Abidjan Elefántcsontpart egyik legismertebb városa. Gyarmati ifjúkorában még kisebb halászfaluként adott otthont a helyi lakosoknak. A XX. század derekától, forgalmas óceánparti kikötőjének megépítését követően azonban erőteljes iparosodás, városiasodás jellemezte. Mára több mint ötmillió lakossal büszkélkedhet, és az ország népességének ötödét adó város kétségkívül egyike Nyugat-Afrika közlekedési, ipari-elektronikai és pénzügyi központjainak. Mindemellett sikerrel őrizte meg eredeti báját: napsütötte lagúnáit pálmák és kókuszdiófák tarkítják, amelyek nyomán méltán érdemelte ki a „trópusi Manhattan” titulust. Abidjan Afrika azon ígéretes helyeinek egyike, amelyek az ipari fejlődés által nyújtott lehetőségek kibontakoztatása mellett igyekeznek a természet varázsát is megőrizni.
A fejlődés érdekében tett minden ígéretes erőfeszítés ellenére Abidjan lakói 2006. augusztus 20-án hatalmas, ember okozta katasztrófára ébredtek. Előző éjjel ugyanis a város számos helyén, így többek között lakóövezetek, iskolák, illetve munkahelyek közelében nagy mennyiségű veszélyes hulladékot öntöttek ki. A hulladék a panamai felségjelzésű Probo Koala tankhajón érkezett Elefántcsontpart vizeihez. A mintegy ötszáz tonnányi, nem megfelelően kezelt hulladékból elszabaduló, rendkívül mérgező kén-hidrogén, olaj és marónátron gázkeverék városszerte egészségügyi krízishelyzetet idézett elő.
A hivatalos statisztikák szerint a mérgező gáz közel húsz halálos áldozatot szedett, és emellett mintegy százezer abidjani lakost vettek fel különféle légzőszervi megbetegedésekkel, orrvérzéssel, hasi fájdalmakkal, illetve súlyos bőrégéssel a helyi egészségügyi intézményekbe. Az elefántcsontparti város lakosait váratlanul érték az események: a helyi kórházak csak rendkívüli erőfeszítések árán tudtak megbirkózni a betegek többezresre duzzadt áradatával. Nem sokkal a tragédiát követően az elefántcsontparti kormány lemondott. A hirtelen jött baj után pedig mindenkiben felmerült a kérdés, vajon hogyan történhetett meg mindez a XXI. század hajnalán? Kit vagy kiket terhel a felelősség?
Bár erre a kérdésre elkeseredett helyi lakosok százezrei keresték a választ, mégis hosszú évekbe telt, míg a három különböző országban, így Elefántcsontparton, Hollandiában és az Egyesült Királyságban indított vizsgálatok alapján rekonstruálni lehetett az eseményeket. Ezen eljárások nyilvánosságot kapott adatai szerint a veszélyes hulladékot egy Tommy nevű, frissen alapított elefántcsontparti társaság vette át a Probo Koala tankerhajótól. A hulladékot a világ harmadik legnagyobb és legtőkeerősebb nyersolaj-kereskedőjének számító, holland és angol bejegyzésű Trafigura vállalatcsoport tagjai gyűjtötték be, Elefántcsontpartra történő szállítására pedig azt követően adtak megbízást, hogy az amszterdami kikötőben visszautasították a hulladékkezelési kérelmüket. Az éppen ekkor megalapított Tommy a szokásos ár töredékéért vállalta a veszélyes hulladék átvételét és kezelését. Ezt a kezelést aztán persze nem végezte el.
Az egészségügyi és környezetvédelmi krízishelyzet váratlan előidézésénél is elkeserítőbbnek bizonyult, hogy az eseményeket követően nem a közös kárelhárítás és kárfelszámolás volt az első gondolat. Bár az elefántcsontparti kormány a lehetőségeihez képest igyekezett valamennyi sérülést szenvedett lakosának egészségügyi ellátást nyújtani, a tragédiát közvetlenül követő időszakot mégis leginkább a felelősség vitatása jellemezte. A szállítótársaság ugyanis – titkolva annak összetételét – vitatta, hogy a hulladék ilyen káros következményeket okoz, és ezzel együtt valamennyi birtokában lévő információ kiadását is megtagadta. Az ENSZ különmegbízottjának többszöri kérése ellenére mind a mai napig homály övezi a lerakott hulladék eredeti összetételét és emberi egészségre gyakorolt pontos hatását.
A szennyezés hosszú távú egészségügyi következményeit ilyen adatok és információk híján az afrikai ország kormányzati szervei nem is tudják vizsgálni. Enélkül pedig az érintett helyi lakosok nem részesülhetnek olyan egészségügyi ellátásban, amely figyelemmel lenne a szennyezés hosszú távú következményeire is. Emellett a Trafigura vállalatcsoport eleinte a hulladékkezelési szerződésre hivatkozva törekedett felelősségének továbbhárítására, amelynek valamennyi fórumon igyekezett érvényt szerezni. Így például félig-meddig sikerrel indított pert a BBC tényfeltáró műsorait készítő újságírók ellen, akik a katasztrófa okai után kutatva sérüléseket szenvedett helyi lakosokat szólaltattak meg. Később azonban a BBC-t az események feltárásában játszott szerepéért az amerikai Daniel Pearl-díjjal jutalmazták.
A sérelmet szenvedett helyi lakosok mind saját országukban, mind pedig Európában megkíséreltek érvényt szerezni jogaiknak, de jogérvényesítésük valamennyi útja göröngyösnek bizonyult. Fél évvel a tragikus eseményeket követően az elefántcsontparti kormány megállapodást kötött a szállítótársasággal. E megállapodás szerint a vállalatcsoport lényegében teljes jogi immunitást vásárolt Elefántcsontparton 200 millió dollárért cserébe, amely a kármentesítés és a kártérítések összegét volt hivatott fedezni.
Ezt az egyezséget azonban a helyi lakosság tiltakozó demonstrációja követte, mivel kárigényeiket figyelmen kívül hagyta az elefántcsontparti megállapodás. A katasztrófa kárvallottjai hasonlóan csekély eredményt tudtak elérni Hollandiában és az Egyesült Királyságban indított kártérítési és bűnfelelősségi pereik során is: jogi értelemben mind a mai napig nem állapították meg a Trafigura vállalatcsoport vagy annak vezetői felelősségét, mivel az eljárások a sérelmet szenvedettek kisebb-nagyobb csoportjának egyezségével végződtek. Persze az államokat tekintve sem zajlottak eredményesebb eljárások: az ügyben sem elefántcsontparti, sem pedig holland állami tisztviselők felelősségét nem állapították meg.
Az esetből világosan látható, hogy az elefántcsontparti szennyezés a vállalatok több kontinenst is átölelő, nemzetközi méreteket öltő működését kísérő jelenség. Ugyanakkor e nemzetközi vállalati működés szabályozását, a kármegelőzést, a kárenyhítést és a felelősség megállapítását ebben az esetben mégis a nemzetközi együttműködés teljes hiánya jellemezte. Ennél is elkeserítőbb azonban, hogy a nemzetközi együttműködés ugyanilyen hiánya kísérte azok helyzetének orvoslását is, akiknek a szennyező tevékenység az egészséghez való alapvető jogait sértette. Bár az elefántcsontparti lakosok esete kirívó, nem maradnak egyedül vele a világban. Példák tucatjai igazolják, hogy neves élelmiszergyártó és -forgalmazó, olajipari, illetve textil- és ruhaipari vállalatok működése hasonló helyzetbe sodorja a gyengébb országok kiszolgáltatottabb helyzetben lévő helyi lakosait.
A mai piacok jellemző tulajdonsága, hogy nem egyes – államhatárok közé szorított – vállalatok, hanem sokkal inkább tulajdonosi vagy szerződéses viszonyokon keresztül egymásba kapcsolódó vállalatláncok versenyeznek egymással, több kontinenst is átölelő tevékenységük révén. A gazdaság és a kereskedelem globalizálódásaként ismert folyamat a világ elmúlt negyven esztendejének meghatározó jelensége, amely képes a legelmaradottabb régiók gyors dinamizálására és fejlesztésére, lehetőségeik fellelésére és kiaknázására; képes felpezsdíteni e régiók lakosainak életét, valóra váltani álmaikat.
A transznacionális vállalatok félelmetes oldala azonban éppen roppant nagy gazdasági erejükben rejlik: képesek ugyanis befolyásolni a nemzetközi és a nemzeti politikát, és végső soron képesek függetleníteni magukat egy-egy állam szabályaitól. Kiváltképpen akkor, ha a szóban forgó állam meggyengült. Gazdasági erőfölényüket tehát könnyen rossz célok szolgálatába állíthatják, embertelen körülmények előidézésére is fordíthatják. Míg azonban jogsértéseik államhatárokon átívelő jellegűek és léptékűek, addig orvoslásuk intézményrendszere államhatárok közé szorított. Ez éppen a tevékenységük kárvallottjainak számító helyi lakosságot sodorja a legkiszolgáltatottabb helyzetbe. Vagyis a jogsérelmek orvoslására képes intézmények csak messze lemaradva kullognak a határokon átívelő tevékenységet végző vállalatláncok mögött.
Napjaink e jelenségét John Ruggie harvardi jogászprofesszor, az ENSZ különmegbízottja egyfajta szabályozási szakadékként („governance gap”) jellemzi. Jelenleg ilyen szakadék tátong a nemzetközi vállalatláncok gazdasági ereje és a társadalmak abbéli képessége között, hogy e gazdasági erő káros következményeit elháríthassák. Másként fogalmazva, a beruházásokért folyó verseny arra sarkallja az államokat, hogy kereskedelmi és beruházási megállapodásaikban saját lakosaikra nézve előnytelen kompromisszumokat kössenek. A professzor munkássága szerint e szakadék elemzése, megértése, értékelése és áthidalása számít a közeljövő legnagyobb kihívásának.
Olvasatában e kihívás olyan kulcsterületek elveinek és szabályainak újragondolását igényli, mint például a transznacionális anyavállalatok felelőssége szerződéses partnereik, beszállítóik tevékenységéért, az üzleti és gazdasági tevékenységük közérdekű szeletéhez kapcsolódó információkhoz való hozzájutás, valamint a vállalatok közpolitikákra gyakorolt hatása, lobbitevékenységének és kapcsolatrendszerének átláthatósága. Következtetése szerint mindezen területek szabályait a vállalati működés nemzetközi, sok esetben világméretű kiterjedéséhez kell igazítani.
E célkitűzés a valóság tükrében ma még elérhetetlennek tűnhet. Egy azonban biztos: a gazdaság globalizálódása akkor nyerhet igazolást, és csak abban az esetben lehet hosszú távon fenntartható, ha megfelelő garanciákat nyújt arra nézve, hogy kockázatait a vállalatláncok viseljék, eredményeit pedig valamennyi érintett élvezhesse.
