, ennek két főpillére volt. Egyik a rendi és a királyi hatalom, a dualisztikus struktúra létrejötte, másik éppen a formálódó rendiség-nemesség közjogi szerepével együtt járó ellenállási jog biztosítása volt. Mindkettő a patrimoniális főhatalom átalakulása, fokozatos lebontódása révén vált lehetségessé. Az előbbi az országgyűlés és a nemesi vármegye, vagyis főként a jogalkotás rendszerében ölt majd alakot, míg a másikat az Aranybulla záradéka rögzítette, emelte közjogi értelemben a törvényesség, ha úgy tetszik: az alkotmányosság rangjára. Tudjuk, hogy II. András, ha némiképp kényszer hatására is, de elfogadta a nevezetes záradékot. Eszerint ha a király törvényt sért vagy önkényesen kezeli az országnagyok és testületek ügyeit, a nemességnek jogában áll ellentmondani és a fegyveres ellenállás eszközéhez nyúlni.
Nagy Lajos nevezetes törvényei (1351) az Aranybulla minden fontos rendelkezését újra megerősítették. És végül az ellenállási jog bekerült a középkori magyar jogalkotást rendszerező Werbőczi híres Tripartitumába is. A trónviszályok és trónutódlások vagy éppen más fontos országos ügyek körüli küzdelmekben számtalanszor érvényesülhettek a fő- és köznemesi törekvések. Sőt mint a dualisztikus hatalmi struktúra egyik oldala, érhettek el nekik tetsző sikereket is – éppen a királyi hatalom rovására. A szemben álló felek-csoportok között többször került sor fegyveres összecsapásra, nemegyszer kemény leszámolásra. De a törvényes királlyal, a legfőbb közjogi hatalommal szemben az „egy és ugyanazon” nemesség együttes és fegyveres felkelésére egyszer sem volt példa – Bocskai István fellépéséig. Bocskai fegyveres felkelése, ez a minden tekintetben újszerű közesemény egymagában véve is azt mutatta, hogy súlyos és rendkívüli helyzet állhatott elő, ha a rendi erők hajlamosak lettek, összesen és együttesen az ellenállás végső eszközéhez nyúlni.
A felkelés azonban aligha jött volna létre, ha a közjogi lehetőséghez nem társul az ország lakosságát viharos tempóban magával ragadó reformáció. Ebből eredően számításba kell vennünk, hogy a XVI–XVII. század fordulóján már világosan elkülönülő és önállóan szerveződő protestáns irányzatok közül kimagaslóan erős volt, a legszélesebb bázisokkal rendelkezett a kálvini. Ezt azért is kell hangsúlyozni, mert Luther és Kálvin (meg Zwingli) felfogása, tantétele két fontos kérdésben, a vallási természetű úrvacsora és a politikumot bőven tartalmazó ellenállás tekintetében különbözött egymástól. Luther még azt is elfogadhatatlannak tartotta, hogy vallási okokból maguk a protestáns fejedelmek ragadjanak fegyvert a császár, V. Károly ellen. Azt vallotta, hogy a Szentírás szerint egyenesen bűnt követ el, aki az uralkodó ellen fegyverkezésre szánja el magát. A császár akkor is Istentől rendelt császára marad az alattvalóknak, ha megszegi az esküjét, és nem tartja be a törvényeket. Mi több: népeinek el kell tűrniük, ha erőszakot alkalmaz, ha nyilvánvaló igazságtalanságot követ el. Bármilyen veszélyt hoz ránk hitünk megvallása, a megpróbáltatásokat kötelességünk lázongás nélkül elviselni. Ha hitvallásunk miatt sérelem ér bennünket, csak azt tehetjük, hogy törvényes úton tiltakozunk ellene. De más dolog protestálni, és más megtagadni az engedelmességet. Még inkább más ellenállni, fegyveresen szembeszállni.
Kálvin – tudjuk – fő művében nemcsak a szorosan vett hitéleti-vallási, erkölcsi és egyházszervezeti kérdésekben fejtette ki újszerű koncepcióját, de szó szerint megreformálta az állammal, a világi hatalommal kapcsolatos keresztyéni felfogást is. Néhány ponton mondhatni radikálisan. Max Weber szerint a kálvinizmus az újkori, vagyis a polgári világrend számos alapvető elemét foglalta már-már egységesen szilárd rendszerbe. Szerinte a reformációnak, amit a neves szociológus egyenesen egyházi forradalomnak nevez, a „gazdasági tradicionalizmus elvetésén” túlmenően „támogatnia kellett más hajlamokat: így például… a hagyományos tekintélyekkel való szembefordulást is”. A Weber szerinti hagyományos tekintélyekkel való szembefordulás nem csupán az egyházszervezeti kérdésekre, hanem éppen Kálvin tanaiban, ha másként, de a világiakra nézve is vonatkozott.
Kálvin maga is abból indult ki, amit a középkori és lutheri keresztyénség vallott: minden uralkodó Isten kegyelméből nyerte földi hatalmát. Ahogy a latin szöveg mondja: Dei gratia rex. Csakhogy az uralkodók egy része (esetenként csak egy-egy időre) letér a törvényes utakról, ahogy Kálvin írja: elfajul. A törvényes királyból zsarnok lesz. Az ilyen uralkodó tehát nem teljesíti Isten parancsait. Nem csoda, ha az ember, akinek ösztönvilágát Isten teremtette, csak a törvényesen uralkodó királyt fogadja el, és nem tiszteli a zsarnokot. Érthető tehát, ha az utóbbinak nem akarna engedelmeskedni. Ám a „rossz királyok hatalma is Istentől ered”, ezért az egyes ember nem tehet mást, „mint alázatossággal megfékezi türelmetlenségét. Tűr és engedelmeskedik, és Isten segítségéért könyörög. Mint a történelem bizonyítja – folytatta Kálvin – Isten majd gondoskodik a bosszúról.” Az isteni gondoskodás kétféleképpen történhet. Az egyes embernek ugyan tűrni és engedelmeskednie kell, ám Isten más feladatot szabott a választott, a „kiválasztott” hatalommal rendelkező egyházi és világi felsőbbségnek: a magisztrátusoknak, rendeknek, vezetőknek stb. Ezeknek nem csupán feladata, de egyenesen kötelessége a „királyok dühöngő önkénye ellen” fellépni. Ha ezt nem teszik meg, akkor bűnt követnek el, elárulják az Istentől rájuk bízott szabadság, vagy ahogy ma mondanánk: az emberi méltóság védelmét. Előfordulhat, hogy a közösségek fölé rendelt, választott vezetők és felsőbbségek nem képesek betölteni feladatukat. Ekkor szokott elkövetkezni a közvetlen kiválasztásból fakadó megszabadítók cselekedete. Az a drámai helyzet, hogy „olykor Isten az ő szolgái közül választ valakit a nyilvánvaló megtorlásra, és megbízza azzal, hogy a bűnös zsarnok uralmát megbosszulja és szabadítsa fel az igazságtalanul elnyomott népet… Így szabadította meg Isten az ő népét Mózes által”.
Ott, ahol az országot annyi csapás és törvényes rendjét annyi sérelem érte, ahol kezdett elhatalmasodni a protestánsok üldözése, ahol egyre kilátástalanabb háborúk (mert láthatóan sem a török, sem a Habsburg fél nem tudta térdre kényszeríteni a másikat) meg mindenféle kóborló és erőszakoskodó csapatok dúlták fel és pusztították a falvakat és városokat, ott valakinek jönnie kellett, ott valaminek történnie kellett. Aligha csodálkozhatunk azon, ha egy ilyen szenvedő-vérző országban a közjogból merített és a kálvini hitből táplálkozó ellenállás, a felkelés eszközéhez nyúltak. Mint ahogy az sem véletlenszerű, hogy élére a nagy formátumú és személyileg is többféleképpen érintett-fenyegetett Bocskai állt. A tenger sok közbaj felsorolása, ami az országot sanyargatta, nem tartozik ide, ám a pusztulás egyetlen adatát mégsem hallgathatom el. Mohács előtt, a XVI. század elején még négymillió körül járt a magyar királyság népessége. Ennek 75-80 százaléka magyar volt. Száz év múlva, a 15 éves háború és más szörnyűséges csapások következtében ez a lélekszám mintegy hárommillióra, egyesek szerint még kevesebbre, a magyarok részaránya pedig 55-60 százalékra zuhant. A népszaporulat teljes elvesztése mellett tehát súlyos veszteségeket szenvedett maga a népközösség törzse is. A kilátástalan, ezért esztelen háborús rombolás, a megreformált egyházak ellen indított támadások, a megalázott népközösség önérzete szinte várta, sóvárogta: jöjjön már a megszabadítás. Különösképpen is várta a rendi erőkkel rendelkező királyi Magyarország és az erdélyi fejedelemség sokféleképpen tagolt társadalma.
A korabeli források bősége áll rendelkezésre, amiből a küzdelem mozgatóira nézve a kutatás szinte tetszés szerint válogathat. Itt azonban csupán egy-két jellegzetes mondat idézhető arra vonatkozóan, hogy a kétféle, de egylényegű világi-egyházi jogelvek milyen fontos eszmei-politikai hátteret biztosítottak a különleges küzdelemhez. Bocskai mindjárt a felkelés kezdetén azzal indokolta fölzendülését, hogy Habsburg Rudolf, mint magyar király, „letért a hit megvallását” mindenkinek biztosító „isteni eredetű törvények” útjáról. Ezért királyát jogában áll fegyverrel is visszatéríteni „a törvénytelen útról”. Hitte: őt a Felettünkvaló küldte, hogy „ez közönséges vérontás lecsendesíttessék, s a magyar nemzet pusztulása megállíttassék”. Vallotta, amit Kálvin tanított: „őt az isteni reménység, mint Mózest régen a pásztorságból, Dávidot az juhok aklából kivette, úgy tette népének fejedelmévé”. És ugyanúgy „az Úr szent akarata”, még megszületése előtt, őt arra rendelte, hogy „a magyar nemzetséget a végromlástól” megmentse. Okkal írta végrendeletében: „életem oltalmáért fegyvert fogván az Őfelsége ellen és szerencsét próbálván, igaz ügyemben és nyilvánvaló igazságomban Isten megsegített és áldását mutatta ki dolgaimban”. Őfelsége ellen azért is kellett fegyvert fognia, mert a zsarnokság ellen kötelességünk ezt tenni. Emberi és hitbéli kötelesség, mivel „Magyarország törvényei biztosítják az olyan királlyal szemben, aki az ország jogrendjét megsérti, – írta Bocskai egyik külföldnek szóló kiáltványában – az ellentmondás szabadságát és a felkelést. És ez a törvény feloldja az ország lakosságát a kötelező hűség alól.” Fel kellett kelni végül azért, mert „a törvénytelen módon kormányozó király elrendelte, hogy a szándékait fegyverrel is megvalósítja”.
Kassára való bevonulásuk másnapján (1604. október 31.) adták ki a hajdúkapitányok egyik korai kiáltványukat. Benne azt írták: „Bocskai azért indította el velük a háborút, mert a német sereg a császár parancsára azon munkálkodott, hogy Magyarországot elpusztítsák” s eltöröljék a magyar nevet is. Mint minden világi dolog, írták, ez is múlandó. Ám igazán az a fölháborító, hogy elkezdték „az igaz és tiszta keresztyén vallás üldözését”. A Bocskainak elszegődött hajdúk hitlevele pedig azt mondta: „az körösztínsígnek s az mi országunknak s ides hazánknak, legfőkíppen az egy igaz hitnek oltalmazására” állnak csatasorba. A zászlóbontás célja világos és egyértelmű: „magunk és az egész magyar nemzetségnek, életének és az mellett religiójának, szabadságának és javainak megtartásáért” szálltak síkra. Nem ok nélkül kapta Bocskai már a küzdelem kezdetén a defensor religionis kitüntető címet. Azt, amit Európában valamennyi hitet védelmező, ún. választott vezető, fejedelem kapott.
Okkal írta az utókor egyik történésze, Makkai László: „A magyarországi rendek és az önálló Erdély Habsburg-ellenes szövetségének (vagyis a közjogi ellenállásnak) Bocskai agyában fogant gondolata, a kálvini ellenállási joggal alátámasztva” talált széles körű visszhangra mindenkinél. És okkal tágította ki az önvédelmi felkelés tartalmát és jellegét a rákövetkező hosszú évszázad minden megmozdulására a püspök-történész, Révész Imre. A keserves évszázad hasonló küzdelmeit – írta az 1930-as évek végén – II. Rákóczit és az evangélikus Thökölyt kivéve, reformátusok vezették. Ezek a felkelések és hadjáratok „a nemzeti célokat: a rendi alkotmány védelmét, az erdélyi fejedelemség önállóságának biztosítását…, általában a magyar öncélúság és függetlenség kivívását mindig összekötötték a protestáns vallásszabadság megerősítésével”.
Bocskai szablyás alakja okkal került hát fel a reformáció monumentális genfi emlékművére. Oda, a négy hitújító és a hat protestáns államférfi közé. Az utókorban sokan hasonlították Orániai Vilmoshoz és Cromwellhez. Hallgatag természete, rendi-fejedelmi és egyben hajdúvezéri szerepköre, teóriamentes politizálása, hidegfejű alkata és a kiválasztottságában mélyen hívő, bibliás személyisége valóban odaemelte a legnagyobbak közé. Történelmi küldetése, szerepe, a nagyon is eltérő külső körülményektől eltekintve, leginkább mégis a német fejedelmi házból származó s Németalföldre került Orániai Vilmos meg a mögéje állt batárok és frízek utódai, vagyis a németalföldi protestánsok ügyéhez és helyzetéhez lenne hasonlítható. Ott a lázadó „koldusok” (gueuse-ök), itt a kóborló hajdúk, vértörvényszékek, felségárulási perek, vagyonelkobzások ott is, itt is: zsoldosok és kegyetlen garázdálkodások, idegen és nagyon súlyos adózási rendszerek, ugyanazok a Habsburgok, esetenként személyileg is, legfőképpen az új kálvini hit üldözése ott is, itt is. Ami azonban ott – bár negyven évig tartott, de érdekeiktől vezérelve nagysúlyú külhatalmak is támogattak – nem csoda, ha a hollandoknak tartós sikert hozott. S nem kellett nekik újra és újra nekirugaszkodni, mint nekünk. Mint a mitológiai főnixmadárnak, nem kellett annyiszor – már-már a porainkból – megéledni.
Joggal írta ő maga, nem sokkal halála előtt: „Mi az mi hivatalunknak fogyatkozás nélkül megfeleltünk.” A főnixszerep többször lett osztályrészünk azóta is. Ám aligha lehet kétséges, nem sokan mondhatták el magukról, hogy a hivataluknak fogyatkozás nélkül megfeleltek. Egyszóval nem sokan vannak, akik zivataros évszázadainkból Magyarország és Erdély választott fejedelme mellé állíthatók.
De mert volt, ezért volna kit követnünk ma is. Nekünk, keresztyén és keresztény és nem keresztény magyaroknak. Mert a lélekmérgező és nemzetpusztító zsarnokságnál nincs nagyobb zsarnokság a világon. S vele szemben az ellenállás jogát, az aktív és passzív ellenállás bármilyen formáját a magyar corpus juris és az egyházi tantételek egyaránt biztosítják – mindmáig.
(Debrecenben, augusztus 22-én, a magyar reformátusok világtalálkozóján elhangzott beszéd szerkesztett változata.)

A szerző történész