Magárahagyottság, nemzeti nyomor, népesedés

Még a kilencvenes évek elején egy tanítványom meglehetősen provokatív módon, nem kevés antiszemitizmussal fűszerezve, bosszantó egyoldalúsággal istenítette a Horthy-korszakot. Nem láttam más utat, egy hétig a harmincas évek szociográfiai munkáit olvastam, a következő órán Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Kovács Imre, Kiss Géza könyveivel és József Attila verseivel mentem hozzájuk, egész órán részleteket olvastam belőlük, majd közöltem, hogy azután mondjanak véleményt a korszakról, ha ezeket is végigolvasták.
Álmomban sem gondoltam volna, hogy tizenöt év múlva megint ezek a művek tudnak tájékoztatni világunkról.
Mert mit ír például Kiss Géza 1934-ben? „Nem utolsósorban oka az egykének népünk szörnyű magárahagyottsága, de különösen egészségügyi téren való elesettsége. Orvosok hiányoznak? Túltermelés van. Közigazgatási intézkedések? Mintaszerűek. Hol hát az elesettség? Ott, hogy anyagilag képtelen ezt a mintaszerű egészségügyi berendezést javára fordítani. Hányszor hallom én, a lelkipásztor: »Kellünk mi valakinek? Szegény ember meghalhat.« S tökéletesen igaza van. Íme: – súlyos vérzést kap szülés után egy fiatalasszony. Éjjel hoznak orvost. Elállítja a vérzést. – Mit fizetek? – 60 pengő. – Honnan vegye az a nyomorult a 60 P-t? Ha gyermekvédelmet akarok s anyavédelmet, szabad lett volna megengedni, hogy egyáltalán pénzbe kerüljön? (…) Egy hétéves fiúcska vakbélgyulladásban megbetegszik. Állapota súlyos. Már a genny áttöri a hasfalat. Valósággal úgy kergetem be őket a klinikára. De nekik betévőjük is alig van. Felelősséget vállalok, hogy egy fillérbe se fog kerülni. S kijön a számla túl az ápolási díjakon, amiket havi 5 P-vel törleszt azóta – 181 P-ről. Az illető professzor könyörgésemre – nemes szívű ember – elengedte. S ha nem engedi el a nyomorgó, három gyermekes apának? Újra itt a gyermektelen tömeg diadalittas bizonygatása: Hát kell-e a gyerök?”
Így volt ez hetven éve…
Kovács Imre A néma forradalom című 1937-ben kiadott munkája is erős érzelmi felütéssel kezdődik: „Tudják, hogy nekik jobb dolguk sohasem lesz. Az egyik azt mondja, amikor megkérdezem tőle, hogy mit vár a jövőtől: »Semmit; ítélet alatt vagyunk; apáinknak is ez volt a sorsa, a mienk is ez, és fiainké is ez lesz.«” Majd pontos helyzetleírás következik a nyomorúságba szorított reménytelenek értelmetlen, leginkább saját magukra visszaütő lázadásáról, a néma forradalomról. Igazi forradalomra esély sincs, maradnak a pusztító megoldások: nem szülünk gyermeket, kivándorlunk Amerikába, önpusztító alkoholizálásba kezdünk és így tovább. Kovács Imre kiszámítja például, hogy az emberek millióinak napi hány fillérből kellene megélnie, hogy miképp alakulnak a születések számai, hogy milyen módszerek voltak-vannak a nem kívánt gyermekek eltüntetésére – és hogy micsoda cinizmussal kezeli a hatalom mindezeket a súlyos kérdéseket. Csak egyetlen példa ez utóbbira: Trianon előtt alig másfél évtizeddel az évi száz-kétszázezres nagyságú magyar kivándorlásra azt mondták a hivatalosságok, hogy el lehet menni: „a földéhség és nyomorúság miatt megkezdődött kivándorlás szabadon folyhatott, sőt a hivatalos szervek szerint a magyarok »lelkesen« hajóztak át Amerikába, tehát bűn lett volna megakadályozni. Hogy lelkesedésük ne lohadjon, a kormány szerződésileg biztosította a kivándorlás lefolyását. Megegyeztek a CUNARD-LINE angol hajóstársasággal, hogy az köteles minden héten két hajót indítani Fiuméból New Yorkba.”
József Attila Hazám című verse szinte fejezetről fejezetre követi Kovács Imre könyvét. Ha valaki például nem tudná a „csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát” sorok történelmi hátterét, A néma forradalomból megtudhatja. Ha valaki nem lenne tisztában a második szonettben felsorolt bajok mibenlétével, A néma forradalomból megismerheti őket. Ha valaki nem értené, hogy miért kiált fel József Attila, hogy „föl kéne szabadulni már!”, A néma forradalomból megértheti.
Ami a legnagyobb baj: nem hiszem, hogy valaki ne értené József Attila sorait Kovács Imre könyve nélkül is. Elég, ha körülnéz napjaink Magyarországán. Egy patinás budapesti művelődési ház szokásos karácsonyi koncertjén megtudja, hogy valószínűleg utoljára van itt: egy tőkecsoport kinézte a területet, ne legyenek kétségeink, hogy „puszta tért nyit”. Meg se kell nézni a statisztikákat, hogy érthessük, mit jelent az „ezernyi fajta népbetegség”, az „egyke”, a „lelki restség”. Nem igényelnek külön magyarázatot a „mért nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart”, a „kuncog a krajcár”, a „fortélyos félelem igazgat”, a „magyarnak számkivetve”, a „föl kéne szabadulni már” sorok. Itt élünk mi. Akik a harmincas évek visszatérésétől rettegnek, elkéstek. A harmincas évek világa itt van. A szörnyű magárahagyottsággal, tartós nemzeti nyomorral a kilábalás reménye nélkül, „a szegény ember meghalhat” életérzéssel, másod-harmadrendű polgáraival.
Van-e mégis különbség a két korszak között? Látok néhányat. Például azt, hogy hol van ma már a vakbélgyulladásos kisfiúkra odafigyelő, nem csak az „emberiségért”, az elvont „szabadságért”, de az egyes nyomorultért megalázkodni is képes, a valóságot országgá kiabáló lelkész a falvak zömében? Különbség, hogy József Attila hajlandó volt elgondolkozni a népi írók helyzetjelentésén, nem kiabált fölényesen fűt-fát rájuk, és hajlandó volt kitágítani a szemléletét az össznemzeti kérdésekig.
Talán legtragikusabb különbség az, hogy miközben Kovács Imre az évi száznyolcvanezres születésszámnál már meghúzta a vészharangot, addig manapság kilencvenezernél alig több gyermek születik évente. Könnyű kiszámolni: hetven év várható élettartam esetén ez akkor is csak hat és fél millió ember, ha a kilencvenezres generációk hajlandók lennének majd maguk is évi kilencvenezer utódot világra hozni…
Ennek a kérdésnek kellene a mindent megelőzőnek lennie. Olyannak, amelyet nem lehet feláldozni a négyévenkénti irigységvoksok oltárán.
Amelyik hatalom nem hajlandó tudomásul venni ezt, nem hajlandó lépéseket tenni, az nem alkalmas az ország vezetésére. Márpedig a mai hatalom igen könnyedén veszi a kérdést.
A mai hatalom elsősorban ezért alkalmatlan.
Emellett az érzéketlenség mellett még az is részletkérdés, hogy zuhanórepülésben az utolsók közé kormányozta az országot.
Még az is részletkérdés, hogy elvette az emberektől a jövőt, a hitet, a bizalmat.
Részletkérdés, hogy normává tette a hazudozást, hogy sosem tudjuk, most éppen igazat mond-e vagy nem. Részletkérdés, hogy képtelen – és láthatóan nem is akarja – kiemelni a nemzeti nyomorból az ország nagy részét, hogy csak növeli a magárahagyottság érzetét. Részletkérdés, hogy túl sok hasonlóságot mutat egyik szomszédos ország közelmúltbeli történelmével. Ott épültek egy időben ilyen-olyan megalomán-poliszok, ott létesült eltúlzott kormányzati negyed, ott voltak terek lezárva az átlagpolgárok előtt, ott indítottak támadást a falvak ellen, ott foglalták dalba a „csöndes”, „békés” népet – miközben a csöndben levő nép otthon káromkodott egyre szürkébb, egyre sötétebb városaiban, és sokan közülük nagykabátban ücsörögtek hideg lakásukban.
Részletkérdés, hogy fogalma sincs, az emberi életnek micsoda dimenziói is vannak, hogy az ember több a gazdasági szerepénél, hogy emiatt aztán részvét nélkül, könyörtelenül bánik még saját választóival is.
A felsoroltak persze mind-mind külön-külön is az alkalmatlanságot mutatják, sőt, hozzájárulnak a demográfiai reménytelenséghez, de egyik sem akkora súlyú, mint a népesedés iránti érzéketlenség. Az Ötestés Monológ oktatási részében például bemutattak egy táblázatot, hogy mennyivel csökkent az évek alatt a tanulók létszáma. Ha lett volna a stúdióban riporter, megkérdezhette volna: nem inkább ennek a tendenciának a megfordítását kéne elősegíteni, hogy nem lehetne fordított logikával közelíteni a kérdéshez: a biztos hátterű, kiszámítható jövőjű, nyugodt iskolák létének tudata nem emelné-e a szülési kedvet? Bár, ha a stúdióban lett volna államférfi, akkor riporter sem kellett volna ehhez a felvetéshez…
Az ember akkor élhet teljes életet, akkor lehet szabad, ha felelősséggel viseltetik közösségének múltja és jövője iránt. Ha belegondolok saját lányaim meglett felnőttkorába, mély letargiába esem. Márpedig a hatalomnak kötelessége megtennie mindent, hogy állampolgárai ne essenek letargiába – ahogy még jobban kötelessége mindent megtennie annak érdekében, hogy száz év múlva is legyen magyar nyelvű ország, amely ha lehet, még virágzik is.
Az elmúlt hatvan évből alig kétszer négy évecske került ki egy olyan hatalmi kör kezéből, amely leszűkítette az ember fogalmát, amely leszűkítette az ember lehetőségeit, amelyik relatívvá próbálta tenni az erkölcsöt. Úgy tűnik, ez a gondolkodásmód nem képes megoldani sem a nemzeti nyomor, sem a magárahagyottság, sem a népesedés kérdését.
Nem mondom, hogy el kéne tűnniük a történelem süllyesztőjében, de azt igen, hogy rájuk férne vagy tíz év pihenés: hátha közben rá tudnának jönni, hogy mi az ember, mi a társadalom, mi a felelősség, a hatalomtól távol talán érzékenységük is nőne a demokrácia, a másik tisztelete iránt.
Hadd írjunk szépet, jót.

A szerző pedagógus