Ahová a szocialista elefánt beteszi a lábát…

Kormányunk leginkább süket és vak és kerge elefánthoz hasonlít, amely nekivadultan dübög a porcelánboltban, s ami útjába kerül, azt megreformálja. Reformálni annyit tesz, mint újraformálni. Ami eddig teáskanna volt, ezután por lesz és cserép.
Amikor a világháború után a szocialisták szegény hazánkra szabadultak, egykettőre földúlták a világ egyik legjobb nevelési-oktatási rendszerét. Némelyik iskolát, például a világelső Fasori Evangélikus Gimnáziumot sutty, egyenesen kihúzták a listáról. Nem akarom fölsorolni, mit tettek az iparral és a mezőgazdasággal, az egyetemekkel meg a hadsereggel, noha tudnék mesélni. Például arról, hogy ötödik általánosban gyapotot szedtem az állami gazdaságban, mert azt hitték a szocialisták, hogy az időjárást meg az anyaföldet is meg tudják reformálni.
Talán csak a tervgazdálkodásról ejtek pár szót. A süket és vak és kerge elefánt érzékszervek, ész és szív(!) híján nem tudhatja, hogy mi a helyzet az országban, mi a jó, és mit kell javítani. Őt ideológia vezérli, mint minden ilyen elmeállapotú lényt. Ettől az agyában állandóan tervek koholódnak, és ha törik, ha szakad, akkor is végrehajtja őket a népen. Ereje, no, az volt neki akkor is: oroszok, rendőrség, ÁVO meg ilyesmi. Nem csoda, hogy úgy járt az ország, mint az egyszeri fülfájós gyerek Szekszárdon, akinek a beteg füle helyett az épet operálta meg a híres-nevezetes Molnár doktor személyesen.
Ismét ránk szabadultak. Moszkva helyett a multik eresztették ránk őket. Sorstársaink közbejöttével, szóval demokratikusan, s persze önmagukra is. Némelyek közülük még mindig azt képzelik, hogy ők nincsenek benne a pácban, holott vezérük és tanítójuk, Őszödi Böszme világosan megmondta az európai vallomásos próza remekei közé sorolt híres beszédében: „Azért érdemes politikusnak lenni itt a XXI. század elején, hogy csináljunk egy másik világot! Csak azért!” Mindenkinek, híveknek, ellenfeleknek. Önmagának nem, mert ő sztratoszféralakó, a pénz föld fölött lebegő nemzetközi szigetvilágában oda költözik, ahová akar, ha az itteni „másik világ” másvilágra sikeredik.
Emlékszünk az ötven évvel ezelőtti nótájukra: „Holnapra megforgatjuk az egész világot.” Ez az elefántok egyetlen ötlete. Ha porcelánkészletet látnak, eszükbe sem jut, hogy tanulmányozzák, s ha hibát látnak rajta, nem fontolják, hogy esetleg meg lehetne ragasztani, sőt jobban megnézve észrevenni, hogy a csorbaságnak látszó csak egy kis kávémaradék, elég volna elmosogatni. Roham! „Csak azért érdemes csinálni, hogy hozzányúljunk a nagy dolgokhoz.”
Ennél alább egyszerűen nem adhatja az elefánt. Fölmérni, gondolkodni, „helyzetelemezni”, hatásokat vizsgálni a rendszerben, számolni velük, megbeszélni – nem az ő világa. Csörtetése könynyed. Az agya helyén székelő ideológiát, a nehézkes marxizmust liberalizmusra cserélte, abból is a neóra – az szabaddá teszi a csőrdöngölőzőt. „Gyerünk, a hétszázát, előre! Ezt tartom a dolgomnak. És amiben megállapodtunk, akkor ne engedjem, hogy lelassuljanak. Nem arról szól, hogy nekem van egy A-tól Z-ig megírt forgatókönyvem Magyarországra, és azt mondom, hogy ki fogom belőletek verni. Francot!” Vajon létezik asszony, akinek ne volna forgatókönyve elejétől a végéig a baracklekvárra? A mamája jól nyakon is vágná a hebehurgyát. Ámde az elefánt nem háziasszony. A világtörténelemben még senki sem látott vak és süket és kerge elefántot, akinek fogalma lett volna arról, hogy mi fog kisülni tombolásából, de olyat sem, akit a következmények izgattak volna. Mostani Böszme elefántunk nem volna böszme, ha a végeredmény érdekelné, s nem a tett maga. Az indulatokat is ezért szítja a csordában: „Van A-tól Z-ig forgatókönyvem, hogy hogyan lehet a szocialistákban ott lévő hihetetlen energiát arra fölhasználni, hogy az országot megváltoztassák, hogy tegyék már bele, hogy legyenek már úrrá végre a kishitűségükön meg a régi igazságaikon.” A vak elefánt tényleg olyan, mint a cigány vak lova: nem kishitű, hanem bátor. Igazságokra pedig egy ilyen duhajságban semmi szükség. „Amiben meg tudunk állapodni a szakma nagy részével, akivel el tudjuk fogadtatni a piacokkal, el tudjuk fogadtatni a koalíciós partnerrel, és nálunk, akik ezt egy páran a tetején csinálják a Bélától a Veres Janiig, Kiss Pétertől az Ildikóig, Szekeres Imrétől a Hillerig, meg mondjuk velem, nagyjából elhisszük, hogy körülbelül jó. Mert ezeknek el kell hinni. Egyedül külön-külön tudunk mást is, csak nem külön-külön vagyunk, hanem ott ülünk tizen-egynéhányan az asztal körül, és el kell fogadni.” Együtt tehát a politikai bizottság, az elefánt farka, feje, lába, mindegyik gondolhat-tudhat bármit, „el kell fogadni”, amit a fővak, fősüket és főkerge elme kiötölt. Egy oldalpillantás vethető az eszdéeszre, de az ország? Kit érdekel? „Magyarország le van írva.” Számít, hogy mi lesz vele még? És a nép? Az istenadta nép, amely választáskor fennen szok lobogni a pártzászlókon? A győzelem után csak akkor kerül elő, ha sanyargatni kell. Rá is fér, mert a baj oka ő. Az, hogy tanulni akar, utazni, olykor betegeskedik, nyugdíjként visszavárja befizetéseit, szóval sokba kerül. „Azt gondolom, hogy lesznek konfliktusok, gyerekek. Igen, lesznek. Lesznek tüntetések, lesznek. Lehet tüntetni a Parlament előtt, előbb-utóbb megunják, hazamennek.”
Nem mentek haza máig, pedig lőtték őket, vízágyúzták, könnygázosították, gumibottal, viperával ütlegelték, bakanccsal rugdosták. Amúgy elefántosan. Állítólag rendőrök valának a tettesek, mivel áldozataik közül sokat hivatalos személy elleni erőszak és hasonlók miatt ítélt el a poraiból föltámadt szocialista törvényesség. Ámde az illetők szolgálati számot nem viseltek, márpedig demokráciában ez a rendőr ismertetőjele, nem az ütleg. Az szocialista ismérv. Ha viszont mégis rendőrök lettek volna – szándékosan törvényen, demokrácián kívülre helyezkedtek. Tábornokaikkal az élen visszatértek a szocialista önkényuralomba. Nosztalgiagarázdálkodást rendeztek Budapesten 2006. szeptember 18. és október vége között. Emlékezve arra is, hogy elődeik, az R-gárdisták, az ávósok, a pufajkás karhatalmisták sem viseltek azonosítót.
Nos, ez a „másik világ” kezdete, amit Böszme és tettestársai a zsenge magyar demokráciából „csináltak”. A folytatás az összes polc földöntése. Az elefánt nekirontott az egészségügynek, az iskoláknak, a nemzetbiztonságnak, a közigazgatásnak – és ismét nem érnénk a fölsorolás végére. Azt látjuk, hogy ami történik, az kívül esik az emberileg megvitathatón.
„Az a személyes sztorim, hogy változtassuk meg ezt a kurva országot, mert ki fogja megváltoztatni, Orbán Viktor fogja megváltoztatni a csapatával?” Nem tudom, hogy mit akar Orbán Viktor, a politikai piac jelenlegi éllovasa. Azt viszont igen, hogy egy süket és vak és kerge elefánt el sem tudja képzelni, hogy a kormányzásnak más célja is lehet, mint az ország megváltoztatása.
Az elefánttánc haláltánc.

A szerző író