E lap hasábjain az ember meghatározásának sokféle módjával hozakodtam már elő. A legutóbbi hetek történései arra késztetnek, hogy egy újabbat illesszek a korábbiakhoz. Ennek értelmében az ember és egyedül az ember az a lény, aki szakadatlanul vizsgázik, s aki léte minden egyes pillanatában bizonyítványt állít ki önmagáról. Tettei, cselekedetei nemcsak egyszerűen megtörténnek a világban, hanem egyúttal arról is tanúskodnak, milyen ő maga.Másképp fogalmazva: nem vagyunk képesek úgy élni, hogy egyúttal tanúságot ne tegyünk önmagunkról. S aki oly módon akarja távol tartani magát ettől, hogy kerüli a cselekvést, nos, az épp ily módon ad számot önmagáról. Tetteink, viszonyulásaink szeretteink és ellenfeleink iránt mind válaszok azokra a vizsgakérdésekre, amelyeket az élet tesz fel nekünk. Kierkegaard szerint pedig egész életünk nem más, mint egyetlen nagy beletanulási folyamat és vizsgatétel a legvégső ítélő és tanító, a halál színe előtt.Mindez annak kapcsán ötlött fel bennem, amit az utóbbi hetek legfontosabb eseménysorozata, a hazánkat és Európát elözönlő migránsáradat idézett elő. Maga az eseményfolyam kétségtelenül az utóbbi évtizedek legnagyobb horderejű történése; közeli és távoli következményei egyelőre beláthatatlanok. Azt sem tudjuk, hogy a folyamat elején, közepén tartunk, vagy esetleg a vége felé járunk. Világosan lehet viszont látni, hogy az eseményekről tudósító nyugati sajtó jó része – valamint a hazai sajtómunkások jelentős hányada is – alaposan levizsgázott. E vizsgán úgy megbukott, hogy kérdéses, tehet-e még valaha utóvizsgát.Nézzük azt, amit normális viszonyulásnak nevezhetünk! Az ember azért nyitja ki az újságot, nyitja meg a hírportálokat, hogy tájékozódjon, s a lehető legpontosabb és legtárgyilagosabb ismeretekre tegyen szert a világban zajló eseményekről. Ennek az olvasó részéről megnyilvánuló szubjektív, ámde jogos óhajnak a másik oldalon az felelne meg, ha az újságírók, a sajtómunkások megpróbálnának minél jobban eleget tenni ennek az elvárásnak. Az újságíró nem csupán szolgáltató, akinek kötelessége a tájékoztatás, hanem krónikás is egyúttal: a pillanat krónikása, aki létrejöttük pillanatában örökíti meg az eseményeket az utókor számára.E normális alaphelyzet és viszonyulás tarthatósága akkor omlott össze bennem végképp, amikor a migrációról szóló külföldi és hazai tudósításokat olvastam. Itt már nem arról van szó, hogy a panoramikus, szinte isteni látás tökéletessége nyilván egyetlen újságírót sem illethet meg, s arról sem, hogy mindenki máshoz hasonlóan ő is csak egy sajátos látószögből tudósíthat az eseményekről. Hanem arról, hogy a lehetőség szerinti objektív tájékoztatás helyébe itt már a tények elferdítésének, kiforgatásának vagy elhallgatásának olyan formája lép, ami nemhogy eléri, de jóval meg is haladja a tudatos és kártékony hazudozás szintjét. A tudósítások már nem konkrét eseményeken, tényadatokon alapszanak, hanem előre legyártott koncepciókon, amelyekhez utólag keresnek tényeket, ténydarabkákat, már ha vannak ilyenek. Ha pedig nincsenek, koholnak, erre szintén bőven akadt már példa.Az a folyamat, amely jelenleg Európában zajlik, és amelynek fősodrába akaratán kívül hazánk is belekerült, rendkívül összetett. Ember legyen a talpán, aki valamennyi összetevőjét átlátja, s ráadásul még a megoldás kulcsának is birtokában van. E nehézségek azonban egyetlen újságírót, riportert sem mentenek fel ama felelősség alól, hogy szakmáját tisztességgel, becsületesen, korrektségre törekedve lássa el.Újságírók százairól tudunk, akik saját életük kockáztatásával – sőt, sokszor annak feláldozásával – próbáltak minél hitelesebb információkra szert tenni. Ők e szakma tiszteletre méltó, tragikus mártírjai. Ott vannak viszont mellettük a sajtóhiénák is, akiknek semmi sem drága, akik nem tudomásul veszik, hanem – csúsztatások, elhallgatások, félinformációk révén – gyártják a tényeket. Ők e szakma legalját képezik. Az államszocializmus idején az a mondás járta – nem is alaptalanul –, hogy a tudományos életben vannak „alja” és „java” kandidátusok; ugyanez a helyzet a mai tömegtájékoztatás világában is. Csakhogy itt sem egyszerűen jók és rosszak állnak szemben egymással, hanem – Nietzsche megkülönböztetését használva – a kiemelkedők és a hitványak.Természetes, hogy a jelenlegi, roppant összetett válsághelyzet kezelésében mindenki követhet el hibákat, mulasztásokat; ez alól a magyar kormány sem kivétel. Ugyanakkor Magyarországra olyan nagyságrendben zúdult a jelzett problémazuhatag, ami jóval meghaladja anyagi és személyi teherbíró képességét, s mégis példásan vizsgázott. Legyen szó akár az egyszerű emberekről, akik zömmel segítőkészen viszonyultak a migránsokhoz, még akkor is, ha azok adott esetben kárt okoztak nekik. Az öntevékeny polgárokról, akik időt és fáradtságot nem kímélve segítettek a szükséget szenvedőkön. A rendvédelmi szervekről, amelyek tagjai szakmailag kifogástalanul teljesítették feladatukat, és higgadtan hatástalanították az őket ért provokációkat is. Valamint a kormányzati vezetőkről, akik a törvényes kereteket is szem előtt tartva szintén tették a dolgukat, s nem győzték hangsúlyozni, hogy az ország határainak védelme egyben az Európai Unió védelmét is jelenti.Ehhez képest a nyugati sajtóban minősíthetetlen színvonalú tudósítások sora jelent meg a „kegyetlenkedő” magyarokról, a migránsokkal szembeni durva, törvénysértő eljárásokról – gyakran képekkel illusztrálva. Utólag kiderült, tudatos hamisításokról van szó. Országunk e tudósítások nyomán ismét rossz hírbe keveredett, negatív megítélés alá került. Külföldi ismerőseimnek alig győzöm megírni: az, amit a migránsügy kapcsán rólunk ír a nemzetközi sajtó, legnagyobbrészt szemenszedett hazugság. Nem hazánk miatt tátonganak a schengeni határokon akkora lékek, amekkorák a Titanicot is hullámsírba vitték annak idején.Vajon hová tűnt a nyugati újságírókból a szakmai tisztesség és az intellektuális becsületesség utolsó morzsája, amikor ilyen förmedvényeket jelentettek meg? Ismétlem, itt nem az olykor előforduló fogyatékosságok, hibák jogos bírálatáról van szó, hanem az ország – és elsősorban persze a politikai vezetés – módszeres denunciálásáról, befeketítéséről. Ehhez a kórushoz csatlakoznak persze hazai szekundánsaik is, részben balliberális, részben szélsőjobboldali irányból; s ha véleményük érintkezik, cseppet sem finnyáskodnak. Az erőfeszítéseket elismerő szavakat még véletlenül sem lehet találni, annál több viszont az akadékoskodó gáncsoskodás, a rosszindulatú tudálékoskodás.Látható, már nem csupán a migrációs kérdés van terítéken, annál sokkal több. Spengler máig hatóan érvényes leírása már a múlt század elején rámutatott arra, hogy a nemzetközi sajtó legnagyobb része – tisztelet a kivételnek – azoknak a globális hatalmi köröknek a szolgálatában áll, amelyek busásan megfizetik, ha azt közli le, amit e körök a közvéleménnyel tudatni akarnak. „Az európai–amerikai politika a szellemi és pénzügyi feszültségeknek az egész földre kiterjedő olyan erőterét hozta létre, amelybe – anélkül, hogy tudomásunk lenne róla – mindenkit bevont, mégpedig úgy, hogy innen kezdve mindenkinek azt kell gondolnia, akarnia és tennie, amit és ahogy azt valahol a távolban egy uralkodó személyiség célszerűnek tart.” Annak illusztrálására pedig, hogy ez napjainkban még inkább így van, Udo Ulfkotte Megvásárolt újságírók című könyve sorakoztat fel eseteket. (Diktatúra ez a javából, csak nem proletár-, hanem liberál-.)Nos, e körök tagjainak az orbáni politika régóta csípi a szemét, ezért most – kihasználva a kaotikus helyzetet – jó alkalmat látnak arra, hogy üssenek is. Az engedelmes végrehajtók pedig azok a lefizetett tollnokok, akik ugyanakkor fennen hangoztatják „demokratikus”, „liberális” és főként „szabad” meggyőződésüket. S a számítógépek billentyűzetét finoman tapogató ujjaik alatt szövődik az „igazság” – ezúttal is a „gaz” Magyarországról. Hogy is írja Spengler? „Mi az igazság? A tömeg számára az, amit naponta olvas és hall. Ha valahol egy szerencsétlen flótás érveket gyűjtöget, hogy megállapítsa, mi is az »igazság« – ez az ő igazsága. A másik, a pillanat nyilvános igazsága [ ] ma a sajtó terméke. Amit a sajtó akar, az az igaz. [ ] Érvei mindaddig megcáfolhatatlanok, amíg pénz van rá, hogy szakadatlanul ismételje őket.”Miközben e sorokat írom, Szegeden szakadatlanul szólnak a rendőrautók szirénái; rendvédelmiek egész sora minden erejét megfeszítve iparkodik azon, hogy kordában tartsa a Röszkénél illegálisan beözönlő áradatot. Meg azon is, hogy helytálljanak azon a vizsgán, amelynek írásbeli részén a nyugati sajtó tekintélyes hányada csúfosan elbukott.A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár
origo.hu
Megöltek egy nőt Budapesten
