Már rég nem világnézet elnevezésű az árok

Évek óta halljuk: kettészakadt a magyar társadalom. Hangoztatják ezt az árkot ásók, az azt betemetni szándékozók – és persze azok is, akik szeretnek mindent visszhangozni, bár a jelenségek értelmét nem nagyon kutatják. Mert a jelszavakat ismételni kell: jól hangzanak, vagy hangoztatóik így tűnnek jól értesültnek, esetleg „jó állampolgárnak”.
Arról már nemcsak megoszlanak, de jóval óvatosabbak is a vélemények, hogy kik állnak az árok két oldalán. Az ilyen fejtegetéseket megfogalmazók könnyen kaphatnak kéretlen minősítő bélyegzőket: maradi, nacionalista, rasszista, potyautas – és még sorolhatnánk. A helyzet persze, mint mindig, összetettebb. Mostanság egyre gyakrabban – a felvetődő probléma jellegétől függően – időlegesen át-átjárnak honfitársaink a barikád túlsó oldalára. Frontbarátkozásnak persze ez még nem nevezhető. Talán az alábbi gondolataim segíthetnek abban, hogy akár azzá is váljanak.
Erkölcsi és mentalitásbeli szempontból egyre inkább így látom: a torzak és torzók korát éljük. Természetesen erkölcsi, lelki értelemben. Ebben a megközelítésben torznak születni nem lehet. A gyermeki lélek eredendően tiszta és egészséges. A torzzá válásról szellemi öntudatra ébredésétől kezdődően az illető maga dönt – családi, környezeti hatásoktól persze nem függetlenül. Az egyik „emblematikus” nagy előd: III. Richárd. Testi torzságát tudomásul véve, de feldolgozni nem tudván, mintegy „kárpótlásul” elhatározza, hogy gazember lesz. Tudatosan, büszkén? Mi az hogy! Nagyon is! Hiszen a torz lélek a kevesek által választott, azonban tompult lelkiismerete okán a számára könnyebb, de embertelen utat járja. A „siker” útját. Ami számára egyet jelent a pénzzel, hatalommal, befolyással, és persze a félelemkeltéssel: az önmaga iránt kivívhatatlan tisztelet cinikus pótlékával. Így válhat korunk hősévé. Hiszen a siker fenti „értékrendje” korántsem csupán a gazemberek jövőképét tükrözi. Elárasztanak bennünket azok a hívószavak, amelyek az élet értékét csak az anyagi javak élvezetében, elvehető értékben mérik. Márpedig a szó igazi jelentése szerint elvenni azt lehet, ami a másé. Gázolj hát át mindenkin, akkor érvényesülsz!
Itt érkezhetünk el a tragikus felismerésig, hogy globalizált világunk gyakorlatilag törvényesíti, sőt a kívánatosság szintjére emeli a torzságot. Aki anyagi értéket hoz létre, annak nem kell tekintettel lennie embertársai elemi érdekeire, csip-csup erkölcsi, érzelmi ellenérzéseire. Sőt! A másik oldal az ideális ellenség. A torzók oldala. Akiknek élete, pályája akár derékba tört, akár megrekedt, akár a nyomorúságos megélhetés méltatlan jármában telik. Nem teljesedhettek ki, torzók maradtak. Mert mindig szembetalálkoztak valamivel, ami meggátolta ebben őket. Egy korlát, amit nem léptek át, mert becsületben nőttek fel. Egy lehetőség, amellyel tiszta lelkiismeretük nem engedte, hogy éljenek. Egy helyzet, ahol az emberségük győzött az önös érdekeikkel szemben. Vagy egyszerűen csak gyermekük gyémánttisztaságú szemébe néztek. És maradt a biztos tudat: ennek a ragyogásnak nem szabad megfakulnia.
Tisztes szegénységből még lehet tisztes jólét, de tisztességtelen gazdagságból tisztesség sosem. Különben is úgy érzi, ő mindig becsülettel dolgozott – a Kádár-korszakban is. Nem az ő szájából hangzottak el a „fizetgetnek, dolgozgatunk” elmés közhelyei. Torzó élete arra predesztinálta, hogy építsen. Még ha a másét is. Mert teremteni született, és sosem mondott le a teljes életről, amelyből akkor számára a szabadság és a demokrácia hiányzott a legjobban. A lélek teljessége mindig is az övé volt, mert az erkölcs, az emberség, szeretet útját járta.
Ezért félnek mai torzaink az általuk torzólétbe kényszerített másik felétől a nemzetnek. Mert elpusztítható, de meg nem törhető. A hit erejével, a becsület sziklaszilárd támaszával, az alkotni akarással szemben csak két igen csekély értékű érvet tudnak szembeállítani velük. Az erőszakot és a cinikus mondatot: „Te választottad a tisztességet a pénz helyett, ne panaszkodj!”
Ezzel el is érkeztünk a legtalányosabb kérdéshez. Miért támogatják a kifosztottak tömegei még mindig lelkesen milliárdos kizsákmányolóikat? Hiszen a lelkiismeretet lehet háttérbe állítani, a tudatalattiba küldeni. De mi lesz a számlákkal, a most már a mindennapi megélhetéshez felvett kölcsönökkel, gyermekeik jövőjével? A torzak szolgálata immár anyagilag sem kifizetődő.
A torz szemlélet – miközben elvileg önállóságra biztatja – potyautasnak, ingyenélőnek nevezi. Álljon a saját lábára! Közben vagy a lábát gáncsolja el, vagy a mankót üti ki a kezéből. Döntést, véleményt persze nem vár tőle. Nemhogy felnőttnek, de még épelméjűnek sem tekinti. Mitől félnek hát az újra proletarizálódó tömegek? Félnek tán, hogy a „másik Magyarország” tényleg olyan ördögi, mint amilyenre ellenfelei lefestik? Nem gondolnám, hogy ezt hiszik; ők sem ostobák. Talán félelmetesebbnek tűnik számukra a másik oldal öntudata, nyugalma. Hogy a torzók békések, de nem megalkuvóak és főként: nem reményvesztettek (mint ahogy ők egyre inkább azok).
Aki velük tart, annak előbb-utóbb el kell fogadnia, hogy élete teljessé tételéhez nélkülözhetetlen a saját akarata, tettei. Fel kell nőnie annak, aki nem akarja, hogy élete a szél hajtotta falevéléhez legyen hasonlatos. Akár tizenéves, akár nyugdíjas. Ehhez valóban felnőtté kell válni. A döntés szabadságát, de felelősségét is vállalva. Enélkül nemcsak demokrácia, hanem értelmes élet sem létezik.
Végre észre kell vennie azt is, hogy már régen nem világnézet elnevezésű az árok. Az árok neve: figyelemelterelés. Hallgassunk csak bele a túloldal kedvenc nótájába: Semmik voltunk és minden leszünk. Ha az elmúlt hatvan évet nézzük, a jóslat beteljesedésének bizony megvan az esélye. S ha ők a minden, akkor értelemszerűen a milliók: a semmi. Végül: a múltat végképp eltöröljük. Igaz, a múltat csak átírni sikerült (bár lehet, hogy ez még veszélyesebb, mint az eltörlés), de vigyázzunk: az eltörlésben mégiscsak már a jövőnél tartanak. Gondoljátok meg, proletárok!

A szerző magyar–történelem szakos tanár