Istenem, add, hogy ne rózsaszín legyen. Felőlem lehet fekete vagy fehér, csak ne rózsaszín. Kernai Zsóka sejtette, hogy barátnői mivel lepik majd meg a születésnapján. Tudta, hogy limuzinos autókázásra mennek majd, ugyanis azzal hívta fel egyikük, hogy péntek este nyolckor legyen a Hősök terén. Kernai Zsóka pedig tudta, hogy a Hősök tere péntek este nyolctól úgy éjjel egyig limuzin-pályaudvarként üzemel. Ott támolyognak a születésnapos vállalkozók az érdekbarátaikkal, a vihogó leánybúcsús fruskák a tiaráikkal a fejükön, és a részegen bömbölő legénybúcsús férfiak az egyenpólóikban, aztán ha megjön az uszályhosszúságú autójuk, akkor erőltetett jókedvvel végigrobognak az Andrássy úton. Ahogy elindulnak, kihajolnak a napfénytetőn, és integetnek a cekkert húzó öregasszonynak, az usankás hajléktalannak, a szembejövő sörbiciklis csapatnak, meg az olyan, túlórázó irodai rabszolgáknak, mint ő.
„Hála az égnek, hogy esik. Senki nem fog majd koktélos pohárral a kezében ordibálni a járókelőknek. Meg is mondom majd a sofőrnek, hogy vigyen el minket valahová, ahol késő este is megehetünk egy jó fagyikelyhet, aztán megyünk is haza. Elvégre én vagyok az ünnepelt.”
Kernai Zsóka épp átsétált a Dózsa György úton, amikor látta, hogy a hét vezér szobra alatt csicsergő barátnői ugrálva integetni kezdenek neki. „Egyszer huszonkét éves az ember lánya, és ennyi idősen már elég felnőttnek kell lennie ahhoz, hogy jó képet vágjon ahhoz, ha megpróbálnak örömet szerezni neki.”
Kernai Zsóka pont akkor ért oda az őt ünneplő társasághoz, amikor a limuzin is begördült a Hősök terére. Rózsaszín. Oldalán hatalmas betűk hirdetik, hogy hol lehet megrendelni, mellette telefonszám. A sofőr köszönés helyett mentegetőzni kezdett. Az eső miatt a csomagtér helyén kialakított medence nem használható, viszont kifizették már. Ezért aztán a kölcsönzőben az a nagyvonalú döntés született, hogy nem számolnak fel semmilyen fogyasztást a minibárból. Üdvrivalgás fogadta a bejelentést.
Bekászálódtak a limuzinba, és elindultak az Andrássyn. A társaságot egyáltalán nem érdekelte az eső. Amíg Kernai Zsóka nem figyelt oda, valaki gyorsan kinyitotta a napfénytetőt. Csak azért nem kezdett beömleni a víz, mert néhányan mindjárt ki is bújtak, hogy integessenek, és megmutassák a sugárútnak, hogy ebben a két órára kibérelt luxusautóban tartózkodnak a földkerekség legboldogabb emberei. Barátnői úgy ültek sorban, mint verebek a villanyvezetéken. Mind arra vártak, hogy integethessenek. Végül megegyeztek, hogy kétpercenként váltják egymást. Az időt az mérte, akinek a legdrágább okostelefonja volt. „Ha most ezen összevesznek, én úgy süllyedek bele a zebramintás üléshuzatba szégyenemben, hogy hajnalig ki nem húznak onnan.”
Valahol az Oktogon környékén jártak, amikor Kernai Zsóka lehúzta a limuzin sötétített ablakát. Gyors és szinte automatikus mozdulat volt, mintha nem is ő irányította volna a kezét a fehér bivalybőrrel bevont karfa mellé szerelt gombhoz. Csak úgy odakapott, és megnyomta. Kinézett az ablakon, és látta a cekkeres öregasszonyt, az usankás hajléktalant is. Egy pillanatra mintha magát is felismerte volna egy elcsigázott járókelőben, úgyhogy gyorsan felhúzta a sötétített ablakot. „Csak lehet valami ebben a limuzinosdiban. Egye fene, két percre kinézhetek én is, megnézem a csillagokat, úgyis olyan régen láttam őket.”
Egyetlen másodpercre úgy látta, hogy egy kicsit mintha közelebb lennének hozzá. De aztán Kernai Zsóka rájött, hogy ezek a csillagok bizony pontosan olyanok, mintha a járdáról nézné őket. Maga se tudta miért, de mosolyogva integetett nekik.
