Ragadozók mohóságával és erkölcsével, gondolkodás nélkül vezette be a vizitdíjat a neoliberális kormány és Molnár Lajos. A betegek és az egészségügyi társadalom felháborodása által kísért „reform” gyakorlati megvalósítása során gyorsan kiderült, hogy a jelentéktelennek beharangozott vizitdíj korántsem olyan csekély. A vizitdíj ugyanis pillanatok alatt megsokszorozódik, és a ténylegesen kifizetendő összegek már meghaladják az elsősorban érintett idős, nyugdíjas betegek többségének a fizetőképességét. Az Országos Nyugdíj-biztosítási Főigazgatóság évkönyve szerint a 2005. januári nyugdíjemelés után 45 421 fő nyugdíja 15 ezer (!) forint alatt van, 1,5 millió ember nyugdíja pedig nem éri el a havi 60 ezer forintot. Amikor az a kérdés, hogy valaki kenyeret vesz, vagy orvoshoz fordul, nem biztos, hogy az utóbbit választja. És ezek a nyugdíjasok évtizedeken át fizették a nem csekély járulékot. A vizitdíj – amelynek kommunikációjára a kormánynak volt 220 millió forintja – vérlázító és megalázó pofon, amely nemcsak a betegeket, az ellátórendszert is sújtja.
A beteg – aki megfontolatlanul elindul, hogy felkeresse a háziorvosát – vár, sorba áll, fizet 300 forintot, és hozzájut egy beutalóhoz. A beutalóval elmegy például egy reumatológiai szakrendelésre, ahol ismét vár, sorba áll, ismét fizet 300 forintot, és alaphelyzetben elküldik labor- és röntgenvizsgálatra. A vért az aznapi vizitdíj terhére rögtön le is veszik, a röntgenvizsgálat elvégzése azonban csak kivételesen sikerül, tehát a röntgen és az egyéb konzíliumok (UH, MR, CT, sebészet, nőgyógyászat, urológia, ortopédia, gégészet, szemészet stb.) már csak másnap lehetségesek, vagy eleve előjegyzés alapján történnek, ami a beteg számára megjelenésenként 300 forintot jelent. Egy átlagos kivizsgálás: háziorvos, szakorvos, röntgen, ultrahang, és csak egyetlen konzíliumot számítva már 1500 forintra rúg. Ha pedig a krónikus beteget gondozni kell, ha betegség és a terápia által előidézett változásokat nyomon kell követni, akkor megjelenésenként 300 forint.
Némileg egyszerűsíti az eljárást, ha a beteg a háziorvost kihagyja a menetből, akkor ugyan a szakrendelőben 600 forintot kell fizetnie, azonban egy sorbaállást és egy vérnyomás-emelkedést megspórol magának.
Az egyszerűsítés ellen szól, hogy szűkítették a visszaigénylés feltételeit: a visszaigénylésre a beteget csak húsz darab 300 forintos nyugta jogosítja, a 600 és 1000 forintos nyugtákat nem számítják bele. A vizitdíj alóli mentességet is szigorították, bizonyára meg akarják állapítani, meddig terjed a lakosság toleranciája, hol van a szakítási határ.
A vizitdíj-automatákat számos helyen elismerésre méltó gyorsasággal felállították, a gépek működése helyenként azonban nem tartott tovább egy-két napnál. A nagyobb forgalmú intézményekben egyszerre több adminisztrátor is kasszíroz, és az automaták mellett pénzváltó asszisztensnők is kénytelenek dolgozni. A fővárosi Kapás utcai rendelőben már reggel hét órakor megkezdik a nyugták kiállítását: egy automata és három adminisztrátor dolgozik, az egyik hölgy az automatát őrzi, és a zsebéből kiguberálja az aprópénzt, visszaad, és a százasokat bedobálja az automatába. A másik két dolgozó a számítógépet kezeli, és kiadja a nyugtákat. A betegek három hosszú sorban várakoznak. Az első tapasztalatok azt mutatják, hogy a vizitdíj-automaták mellé fel kellene állítani vérnyomáscsökkentő tablettákat adagoló automatákat is. Az elhangzó, nyomdafestéket nem tűrő kritikai észrevételeket pedig a reformerek szíves figyelmébe ajánlom.
A háziorvos szükség esetén beutalja a beteget a kórházba, ahol a beteg köteles kifizetni a 300 forintos napidíjat; még szombaton és vasárnap is ugyanannyit kell fizetnie, amikor sem vizsgálat, sem kezelés nincs. Bár az OEP-finanszírozás szempontjából az érkezés és a távozás napja egyetlen napnak számít, a beteg részére minden megkezdett nap fizetendő, tehát az érkezés és a távozás napja egyaránt fizetésköteles, és ha a beteg reggel nyolc órakor már elhagyja a kórházat, akkor is ki kell fizetnie az aznapi díjat.
A fekvőbeteg-ellátás térítési szabályozása nem egységes, és a végrehajtási utasítás szinte naponta módosul. Az egyik verzió szerint ha a beteg nem sürgős esetben, nem a területileg illetékes kórházat veszi igénybe, akkor az első napon 4000 forintot, a kezelés 30. napjáig napi 800 forintot, ezen túl napi 400 forintot kell lerónia a 300 forintos napidíjon kívül. A másik variáció szerint ha a beteg nem a területileg illetékes kórházba beutaló nélkül érkezik, az OEP által fizetett térítés 30 százalékát, maximum 100 ezer forintot kell fizetnie. Ha pedig a saját, választott orvosához ragaszkodik, ez további 10 ezer forintot igényel.
Jelenleg a háziorvos a területileg illetékes kórházon kívül még abba a kórházba is beutalhatja a beteget, ahol eddig gondozás alatt állt, de mivel az egészségügyi reform a szabad orvosválasztást felszámolta, és gyakorlatilag pénzbírsággal bünteti, ezen minimális kedvezmény megvonása és a beutalási rend további szigorítása várható. A beutalót alapos körültekintéssel kell kitölteni, rá kell írni a beteg nevét, leánykori nevét, anyja nevét, születési dátumát, lakcímét, taj-számát, a beutaló intézmény kódját, naplószámát és az orvos pecsétszámát. Azonban sem az orvos aláírása, sem a beutalást indokoló diagnózis nem szükséges. A beutaló egy hónapnál régebbi nem lehet, holott a betegek nem egy intézetre több hónapig várnak. A hibás beutalóval a beteget vissza kell küldeni a beutaló intézményhez, ahol kezdheti elölről a Canossa-járást, ha van hozzá kedve és ereje. A beutaló elvesztette szakmai jellegét, és a mértéktelenül megnövelt adminisztráció és a sarcolás eszközévé vált.
A sürgős szükséget indokoló kórképek listáját az 52/2006. (XII. 28.) rendelet melléklete szabályozza. A listán szereplő kórképek fennállása esetén járó betegnél a vizitdíjat nem kell megfizetni, a halálos beteg megspórolja a 300 vagy 600 forintot. Fekvő betegnél „a diagnózis felállításától a tisztázott kórállapot első alkalommal történő szakszerű ellátásáig nem kell napidíjat fizetni”. De később már igen. Hogy az „első alkalom” pontosan mit és mennyi időt jelent, hogy fél órára, egy napra vagy a kórházi gyógykezelés teljes időtartamára vonatkozik-e, a zavaros megfogalmazásból nem derül ki. A lényeg vélhetőleg az, hogyha a beteg nem hal meg szívinfarktusban, agyvérzésben, sokkos állapotban, ha tehát mégis megmenekül, akkor fizetnie kell.
Egy szélsőségesen betegellenes egészségügyi reform gátlástalan, erőszakos és hibás megvalósításának malomkövei között őrlődünk. A gyakorlatban most kezdjük megtapasztalni, hogy a kormány „reform” címén mekkora csapást is mért a magyar betegellátásra. A „Húzd meg – ereszd meg!” játék jelenleg a kórház-privatizáció, a legértékesebb egészségügyi ingatlanok átjátszása körül folyik. Bár a küzdelem egyenlőtlennek látszik, a bokszmeccsnek még nincsen vége. Petőfi megírta: „Habár felül a gálya, / S alul a víznek árja, / Azért a víz az úr!” A leépítésre, feldarabolásra, szétverésre ítélt ellátórendszert csak a víznek árja mentheti meg.
A szerző az orvostudományok kandidátusa
origo.hu
Ázsiai kamuprofilok tömegét vásárolta fel Magyar Péter
