Demokratának lenni annyi

A médiában mindig mindenféléről beszélnek, ezért nem számít, mit beszélnek, legfeljebb az, menynyit. Ami a reggeli feles helyett éhgyomorra benyomott úgynevezett beszélgetőműsorok anyagából a sajtó csatornáin keresztül este, félig emésztett állapotban visszatér, hogy a politikai megmondóemberek nyálával elkeverve, alaktalan pépként szívódjon fel utóbb a köztudatban, nos, az ilyen hírekre és véleményekre mondjuk: „átjött a médián”. Amiről csak azok beszélnek, akik a médiumokon kívül rekedtek, az egyáltalán nem számít. Lenni annyi, mint közvetítve lenni.
Gergényi Péter Pro Urbe-díja
A szeptember 17. és október 23. között Budapesten történtek nem jöttek át a „többségi” médián. Nem a tüntetésekre gondolok, nem a tumultuózus utcai jelenetekre. Ilyenek minden világvárosban előfordulnak politikai krízis idején. Legyenek békés vagy erőszakos természetűek, a demokratikus jogállam nagy előnye, hogy tiszteletben tartja és kezelni tudja őket. A szenzáció a történtekben éppen az volt, hogy kiderült: Magyarország nem tartozik e jogállamok sorába. A korántsem saját szakállukra intézkedő, de igenis a politikai harc eszközeként használt rendvédelmi szervek sorozatosan megszegték elemi alkotmányos kötelességeiket. Az eseményektől távoli utcákon, bérházakban szabályos embervadászat folyt, a kommandósok szándékosan törték össze ellenállást nem tanúsító vagy arra képtelenné tett áldozataik csontját, a letartóztatott fiatalokat kimódolt kínzásoknak vetették alá, az elsőéves egyetemistát, miközben négyfelől négyen ütlegelték, arra kényszerítették, hogy könyörögjön az életéért, betört fejű diáklányoknak meztelenre vetkőzve, széttárt lábakkal kellett a motozó hatóság rendelkezésére állnia stb. A parancsnok, Gergényi Péter e piszkos munkáért nemsokára Pro Urbe-díjat vehetett át a főváros főpolgármesterétől. Az intézkedő rendőrök pénzjutalmat kaptak, a rendőri tanúvallomások alapján előállított áldozatokra börtön vár.
A hazai sajtót az emberiesség és a jogrend ellen intézett hatósági támadás nem kavarta fel. Kizárólag a politikai ellenzéknek elkötelezett orgánumok foglalkoztak a történtekkel behatóbban, ezeknek a pártatlanságát könnyű volt kétségbe vonni. A többség – kül- és belföldön – népszerűtlen kormányzati reformintézkedések ellen lázadó csőcselékről beszélt, miközben Budapesten a hatóságok tudatos megfélemlítő és bosszúhadjárata folyt, mintegy válaszként a tüntetésekre. (Tegyük hozzá: nincs és nem is lesz egyhamar olyan utcai megmozdulás Magyarországon, ahol ne lehetne rávenni pár tucat elkeseredett munkanélkülit, elbolondított nyilas suhancot szélsőséges, lehetőleg zsidógyűlölő jelszavak hangoztatására. Ezek azután mindig kapóra jönnek a részrehajlatlan helyzetértékelőknek.)
A kormány megtudta, amit akart, hogy meddig mehet el. Lényegében szabad kezet kapott: a jogintézményektől, a sajtótól, a módszeresen félrevezetett közvéleménytől. Csak így tovább, a reformok útján! A kormányzati épületek, kórházak, iskolák, a termőföld és a többi megmaradt állami vagyon kiárusítása során nem kell többé masszív ellenállástól tartani: szószólók és közvetítők híján a nép megfélemlíthető, az ellenállás elszigetelhető és meghazudtolható.
Hogy lehetséges ez? A szólás és a gyülekezés szabadsága mellett elvben elkötelezett liberális értelmiség cinkossága rejtély marad, ha az előzményektől elvonatkoztatunk. Legjobbjaik már akkor elrikkantották az „éljen Eduárd!”-ot, amikor a miniszterelnök trágár és cinikus őszödi beszéde kapcsán erkölcsi bátorságról, nyelvi leleményről, államférfiúi mélységekről lelkendeztek. Az sem zavarta a hazai szellemi élet fel- és megkent nagyjait, hogy egy politikai számításból kiszivárogtatott titkos beszédről volt szó, melynek közzététele nem vetett véget, csupán jól kiszámított új irányt szabott a hivatalos hazudozásnak. Az államkasszából megmagyarázhatatlan módon eltűnt százmilliárdok pótlása végett dobra vert közvagyont, a közszolgáltatások korlátozását, a munkanélküliség növekedését, a hazai kis- és középvállalkozások tönkretételét, a titkosszolgálatok és mindenféle pályázati pénzelosztás kézi vezérlését kellett hamarjában elfogadtatni „régóta esedékes reformok”, „kényszerű megszorítások” címén! Ezentúl, elvtársak, nem letagadni, de reklámozni fogjuk az államháztartás nyomorúságos helyzetét. Csakhogy a kormányzat bűnös politikájának falazó értelmiség korántsem naiv, nem is ostoba, és hadd tegyem gyorsan hozzá: nem is cinikus. Önigazolásuk ideológiáját hoszszasan fejtegeti Szilágyi Ákos a Kétezer decemberi számában megjelent, Interregnum (2) című írásában. Érdemes röviden felidézni gondolatmenetét: egy ember szól, de milliomosok nevében.
„A demokrácia mi vagyunk”
Azok a liberálisok és demokraták, akik 2006-ban szívesen leváltották volna a baloldali kormányt, vagy most követelhetnék a hitelét vesztett kormányfő távozását, nem tehetik meg ezt, magyarázza Szilágyi, ha nem akarják leváltani egyúttal magát a parlamentáris demokráciát is. Az MSZP–SZDSZ-koalíciónak ugyanis nincs alternatívája a jobboldalon, mert ellenlábasa „egy szélsőséges, antiparlamentáris, antidemokratikus, vezérelvű nemzeti-populista párt”. A Fidesz ráadásul nem is eléggé jobboldali. Ha jobboldali volna, nem kárhoztatná a multinacionális vállalatok szuverenitását, a globális pénzügyi rendszer és a globális tömegkultúra akadálytalan hazai térhódítását. Ugyanazt akarná, amit a jelenlegi többség. Ebben és csakis ebben az esetben volna létjogosultsága a politikai váltógazdaságnak. (Abból persze egy szó sem igaz, hogy a behódolás az úgynevezett szabadkereskedelmi rendszernek ma a modernizáció egyedül üdvözítő útja volna. Az elmúlt fél évszázadban más fejlődési pályák is körvonalazódtak, például a szociális és ökológiai fenntarthatósággal szorosan összefüggő helyi autonómiák védelme, a patrióta gazdaságpolitika stb. A liberalizáció-globalizáció-privatizáció szerencsére csak a hazai ballib értelmiség fejében foglalta el a szabadság-egyenlőség-testvériség helyét.)
Hogy az, amit a „létező ellenzék” ellenez, maga a modernizáció, szőröstül-bőröstül, azért fontos e gondolatmenet számára, hogy szerzője végül kijelenthesse: a modernizáció elleni radikális középosztályi lázadás, a gazdagok és sikeresek elleni irigység az ipari társadalmakban mindig is a totalitárius megoldások, adott esetben a fasizmus irányába mutatott.
Most már mindent lehet?
Helyben vagyunk. Most már mindent lehet. Mert végső soron „a fasizmus irányába mutató” politikai ellenféllel szemben, tehát a fenyegetett demokrácia védelmében minden megengedett: a hazugság, a provokáció, a törvénytelenségek, visszaélés a titkosszolgálati módszerekkel. Megfélemlítés és megvesztegetés, semmi se túl nagy ár, lovas roham és kínvallatás, goebbelsi propagandafogások – nincs az a fasiszta módszer, amit a fasizmus eltökélt ellenfelei e szükséghelyzetben kormányuktól tudomásul ne vennének.
Magyarországon a demokratikus jogállam működése szünetel, és ez az interregnum Szilágyi közlése szerint mindaddig tart, amíg az ellenzék a hatalom megragadására tör, és a nép az utcán politizál, ahelyett, hogy nép és ellenzék szépen alávetnék magukat a hazugsággal szerzett parlamenti többség uralmának. De a demokrácia interregnuma még akkor sem érhetne véget, amennyiben nem alakul végre a korszellem (azaz Sz. Á.) igényeinek megfelelő modern jobboldali párt. Addig a demokrácia egyedül mi vagyunk, ellenfeleink pedig a demokrácia ellenségei, akik maguk helyezték magukat törvényen kívül, és nincs és ne is legyen számukra irgalom.

A szerző író