A magyar társadalom frusztráltsága

Rekordapátia, kilátástalanság és rossz előérzet címmel a Magyar Nemzet 2007. március 2-i számának 4. oldalán jelent meg Lovas István cikke, amelyben egy brüsszeli kutatóintézet nemzetközi felmérésének eredményét ismerteti és elemzi az EU 25 tagállama polgárainak mentális állapotára vonatkozóan.
A vizsgálat eredménye Magyarországra nézve lesújtó, döbbenetes, de sajnos egyáltalán nem meglepő: a Boldognak érzi-e magát? kérdésre a 68 százalékos igen részaránnyal az utolsó helyre kerültünk. Hovatovább már nincs olyan gazdasági, szociológiai, mentális állapotra vonatkozó mutató, ahol ne sereghajtók lennénk az EU 25-ök között. Nem mehetünk el egy vállvonással a felmérés ránk nézve lesújtó eredménye mellett. Ugyanis 1989-ben Magyarország az összes európai szocialista ország közül a legnagyobb előnnyel érkezett a rendszerváltás startvonalára, mindenféle szempontból. Nálunk 1968-ban volt egy nagyon is fontos gazdasági reform, amelynek társadalmi kihatásai sem közömbösek. Akkor áttértünk a tervlebontásos, direktutasításos irányítási rendszerről a gazdasági szabályozókkal történő gazdaságirányításra, amelynek eredményeként sok területen kibontakozhatott egy kvázi piacgazdaság, és az ebből következő vállalkozói attitűd. Mindez hatalmas egyéni energiákat szabadított fel, a GDP 1968–1975 között évi öt százalékkal nőtt, az életszínvonal gyorsan emelkedett, mi lettünk a láger legvidámabb barakkja. (Ennek semmi köze sem volt az eladósodáshoz, a hiteleket nem elfogyasztottuk, hanem rossz beruházásokra költöttük.) A relatíve magas életszínvonal mögött a gyakran önkizsákmányolásig fokozott munkaráfordítás állt.
Majd 1989-ben ez a nép megmozdult, hihetetlen energiák szabadultak fel, óriási erkölcsi tőkével érkeztünk az első szabad választásokhoz 1990 tavaszán. Hol van már ez az erkölcsi tőke? Hol vannak már azok a hatalmas társadalmi energiák? Tessék elolvasni az Eurobarométer felmérését, amelyet Lovas István elemez! Egyetlen szóval lehet jellemezni az eredményét: gyalázatos. Hogy kinek, minek, kiknek a gyalázata? Nem a magyar népé, nem az országé. Azé a magyar politikai és gazdasági (anti)elité, amely ide juttatta ezt az országot. Most nem emelek ki politikai-ideológiai oldalt. Könnyű lenne most a szocialistákra, szabad demokratákra mutogatni: csak ők, és csakis ők a felelősek ezért.
1990–94 között, amikor a privatizációnak elkeresztelt szabadrablás folyt, még nem ők voltak hatalmon. Hogyan maradhat például az ország miniszterelnöke az a személy, akit csak azért nem lehetett bíróság elé állítani és elítélni a hivatalos indoklás szerint (!), mert a bűncselekmény, amit elkövetett, már elévült? Vajon az a „privatizáció”, amelynek során Gyurcsány Ferenc és Kóka János is milliárdos lett, mikor zajlott? Nem a Horn-kormány idején (akkor legfeljebb csak folytatódott), hanem az Antall–Boross-kormányok idején.
Hogyan bízhatta Antall József egy szűk csoportra, mindenfajta társadalmi kontroll nélkül, a nemzeti közvagyon magánosításának ügyét? Teljesen természetes, hogy azonnal mindent elöntött a korrupció szennyes árja.
A magyarok 67 százaléka az ország egyetlen politikai intézményében sem bízik. Hangsúlyozom: egyetlen intézményben sem. A magyarok a legpesszimistábbak a jövőre vonatkozóan: 62 százalékuk a helyzet rosszabbodására számít.
A legutolsó öt évre vonatkozóan a háztartások anyagi helyzetének alakulását a magyarok fele (51 százalék) értékeli romlásként, holott 2002 szeptemberében a Medgyessy-kormány meglépte az ötvenszázalékos közalkalmazotti béremelést. Hangsúlyozom, hogy nem a megalapozatlan béremelések vezettek a jelenlegi súlyos egyensúlyi zavarhoz, hanem a meggondolatlan monetáris beavatkozás (a forint leértékelése 2003 júniusában), illetve ezt követően a Gyurcsány–Kóka páros „ezt elk…k” jellegű működése. Gyurcsány kiakolbólította a kormányfői székből jótevőjét, aki őt a nagypolitika szférájába beemelte. Aztán kifizette megalázó alamizsnával, az utazó nagyköveti kinevezéssel, és évi 70 milliós repikerettel, amit Medgyessy szégyenszemre el is fogadott. És jött a totál dilettantizmus!
Kóka János elképesztő sületlensége a dübörgő gazdaságról, Gyurcsány magyarázkodása Brüszszelben a túlfeszített állami szerepvállalásról (pl. autópálya-program állami finanszírozása) jelezte már két évvel korábban, hogy az ország hajójának kormánya felelőtlen kezekbe került. Kamikaze politika ez, csakhogy nem csupán két párt ön(sors)- rontó politikája, hanem egy országot is rántanak magukkal.
Az értelmetlen és teljességgel eredménytelen kiigazító csomagoknak is óriási szerepe volt a magyar lakosság mentális állapotának katasztrofális romlásában. 2005-ben már 84 ezer alá csökkent a születések száma Magyarországon. Az összefüggés a csomagok és a népességfogyás között egyértelmű: 1981-től kezdve csökken az ország lakosságának száma, akkor jött az első megszorítás. De nem szabad elmennünk az Orbán-kormány által elkövetett súlyos hibák mellett sem. Tévedés lenne úgy beállítani, hogy akkor minden jól ment. Miközben öt százalék fölötti volt a GDP növekedése, a reálbérek alig emelkedtek. Miért? Gazdasági szempontból is teljesen indokolatlan volt ez a jövedelempolitika, politikai szempontból pedig felért egy öngyilkossággal. Orbánék súlyos árat fizettek a nyugdíjasokkal szemben (hárommillió választó) elkövetett inkorrektségükért is.
Az Eurobarométer-felmérésnek hazánkra nézve katasztrofális eredményéért valamennyi eddigi kormány felelős kisebb-nagyobb mértékben, amelyik a rendszerváltás után regnált. Az egyik azért, amit tett (Bokros-csomag), a másik azért, amit nem tett (Orbánék jövedelempolitikája). Magyarországon az erkölcsi tőkevesztés hatása ma már gazdasági téren is jól mérhető: olyan fokot ért el, ami a modernizáció, a felzárkózás sikerességét veszélyezteti.

A szerző közgazdász, egyetemi docens