Összeborulásról álmodók

Egy esetleges előválasztás nem hozza el a hazai baloldal feltámadását.

Az ugyancsak republikonos Tóth Csaba május végén a 168 Órának adott interjújában szintén azt emelte ki, hogy a civilek beemelése a politikába mennyire fontos, és hogy ennek egyik eszköze az előválasztás lehet. „Az utóbbi fél év tapasztalata, hogy a sok érzelmi alapon szerveződő facebookos tüntető között felbukkannak olyan emberek is, akik képtelenek vállalni a hivatásos pártokat. Az előválasztás lehetőség. Alkalom a kiugrásra. Eddig »civilként«, aktivistaként definiálták magukat. Pedig már rég politizálnak” – hangsúlyozta. Azt is hozzátette azonban, hogy az előválasztás nem varázsszer, viszont a folyamat vitát generál, amelynek révén az egyes szereplők képesek megtalálni önmagukat és a saját útjukat – éppen erre volna szüksége a baloldalnak.

Júliusban az első komoly baloldali kritikus is megjelent: Bauer Tamás a Népszabadság hasábjain közölte Vakvágány című írását, amelyben kifejtette: szerinte több szempontból is hibás nemzetközi példák nyomán átvenni az előválasztás módszerét. Úgy vélte, hogy míg másutt egy párt jelöltjei között kell dönteni, Magyarországon több pártból kerülnének ki a kandidálók. Az előválasztási javaslat abból indul ki, hogy „a demokratikus oldal szocialista, liberális, konzervatív és zöldszavazói ugyanúgy egy értékközösséget alkotnak, mint a két amerikai párt vagy a francia nagy pártok tagjai és választói, ezért az előválasztás ugyanúgy a legalkalmasabb, legtöbb mozgósító erővel rendelkező személy kiválasztására szorítkozhat, mint ott. Ez azonban nincs így” – írta a korábbi SZDSZ-es, jelenleg DK-s politikus.

Bauer jól ragadta meg a lényeget: a mai baloldali ellenzéket csupán egyetlen dolog köti össze, ez pedig az Orbán-kormány leváltásának álma. Ez azonban édeskevés a politikai együttműködéshez, főleg úgy, hogy e leváltásról is sokan sokfélét gondolnak. Gyurcsány Ferencről például simán el tudja képzelni az ember, hogy az előválasztási folyamat végén fogja magát, és felrúgja a korábban megalkotott játékszabályokat, ha pillanatnyi érdeke így kívánja. Ráadásul az egy évvel a tényleges választás előtti előválasztással kapcsolatban az is felmerül gondként, hogy nem feltétlenül az lesz a legnépszerűbb a választás napján a baloldali ellenzék köreiben, aki egy évvel korábban még az volt.

Szeptemberben ismét előkerült a téma, ezúttal is Horn Gábor érezte úgy, hogy be kell dobnia a közbeszédbe a kérdést. Szerinte azért van szükség előválasztásra, mert a baloldali ellenzék szétaprózott és hiteltelen, az eseménysorozat révén pedig médiafigyelem hárulna a részt vevő pártokra. „Nem nagyon látni más megoldást” – olvasható a „cáfolhatatlan” érv az Előválasztás vagy nihil című írásban, amely arra is választ ad, hogyan lehetne megakadályozni, hogy „meghekkeljék” az előválasztást: regisztrációval, személyes szavazással vagy akár azzal, hogy a voksolni szándékozótól pénzt kérnek. Utóbbi meglehetősen merész gondolat, még akkor is, ha részben ebből finanszíroznák magát az előválasztást, amely „előkampányként mindenképpen megtérül a 2018-as választáson” – vélte Horn. Erre vonatkozóan nincs semmilyen garancia, miként arra sincs, hogy a habonyi–finkelsteini gépezet ne tegyen próbát az előválasztás bohózattá alakítására.

A Horn véleményét közlő Népszabadság ismét teret adott egy ellenvéleménynek is: Petőcz György szerint az apátia miatt pattant ki ez a gondolat néhányak fejéből. Úgy vélte, hogy az előválasztás ötlete mögött két feltételezés áll: „Egy: a program nem sokat számít, csak a kormányváltó szándék; kettő: az ellenzéki pártok ideológiái és szavazói között nincsenek nagy különbségek.” Petőcz szerint mindkettő téves, ezért az egész vállalkozás nagyon veszélyes: „az előválasztás következménye lehet éppenséggel az ellenzék végső lejáratódása is.”

Ugyan 2013-ban még azon az állásponton voltam, hogy a baloldal jól járt volna azzal, ha előválasztáson választja ki miniszterelnök-jelöltjét, ma már nem értek egyet két évvel ezelőtti önmagammal. Az ötlet jól hangzik, de egész egyszerűen kivitelezhetetlen. Miért gondolja azt bárki is, hogy a civil jelöltek szívesen csatlakoznának szedett-vedett társaságok közös dzsemborijához? Miért hisszük azt, hogy a baloldali ellenzék szavazói szívesen látnának egy előválasztást, adott esetben olyan pártok vagy politikusok részvételével, akikre soha az életben nem szavaznának? Gondoljunk csak arra a sokakba beleégett ironikus képre, amikor 2013-ban Jávor Benedek egy MSZP-logó mögött szorongott Innen nézve az sem biztos, hogy egy előválasztás képes lenne a szavazók mobilizálására.

Ám a legnagyobb kérdés mégis az: kitartanának-e egymás mellett a részt vevő alakulatok? Mi van akkor, ha a választókerületekben más párt kerül többségbe, mint amely a miniszterelnök-jelöltségért folyó versenyben győztes jelöltet állít? Biztos vagyok abban, hogy mindkettő az előválasztás nyerteseként aposztrofálja majd magát, és máris összedől a nagykoalíció. Amelynek összeállását indokolná ugyan a politikai racionalitás, ám a politikai realitás alapján semmi esély sincs rá. Így viszont az önmagát kereső baloldalnak nincs különösebb esélye a feltámadásra.