Se ingyenebéd, se ingyenprivatizáció

A miniszterelnök szocialista nyugdíjasoknál haknizva többek között azt a szónoki kérdést tette fel, hogy miért nem az ingyenes villamosenergia-ellátásról vagy ivóvízről szól a népszavazás, hiszen ezek fontosabb dolgok, mint az ellenzék kérdései által érintett területek. A felhozott példákkal azt kívánta érzékeltetni, hogy számos kiemelten fontos ellátási terület létezik, de mivel ezek ellátása nem lehetséges pusztán szabad javakkal, ezért dőreség az ingyenességet követelni, hiszen a társadalom rendelkezésére álló erőforrások mennyisége igencsak korlátozott. A magát szívesen közgazdásznak láttató Gyurcsány Ferenc itt tehát arra az alapvető közgazdasági tételre utalt, amellyel szinte minden gazdaságtani kézikönyv indít: „Nincs ingyenebéd, a számlát valakinek valamikor rendeznie kell.”
Ezzel nincs is baj, csakhogy a történet tovább is van: a standard tankönyvek ugyanis elég nagy teret szentelnek a magánjavak és közjavak közötti különbségek bemutatására, illetve ezek célszerű, magán- vagy közjellegű biztosítására. Ezt a részt azonban – ahogy az az elmúlt egy esztendő kormányzati reformintézkedéseiből kitűnik – nem tanulmányozta kellő alapossággal a közgazdász-kormányfő.
De kezdjük a történetet az elején! A hetvenes években Gyurcsány elvtársai azt tanították nekünk az egyetemen, hogy a szocialista Magyarországon azért lényegesen alacsonyabbak a bérek, mint például a kapitalista Ausztriában, mert nálunk a termékek és szolgáltatások egy részét az állam biztosítja, tehát a béreknek nem kell tartalmazniuk ezek ellenértékét. Példaként leggyakrabban az olyan kiemelkedő fontosságú tételeket említették, mint a lakás, az egészségügyi ellátás és az oktatás, amelyekhez nálunk térítésmentesen juthatott az állampolgár. Függetlenül attól, hogy ez a gyakorlat menynyire volt célszerű és főként igazságos (az idősebbek felidézhetik, hogy a kommunista elvtársak egyenlőbbek voltak a többieknél, és ezért hamarabb jutottak lakáshoz, magasabb színvonalú egészségügyi ellátásban részesültek, és még a hatökör gyermekeik is bejutottak az egyetemekre), az érvelés a lényegét tekintve helytálló. A dolgozók által létrehozott új (mai szóhasználattal: hozzáadott) érték egy jelentős részét központosította az állam, és ebből finanszírozta az imént említett közjavakat, amelyek igénybevételéért nem kellett az állampolgároknak (még egyszer) fizetni.
Ebből a szempontból a helyzet nem sokat változott: ma egy átlag alkalmazott teljes bérköltségének csak a fele marad számára elkölthető, a másik felét ő és a munkaadója fizeti be különféle jogcímeken a költségvetésbe. A befizetések mintegy egyharmadát az egészségügyi hozzájárulás teszi ki. Sajnos a rendszerváltozás utáni tizenhét esztendő kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az Országos Egészségbiztosítási Pénztár kialakítson egy olyan adatbázist, amely pontosan számon tartaná: ki, mikor, mennyit fizetett be ebbe a pénztárba, s ezen befizetések összegének mekkora a jelenlegi értéke. A saját személyes példámat alapul véve egy gyors, hevenyészett számításba kezdtem. Az elmúlt harminc évben minimum évi félmillió forintot fizettem be az egészségügyi pénztárba, miközben egyetlen nap táppénzt sem vettem igénybe, s mindössze két-három alkalommal voltam orvosi rendelőben, rutinvizsgálaton. A felkamatolás és a kezelési költségek levonása után ez legalább húsz-harmincmillió forintot tesz ki. Számomra tehát ez volt az úgynevezett ingyenes ellátás.
Természetesen tudatában vagyok annak, hogy a saját helyzetem messze nem tekinthető átlagosnak, hiszen jövedelmem magasabb az átlagnál, és a gondviselő mind ez ideig megóvott a komolyabb betegségektől. Az átlaghonpolgár befizetései lényegesen kisebbek voltak (különösen, ha tekintetbe vesszük az alacsony foglalkoztatási arányt és a feketegazdaság kiterjedt voltát), és lényegesen több orvosi ellátást, valamint táppénzt vett igénybe. Mindazonáltal ez is rávilágít arra, hogy az egészségügyi rendszer a nemzeti kockázatközösség és a szolidaritás alapján működött, vagyis a magasabb jövedelmű, egészséges polgárok fizették a szegény, öreg és beteg honfitársaik kiadásait. Ez a gyakorlat a szűken vett közgazdasági racionalitás szempontjából akár ésszerűtlennek is tekinthető, mivel a „homo oeconomicus” tértől és időtől független, elvont konstrukciókkal operál. A tiszta piac logikája szerint nincs társadalom és közösség, csak gazdasági szereplők vannak, s ha valakit a piac kiszelektál, akkor az nyomtalanul eltűnik a süllyesztőben; illetve ha kell új munkaerő, az akár a semmiből is előterem. A valóság azonban egészen más: a gazdaság csak társadalmi keretek között működhet, és a szolidaritás a társadalom egyik fontos összetartó tényezője.
Az elmúlt évtizedekben csikorogva ugyan, de működött és még mai is fennáll egy egyezség az állam és a polgárok között: a befizetett egészségbiztosítási járulék fejében az állam biztosítja a polgárok számára az elfogadható színvonalú egészségügyi ellátást. Ezt a megállapodást akarja most az állam nevében eljáró MSZP–SZDSZ koalíciós kormány egyoldalúan felmondani. Most ne feszegessük, hogy ehhez van-e joga, és célszerű-e a megszüntetése: összpontosítsunk csak a szerződés megszüntetésére. A szerződés felmondása az állam oldaláról azt jelenti, hogy a továbbiakban nincs ilyen irányú ellátási kötelezettsége. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy nem tarthat igényt az egészségbiztosítási járulékra, tehát azt a továbbiakban nem jogosult beszedni. Továbbá tartozik visszaszolgáltatni mindazon eszközöket és épületeket, amelyeket a biztosítottak pénzén vásárolt annak érdekében, hogy a kötelező ellátást biztosítsa számukra. S itt nem kis vagyonról van szó, hiszen ha csak azt feltételezzük, hogy az átlag munkavállaló az egész aktív ideje (harminc-negyven év) alatt nettó (az ellátások költségével csökkentett) 3-400 ezer forintot fizetett be, ez is ezermilliárdos nagyságrendű összegre rúg nemzetgazdasági szinten. A magánbiztosítós rendszerre való átállás első lépésének tehát a vagyonelszámolásnak kellene lennie, már csak az üzleti tisztesség okán is.
S ha az egyének (vagy az újonnan formálódó biztosítási közösségek) a rájuk eső egészségügyi vagyont visszakapnák, minden bizonnyal másként viszonyulnának a reformhoz. Azonban a reformelképzelések semmit nem mondanak a vagyonelszámolásról. A kormány úgy tesz, mintha a kórházak és az orvosi műszerek a saját vagyonát jelentenék, amellyel azt tesz, amit akar, tehát privatizálhatja is. Holott ez a vagyon szorosan össze van kapcsolva az egészségügyi szolgáltatások nyújtásával. Ha ezt a vagyont az állam egy harmadik személynek átadja, akkor ezzel az ellátási kötelezettség is átszáll a kedvezményezettre: az egészségügyi hozzájárulás fejében (minden többletdíj szedése nélkül) változatlan feltételek mellett nyújtania kell a szolgáltatást.
A magánbiztosítós egészségügyi rendszerek alkalmazásában élen járó országok tapasztalatai elég egyértelműen azt mutatják, hogy a társadalomnak csak az egyik fele tud üzleti alapon szerződést kötni a profitorientált magáncégekkel; a másik fele biztosításképtelen, tehát kimarad. Más megoldás híján a társadalom kevésbé tehetős (nyugdíjas, szegény, krónikus betegségben szenvedő stb.) feléről az államnak kell gondoskodnia. (Azt a lehetőséget még a gondolat szintjén is zárjuk ki, hogy ezek a nem igazán szerencsés sorsú emberek kimaradnak az ellátásból.) Az állami gondoskodáshoz viszont forrásokra lesz szükség, amelyet nyilván újabb adók kivetésével fog biztosítani a kormány, mégpedig a viszonylag magasabb jövedelműek fokozott megadóztatásával. Vagyis ebben az esetben is szükségessé válik az átlagnál jobb helyzetben lévők áldozatvállalása és szolidaritása. Csakhogy a magánbiztosítós rendszerben a jómódúaknak nemcsak a saját és a nehéz helyzetű polgártársaik ellátását kell finanszírozniuk, hanem a magánbiztosítók profitját is ki kell fizetniük. Ráadásul az egészségügyi ellátás átlagos színvonalának növekedését sem várhatjuk reálisan, mert jóllehet a magánrendszerben javulni fog a színvonal (feltéve, ha a kialakuló magán-monopol- és oligopolhelyzetek ezt nem akadályozzák), az állami szektorban az arányosan kevesebb rendelkezésre álló eszköz miatt még rosszabb lesz az ellátás (hosszabb várakozási sorok, nagyobb hálapénz stb.).
Már ebből a néhány, röviden felvázolt érvből is kitűnik, hogy nem célszerű az egészségügyi rendszer magánosítása. Az ezzel kapcsolatos szakmai viták lefolytatására azonban mindeddig nem került sor, s ugyancsak nem történt meg az egészségügyi rendszer átalakításának társadalmi vitája sem. A kormánynak – mivel választási kampányában az egészségügyi ellátás magánosításáról szót sem ejtett – felhatalmazása sincs ennek végrehajtására. A magánbiztosítók bevonása és a privatizáció tehát azt jelenti, hogy a kormány egyoldalúan felbontja a társadalommal meglévő szerződést, s anélkül kezd új gazdasági tranzakciókba, hogy a régiekkel kapcsolatos zárszámadásokat elvégezte volna. Olyan dolgokat kezd eladni, amelyek nem az övéi, s amelyekről rendelkezni nincs érvényes társadalmi felhatalmazása. Hiába próbálja magánszerződésekben garantálni a magánbefektetőknek a pénzük biztonságát, ez nem jelent többet, mint önmaguk nyugtatgatását. A magánbefektető társaságoknak tudniuk kell, hogy az egészségügybe való bevásárlásaikkal orgazdaszerepet vállalnak, amellyel automatikusan elveszítik befektetéseik garanciáját.
Mi, állampolgárok megtanultuk a közgazdasági leckét: vagy közvetlenül a piaci szolgáltatóknak, vagy közvetve az államnak adókkal és járulékokkal kell fizetnünk a szükséges egészségügyi ellátásunkért. De vajon a miniszterelnök és kormánya, illetve a befektetők is megtanulták, hogy nem juthatnak ingyen a mi egészségügyi befizetéseinkből létrehozott vagyonhoz?

A szerző közgazdász, egyetemi tanár