Valahol az Oktogon környékén jártak, amikor Kernai Zsóka lehúzta a limuzin sötétített ablakát. Gyors és szinte automatikus mozdulat volt, mintha nem is ő irányította volna a kezét a fehér bivalybőrrel bevont karfa mellé szerelt gombhoz. Csak úgy odakapott, és megnyomta. Kinézett az ablakon, és látta a cekkeres öregasszonyt, az usankás hajléktalant is. Egy pillanatra mintha magát is felismerte volna egy elcsigázott járókelőben, úgyhogy gyorsan felhúzta a sötétített ablakot. „Csak lehet valami ebben a limuzinosdiban. Egye fene, két percre kinézhetek én is, megnézem a csillagokat, úgyis olyan régen láttam őket.”
Egyetlen másodpercre úgy látta, hogy egy kicsit mintha közelebb lennének hozzá. De aztán Kernai Zsóka rájött, hogy ezek a csillagok bizony pontosan olyanok, mintha a járdáról nézné őket. Maga se tudta miért, de mosolyogva integetett nekik.
